Északkeleti Ujság, 1917 (9. évfolyam, 1-52. szám)
1917-06-16 / 24. szám
I IX. évfolyam. Nagykároly, 17. junius 16. 24-ik szám. Északkeleti újság NAGYKÁROLY ÉS ÉRMELLÉK POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI HFTII - A NAGYKÁROLYI KERESKEDŐ TÁRSULAT HIVATALOS KÖZLÖNYE.. í&üzeiesi árak: Egész évre Félévre Negyedévre Tanítóknak & korona- 4 „ Főszerkesztő; DR. VETZÁK EDE. TW T ': 7 <: T V» - r ■'«• ^ jf} Y* > j J?'» RAW) W Szerkesztősé" és kiadóhivatal: NA íYKÁROLY, SZÉCHENYI-UTCZA 20. SZÁM. („KÖL.CSEY-NYOMDA“ R.-T. NAGYKÁROLY.)- — Hirdetések ugyanott vétetnek fel. ■ vütier sora 60 fillér. A jó sajté és a ponyva. A katholikus sajtómozgalom egy eddig teljesen figyelmen kívül hagyott és épen ezért rettenetes pusztítást okozó népmtivdődési tényező felé fordította figyelmét. Ez a ponyvairodalom. Vásáraink egyik érdekessége az aktuális borzalmakat megénekelő ponyva- könyvkereskedő, aki rendesen feleségével, gyermekévei együtt fújja a fülhasogató koncertet, melynek műsorán szomorú és sikamlós történetek egyaránt szerepelnek. A vásári nép örömmel veszi a kis selejtes nyomdai termékeket. Ezekből tanulja ei a divatos és léha pesti kuplékat, miket már szivevesebben énekel, mint a régi jó népdalokat. Ezekből ismerkedik meg a Ubrik Borbála révén a zárdák állítólag s titkaival, a betyárok hiketeílen kegyetlenkedéseivel. Hogy milyen erkölcsi rombolást visznek végbe ezek a ponyvairodalmi termékek az egyszerű ember hiszékeny lelkében, azt elképzelni .alig tehet. Mert az „Írót“ nem az a művészi és erkölcsi cél vezeti, hogy a csúnyaságokat megbélyegezze, hanem az,, hogy minél érdekesebben feifüszerezve találja fel a Balog Tufák állatias aljasságait. Mert hogy ezt az ismert borzalmas rablógyilkosságot a ponyva regényirodalom nem hagyta feledésbe menni, hanem „legénnyé“ feldolgozva ma is felszínen fanja a nép tudatában, az csak természetes. Merf nem azok a dolgok maradnak fenn, amik méltók az örökéletre, hanem azok, amiknek a fenntartása valakinek zsebbevágó érdeke. A Lobi Dávid és fia és más ponyva könyvkiadó cégeknek egészen mindegy, hogy milyen eredményeket szül az ő irodalmi terméke, a fő az, hogy kdpós legyen és pénzt hozzon a házhoz. így aztán minden egyéb szempontot mellőzve, arra törekszik a ponyva irodalom kétes tudásu szerzője, hogy a megdöbbentő történetet minél érdekesebbé, vonzóbbá tegye. Közönséges gyilkosokat a hősiesség dicsfényével vesz körül és aljas tetteikét hőstettekként magasztalja. Pl. a Vitális Imre közismert esetét ilyen dicshimnusszal vezeti be írója, ki az „Utolsó haramia“ címén betyártörténetet faragott a szomorú hírnévre vergődött Vitális gyilkosságából. Így szóba bevezetés: „Nagy temetés van Beretíyószent- mártonon. Ezernyi-ezer ember tolong a ravatal körül. Férfiak, öregek, gyermekek egyaránt. A férfinépség ökölbe szorított kézzel áll ott. Az asszonyok és leányok kisírt szemmel veszik körül a ravatalt, melynek koporsójában egy felismerheti- lenségig szétroncsolt arcú férfi feküdt. Koszorúkkal és virágokkal halmozták el a koporsót. Zúgtak a harangok, mikor a falu legdeiibbb legényei vál- lukra kapták és vitték kifelé a temetőbe. Szem nem maradt szárazon a gyász- szertartás a;att. És az egész ország bámulata kisérte a gyászmenetet, a magyar néplélek e csodálatos mélységű megnyilatkozását. Mert akit itt Berettyószentmártonban temettek, az nem volt sem hadvezér, sem egy lángleikü költő, sem világhírű tudós, ki találmányaival az emberi kultúrát gazdagította, hanem egy közönséges haramia, akinek gaztettei éven keresztül rettegésben tartották három vármegye lakosságát, aki lopott, rabolt és gy Ikolt és akinek üldözésére mozgósították a fél országnak csendőrségét.“ Itt egy nagy kitérőt csinál a szerző, felújítva a régi betyárok dicsőségét, hangulatot keltve mellettük, a szép szabad élet mellett. Végül mégegyszer felállítja a csábitó ellentétet, hogy mig egy becsületes embert csak ismerősei kisérik utolsó útjára, Vitálist az egész Lehullott egy fehér Jácint... Lehullott egy fehér jácint Előttem a sírba . . . Aki dobta, vérző lelkét, • Tépett törött szép szerelmét Levelére irta. Vájjon az én sirszobámba, — Ha elnyugszom csendesen Egy fehér jáeint-virágot — Temetve egy holt világot — Fog-e dobni, Fog-e dobni Egy „Valakt“ könnyesen ? Kék szem a fiaraa is. Irta: Léber János. — Már bocsáss meg, drágám; de ezt nem irom alá! — — Pedig az úgy van. — — Ismersz-e ilyen hétszépséget? — — Én ? Nem is egyet. Ott van Sólymos Feri, a Terka férje, Sivár Laci és sok száz meg ezer. Mindnek hollófekete a haja és tiszta égszínkék a szeme. Na. Nincsenek-e? — Már majdnem komolyra vált a két testvér vitatkozása. Erzsók, az idősebb nem hitt a hétszépségü férfiakban. Érthető is. Megsúgom, miért: Az ő férjeura bizony nem tartozott ezek sorába. Kicsi növésű, seszinü emberke volt. Haja nem volt fekete. A szeme sem kék. Hanem olyan barnaféle, amelybe még zöld szin is vegyült. De azért jó férj volt. Szerette, babusgatta, szinte tenyerén hordozta ezt a hirtelen szőke asszonykát, aki csökönyösen nem akart hinni a hétszépségekben. A húga már egészen más volt. Pedig egy bölcső ringása szendergette őket valamikor álomba. Ha mégis a hétszépségek mellett harcolt. S ha valaki volt elég bátor kétségbevonni ezek létezését, vagy csak valódiságukat is — mint most Erzsók — asszony nővére — annak meggyűlt vele a baja. Diadalmasan, hátravetett fejjel itta be most is győzelme sikerét: — Na, nincsenek-e? — Nővére látszólag megadóan válaszolta : — Jó, tegyük fel, hogy vannak. De itt van Cserni Pista. Az sem olyan, és mégis . . . Ha kerek, barna arcocskája biborbaöltö- zött. Tudatosan hátra vetett feje előrebiccent s a szemébe megrebbent választnemtudás szökött. — Az . . . hebegte akadozva — az . . . az egészen más ... — Különben is mi közöm hozzá ! Miért hozod épen őt példának ? — Pajkos fény csillant fel az ass^onytestvér szemében. — Mert ő is szép ember, ha nem is a hétpróbásokból való. — I!a elértette a célzást. Érezte, hogy kiragadják kezéből a most nyert győzelmi pálmát. Dacosan, mérgesen vágta hát oda nővérének: — Nem szép. Határozottan nem szép. Sőt egyenesen csúnya. Csúnya, csúnya . . . csúnya! — És felállt. Kiment a szobából. De a másik jól látta, hogy a szemében két keserű könnycsep csillog. — ő tudta, miért . . . Ilonka csakugyan sirt. Keserű nekibusu- lással. De merem mondani: mégis csak szeszélyből. Berohant a szobájába. Levágta magát az egykaru divánra; s ott kínozta gyönge testét fel-feitörő hangtalan zokogással. — Nem! — búgta kinoskeservesen. — Nem szép! Nem akarom, hogy szép legyen.. Vagy ha szép, akkor bizonyosan kék a szeme- és koromfekete a haja. Csak én nem láttam jól. Felállt. Odament a kerek kis asztalhoz.. Gyöngéden felnyitotta fényképalbumát s lassan lencsendesülten'lapozgatni kezdte. Közönyösen bámult a rámosolygó képikre. Egyikhez, másikhoz közelebb hajolt. Belenézett a szótlan szemekbe s valahányszor kékszemre akadt és sötétszinii frizurára, magamegelégedetten suttogta : — Ez is olyan ... Ez is. — — Csak ez nem ! — csapott kutató szemébe a megriadt mondás, amikor a Cserni Pista képe mosolygott fel rája, De nem mondta ki. Csak bámulta erősen. Lelke szemébeszökött szemével. Ki is vette a sarkos rámából. Közelebb vitte a szeméhez. Kereste rajta a hollóhajat és a kék szem szelíd villanását. És nem találta. Barna volt az egész mindenében. A haja is, a szeme is. Csakhogy az a nagy olajbarna szem még itt a fényképen is oly melegen, annyi odabeszéléssel sugárzott a leányéba, hogy Ilonka nem tudta ledobni, nem tudott ráharagudni, hogy miért nem kék. Még közelebb vitte az arcához. Egészen közel. És boldog megfeledkezéssel csókolta meg az érzék- telen lapot. Nem mondom, hogy a szemét. Ez elvfeladás lett volna. Hanem tán a száját. Ott nem számit a szin. Csak az a szép, puha hajlás a középen. — Újból megcsókolta. De most aztán komolyan ledobta. Befűzte gyorsan a négy sarkihasitásba és becsapta a nagy tömött könyvet. Visszaült a divánra. Szerelmesen, boszusan bámult bele a semmibe. Körül a falakról kék-szemű legények mosolyogtak le reája. Mindmegannyi az ő festménye volt.
