Északkeleti Ujság, 1918 (10. évfolyam, 1-52. szám)
1918-09-28 / 39. szám
X. évfolyam. Nagykároly, !gl8. szeptember 28. 39-& ÉSZAKKELETI ÚJSÁG NAGYKÁROLY ÉS ÉRMELLÉK POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI HETILAP. — A NAGYKÁROLY! KERESKEDŐ TÁRSULAT HIVATALOS KÖZLÖNYE. "T Előfizetési arak: Egész évre ........................................... 12 kareuaFélévre ..........................................................6 „ Negyedévre ........................................... 3 „ TaaitéknaJr egész évre..................................1Ö „ Főszerkesető : BR. VETZÁK EDE. Nem aktuális a székhely kérdés, Írja a Szamos f. hó 22-iki számában. „Illetékes helyről vett értesülés szerint dr. Wekerle Sándor miniszterelnök a nála f. hó 20-án d. e. báró Kende Zsigmond elnöklete alatt Domahidy Viktor, Földes Béla, Szentiványi Gyula és Szuhányi Ferenc országgyűlési képviselők közbejöttével tisztelgett küldötség előtt azt a kijelentést tette, hogy folynak ugyan eszmecserék a vármegyék korszerűbb csoportosításáról, a kérdés tárgyalása azonban még nem időszerű és megoldása annak idején — bárki legyen akkor a felelős intéző — semmi esetre sem történhetik meg anélkül, hogy az állami érdekek kellő megóvása céljából a kérdésnél érdekeltek nézetének kifejezésére előzetesen alkalom ne nyujiatnék. E válasz következtében a f. hó 25-re tervezett nagy gyűlés egyelőre tárgytalan és mint ilyen, nem lesz megtartva.“ így a Szamos! Beh sajnáljuk, hogy az a 25-ére tervezett u. n. nagy gyűlés elmaradt. Igen kiváncsiak lettünk volna reá, hogy miféle tanulságos beszédek hangzottak volna ott el a székhely kérdés ügyében. De igy most a sok bölcseség egyelőre kibeszéieílen maradt, a nagy KEÖJSUSíK JJISBEB SZöMSATOK. ****&$? iullubps S»erfct;í&* t$3ég ég fciadékhraé#!: NAGYKÁROLY, SZÉCHENYI-UTCZA 2«. »ZÁJ». („KéLCSEV-ürVOMSA“ R. T. NA©YKARM.Y.) — fürdetóssk ugyanott vótetaek tel. Nviittér sera 1 K 2ü fillér. fényesség a véka alá rejtőzködik továbbra is, mig mi halálraítélt nagykárolyiak végnapjainkat számlálhatjuk. De úgy látszik, egyelőre megkegyelmeztek nekünk. Nem aktuális a székhelykérdés ! Hiszen azt mi régen meg tudtuk volna mondani. A székhelykérdés már olyan régen nem aktuális, amilyen régóta itt van a székhely és nem is lesz aktuális mindaddig, mig Nagykároly az alkalmasabb város, hogy székhely legyen. Egyszóval a kérdés sohasem aktuális. Már a kezdet legkezdetén, mikor teljesen szabadon választhattak székhelyet az elődök, bizonyára mélyebben fekvő okai voltak, hogy a karok és rendek 1750- ben Nagykárolyt és nem Szatmári tették meg székhelynek. Hogy a székhelykérdés azóta csakugyan nem aktuális, azt a történeti fejlemények mutatták meg az által, hogy Szaímár soha sem lehetett székhellyé, pedig nagyon sokszor megpróbálkozott vele. 1780-ban gróf Károlyi Antal telket ajándékozott a vármegyének azzal a feltétellel, hogy arra megyeházat épít és a telek csakis ennek céljaira lesz felhasználható. Mikor 1832-ben a földrengés ledöntötte a megyeházat is, szó volt újból a székhelynek áthelyezéséről. Akkor a nagy Kölcsey Ferenc volt épen az, aki a székhelyet nem engedte elvinni. Talán az ő bölcsesége is lehet nekünk ma valamelyes védelmünk a törpe epigonok önző aknamunkája ellen. A megye jóra- való és magyarabb fele bizonyára respektálja ma is a megye bölcsének ítéletét, mely a már ekkor meglevő riválitásban is Nagykárolynak adott igazat. A szabadságharc leverése után két ízben is sikerült a^zatmáriaknak magukhoz ragadni a közigazgatás vezetését, de amint életbelépett a 67-es kiegyezés utáni alkotmányos élet s a vármegye politikai élete megindult, a törvényhatóság első gondját képezte a régi százados jogszokás áltsi szentesített állapot visszaállítása. A Nagy László-féle hamis jelszavak újra életre keltették a székhely-kérdést,' mely az akkori alispán önző érdekeinek szolgálatában, állandó injekciózások folytán másféltizeden átt tengette beteges életét. Most újból kisért. A szatmáriak nem törődve a múlt hagyományaival és tanulságaival, nem törődve a lehetőségekkel, nem látnak egyebet csak megrág dni való alkalmat, melyet a közigazgatás újjá szervezésében látnak elérkezettnek. Sátáakisértés, A tündérfejü kisleányt Margitnak hívták, egyébként magasszáru gomboscipőt és asszo- nyosan szétvert frizurát hordott, pedig a polgáriban csak nemrég tanulta ki a legkisebb közös többszörös tudományát. A diák hetedikbe járt, nagy darab fiú volt, dióbarna szemekkel s olyan szúrós, drótsövény hajzattal, hogy a kiskutyák majdnem megugatták. Vakáción találkoztak össze a kisvárosi Petőfi-soron : a Sponfeld cukrázdában, a habos torták frontján. A diáknak vékony pálca ficánkolt a kezében. — Jó napot, Margitka! — Abszolúte nem törődöm vele — gondolta a leány mosollyal hamvas, akaratos kis szája szögletében. Másnap mégis ott ült négytől ötig a cukrázdában. Harmadnap is. A fiú vakmerőén megbámulta az utcasarkon, a cukrázdában pedig a tükörből nézte a bűbájosán édes fejet, halántékán babafürtökkel, amint villanó fogsora a dobostortába harap. A megyebálon végre összeismerkedtek, később együtt tenniszeztek, egy hétre rá együtt csónakáztak édesen borzongva s attól kezdve a gyengefuvalatu hamvasszárnyu reggeleken együtt járták a ligeti lombkupolák ibolyá* sötétjét. Ilyenkor a lánypajtások ügyeit, leveleit, szekundáit mesélte a lány délibábos hangon, nevetségesen meleg kérdéseket intézett a fiúhoz gyöngyöző fecsegéssel, aki ezalatt inkább mindenfelé kézszoritásokra gondolt. De a lányt ebben az irányban valami nehéz bübáj, csipkerózsa fagyosság zárta el. A diák egy párszor megpróbálta: — Ma direkt szép, Margitka 1 — Adja ide a kezét. A leány kék-kövü szeméből ilyenkor kijózanító hétfősugár lobbant ki. De a diák nem azért volt tizennyolcéves, hogy mialatt a lány karját lágyan ejtette a pad karfájára : ne azt gondolja : — Mi történne, ha ezt a kis kezet lassan, észrevétlenül magam felé vonnám ? Tízszer is végiggondolta, hogy erőszakos lesz, de mikor a leány mellett ült, csak beszélgettek, beszélgettek. Egyik délután a hársak illata nehéz felhőkben örvénylett körülöttük, a fák zúgtak mélységesen s a fiú megmámorosodott a virágok erős szagától, sóhajes bomlásától, — Üljünk le erre a padra — mondotta a leány. — Üljünk le, Valami nehéz mályvaillat bolondította meg a levegőt. A fiú érezte, most vagy soha és izgatottan simogatta homlokát. Addig szivattyúzta, mig kibuggyantak a a torkából a vakmerő szavak: — Szeretem magát. Gyengéd vérhullám pirositotta be a por- ceiános arcot. — Engedje, hogy megcsókoljam ? — ! ! — Csak egyetlenegyszer. — Soha! Miért nem ? — könyörgött a fiú. — Az bűn volna. — És ha mégis megpróbálom ? — Segítségért kiáltok. — Maga alvajáró — mondotta sértődötten és dacosan a fiú. De hiába próbálkozott ezzel máskor is a bástya rejtett boltivei, a várfok virágzó fáinak fehér csillárjai alatt, mikor kettesben maradtak, vagy a diófaárnyas liget tópartján aranyhasu felhők alatt, mikor belebeszélt a lány beszédes szemébe. Margitka hűvös angyai-arccal szokta mondani: — Nézze Péter ezt nem szabad. — Akkor nem szeret. — Ne haragudjon, nem lehet. Szeptember opálozta a levegőt. Künn a lombok megzománcosodtak s a tó mohazöld yizére didergő leveleket ejtett a liget. — Be kell rukkolnom — mondotta egy reggel fájdalmasan a fiú. — Milyen szép nyár volt — mondotta fájdalmasan a leány, s hozzátette: — Ugy-e, nem felejti el ? Kék bimbózásu szemével tapadón feléje pillantott a virágos florentinkalap alól. A fiú elbátorodott: — Bucsuzásul csak szabad egy csókot? .. . — Nem, nem í Meglátnak . . . — Nincs itt senki. Köröskörül a csend lélegzett, mély álomban aludtak a barackfák, messzi kis utcákban horkolt a kisvárosi délutánok unalma. Körülnéztek. Senki. A fiú hirtelen átfogta a leány nyakát, égő szőke fejét magához húzta és első csókja egy szivdobbanás gyengédségével ajkához hajolt. A leány szeme gyengén átizott a csók alatt s a fiú szomjas szájjal rebegte: — Végre ... ,