Északkeleti Ujság, 1918 (10. évfolyam, 1-52. szám)
1918-11-30 / 48. szám
X. évfolyam. Nagykároly, 1918. november 30. 4S-ik szám. ¥ Északkeleti újság NAGYKÁROLY ÉS ÉRMELLÉK POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI HETILAP. — A NAGYKÁROLYI KERESKEDŐ TÁRSULAT HIVATALOS KÖZLÖNYE, Előfizetési árak: Egész évre .............................. Fé lévre ........................................ Negyedévre .............................. Ta nítóknak egész évre................... 12 korona- 6 „ 3 „ 10 , Főszerkesztő: DR. VETZÁK EDE. KSCtjELEEIE IINBSH SZOMBATON. Szerkesztőség és kiadóhivatal: NAGYKÁROLY, SZÉCHENYÍ-UTCZA 20. SZÁM. („KÖLCSEY-NYOMDA“ R.-T. NAGYKÁROLY.) Hirdetések ugyanott vétetnek fel. -------Nviltté r sora 1 K 20 fillér. Helyet azoknak a fiatal embereknek a számára a kik ma még a megunt csuka-szürkéi viseiik, nyakukon a már alig valamit jelentő sarzsikkal, de a zsebük üres és jövőjüket illetőleg annál inkább tele van a fejük gonddal, hogy mi is lesz most 5 belőlük. Nekünk, a kik itthon voltunk a háború alatt és láttuk a dolgok fejlődését, láttuk az itthon is küzdő társadalom kényszerhelyzetét, meg kell osztanunk a hazajöttekkel ezt a gondjukat, hogy mi is lesz hát voltaképen ő velük. Talán örökké nemzetőrök maradnak ? Vagy mint valami kedvencz jelmezben fognak itt nekünk parádézni, ki citromsárga parolival, ki kupikékkel ? Csörtetnek és borogatnak a régi „aktivok“ üresfejü önteltségével, hogy ki vagyok, mi vagyok én most is katona vagyok. Foglalkozása a legtöbbnek semmi, még csak nem is nemzetőr. Mint katona megszűnt valamilyen alakulat kötelékébe tartozni, de nem szűnt meg katona ruhába járni. Igazán nem sajnáljuk tőlük azt a kis hasznot, hogy nem a maguk ruháját nyövik, de kis hányadtól eltekintve azt hisszük, hogy sok gyerek-embert valósággal ki kell majd rázni a katona mundérból és a fülükbe harsonáim, hogy vége már a háborúnak és tessék dolgozni. Nagyon sokan vannak azonban olyá- nok, a kik tényleg csak ruhakimélésből viselik az egyenruhát, de belsőleg már a legszelídebb civil ábrándokkal vannak eltelve jövendő pályájukat illetőleg. Ezen komolyan gondolkodó fiatalság érdekében kell megszólalnunk, hogy segitsük ki őket a polgári élet rég óhajtott partjaira, ahoz a kiszálláshoz még csak az a bizonyos mesebeli szalmaszál nincs meg, amibe kapaszkodni szokás. Ezeket a fiatal egzisztentiákat amint kirázzák a katonaruhából, úgy néznek ki, mint akit kitettek az utcára. Hova forduljanak, mit kezdjenek ? A legtöbbjük még nem is volt állásban, sőt 4 és féléves harcoskodásuk alatt sokkal többet tanultak a hadi tudományokból mint a mennyit nem felejtettek el az iskolaiak- ból. Másik részük még olyan kezdetleges állásokat töltött be, ahol már régen nélkülözhetők és több gyakorlattal rendelkezők elibük vágtak. kérünk * Emlékezünk, hogy háború elején azzal a megokoiással vették fel a női segéderőket, hogy pótolják a távol levő férfiak helyét. Szükség volt ez és nem végleges uj rend, a mely visszaél a férfiak helyzetével. Mégis mintha nem szűnt volna meg ez az állapot a hazatért férfi munka erők elhelyezése érdekében. Ma már ott tartunk, hogy a hazatért férfi munka erők elhelyezés nélkül állanak azok miatt, akik csak pótolni voltak hivatva az ő helyeiket. Nem akarunk a hivatalnok kisasszonyok ellen állást foglalni. Hiszen nagyon sokan épugy betöltik a helyeiket, mint férfi kollegáik, sőt néha jobban. Nagyon sokan rá is va.,.:J: utalva a hivatalukra, mert vagy. magukat vágy- egész családjukat kell eltartaniok. De nagyon sokan fölöslegesen foglalnak helyet a hivatalokban. Vannak, akik csak azért járnak be, pláne kényelmesebb helyekre, hogy a íoiletteiket megszerezzék, vagy a szüleiktől kapott ruhapénzeket megpótolják, vagy íouxusra költhessék. jobb módú lányok sem resíelnek ma hivatalt foglalni, most háborús divat lett nőknek hivatalba járni, mint valamikor „ápolni.“ Ma már egyikre sincsen szükség. A hölgyek akkor teljesítenek ma hon- ieányi kötelességet, ha leteszik a fehér köpenyt és a tokai és helyet adnak olyan fiatal embereknek, akiknek egész életükön át olyan hivatali kötelességeik lesznek, a melyeken nagy szükségük lesz a megszerzendő gyakorlati ismeretekre. Ezeknek a fiuknak semmi közük a főzéshez, gyermek neveléshez, egész életüket hivatalokban fogják eltölteni. Nekik minden év drága, amit az öreg kor munkaképtelen erőlködésével kell megfizetniük. Ezeknek a fiatal embereknek, akik az életükből és a pályájukból 4 és félévet elvesztettek, igazán drága minden perc. Mielőbb hozzá kell kezdeni a kirostáláshoz, igazságosan, tekintetbe véve hogy kik azok a nők, akik munkaképesség dolgában felveszik a versenyt a férfi munkaerőkkel és családi viszonyaiknál fogva pedig mint családfentartók jöhetnek tekintetbe. A többiek pedig adják át a helyüket azoknak, akiktől elfoglalták. Sietős dolga Szatmárnak a mai gondterhes napokban is, hogy a megye-székhely odavitessék. De most rögtön és azonnal. Még talán a béketár- gyaiások előtt, hogy úgy mint a csehek, fait accompüt teremtsenek ők is. Szatmár város törvényhatósága azzal a alkalmatlan kívánsággal zaklatja az országos Nemzeti Tanácsot, hogy Szatmármegye székhelyét azonnal vitesse át Szatmárra. Természetesen ugyanebben a kérelmében Nagykárolyt lefaluzza, önmagát az egekig dicséri és felhívja a Nemzeti Tanács figyelmét, hogy ne mulassza el ezt a nagy alkalmat, amikor érdemeit szaporíthatja és tegye meg a nemzetnek ezt a szolgálatot, hogy rendezze el Szatmármegye székhely-kérdését. Csodáljuk Szatmár javíthatatlan csökönyösségét, amellyel állandóan ezt a kérdést forszírozza. Csodáljuk naivitását, mellyel ezt az ügyet országos, nemzeti fontosságú kérdések sorába tolja föl. Csodáljuk elvakult önzését, mellyel nem tekintve semmire sem, csak öncélt szolgál mindenáron. Szükséges-e egyáltalában a székhelynek' Szatmárra való helyezése, ezt már nem is vitatjuk, csak hivatkozunk lapunk pár héttel ezelőtt e kérdésben megjelent cikksorozatára amelyben minden világos itéletü ember előtt bebizonyítottuk, hogy a megye székhelye csakis itt lehet. Most azonban Szatmár erről nem is vitázik, hanem rögtön követeii az áthelyezést Költözzenek át azonnal a hivatalok, a tisztviselők és Nagykároly, ha tetszik, haljon meg bajában. igazán Iromikus, hogy mennyire nem gondolkoznak az emberek. Lehet-e ma komolyan elgondolni, hogy egyszerre 60—80 vagy száz tisztviselő család keljen vándorútra, hagyja ott családi otthonát és menjen lehetetlen lakásviszonyok közé. Hogy lehet elképzelni ezeknek a családoknak az élelmezését, beszerzett élelmi cikkeik, tüzelőjük, bútorok stb. szállítását? Vagy talán az összes központi tisztviselők csapjanak fel szalmaözvegyeknek és családjaikat itt hagyva küzködjenek ők ott, ezek meg itt. Ép ésszel ilyeneket kívánni sem lehet. Hogy nincsenek Szatmárnak sürgősebb gondjai ? Hiszen kórháza sincs, előbb azt kell építenie, addig nem is gondolhat megyeháza és pénzügyigazgatóság építésére. Lefaluzza ismét és annyiadikszor Nagykárolyt, holott nálunk nem öntik a szennyvizet az utcára és nem folydogál a lé utcáink járdája mellett nyilt fo- lj/ókákban. És ma, amikor minden faj a maga aspirációit követeli, talán nekünk magyaroknak is szabad saját érdekeinket is nézni és vármegyénk székhelyét nem tesszük a román agitá- ciós határ szélére.
