Északkeleti Ujság, 1917 (9. évfolyam, 1-52. szám)
1917-05-19 / 20. szám
IX. évíolvam. Nagykároly, 1 *> 17. május '9. 20-ik szám. ÉSZAKKELETI ÚJSÁG NAGYKÁROLY ÉS ÉRMELLÉK POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI HETILAP. — A NAGYKÁROLYI KERESKEDŐ TÁRSULAT HIVATALOS KÖZLÖNYE. Előfizetési árak: Egész évre ................................ Fel évre ......................................... Ne gyedévre ................................ Ta nítóknak egész évre .. 8 koronaFőszerkesztő : DR. VETZÁK EDE. Szerkesztőség és kiadóhivatal r, NA iYKÁRDLY. SZÉCHENYI-UTCZA 20. SZÁM. 4 „ 2 „ 5 „- — TsriiLSNis sünben szombaton. —— („KÖLCSEY-NYOMDA“ R.-T. NAGYKÁROLY.) Hirdetések ugyanott vétetnek fel. -------Nvüttér sora 60 iillér. A gazdagok. A szenvedések, nélkülözések napjaiban állítsuk figyelmünk előterébe azokat, akik nem veszik ki részüket ezekből a szenvedésekből. A gazdagokról van szó. Nem a Jókai-íéíe szegény gazdagokról, akik gazdagságuk mellett is szegényei az életnek, hanem azokról a gazdátokról beszélünk, akik értik a módját, hogy hogyan kell a vérből aranyakat, könnyekből ékköveket varázsolni. Akik úgy helyezkednek el a mai furcsa világrendben, mintha csak azért volna az egész rettenetes háború, hogy ők soha nem álmodott gazdasághoz jussanak. Mig az ország nagyobik felének mindenét viszi el a háború, addig más oldalról mintha ez mind egyések zsebébe folyna. Klasszikus példákat tudnánk felsorolni. Weisz Manfréd, a hires tölténygyáros állítólag egy félmilliárdot (ami megfelel az első magyar hadiköicsön felének) nyert a háború alatt. A posztógyárak alaptőkéiket megkétszerezték egy-egy év alatt. Spk százezer azoknak a száma, akik egy háborús év alatt annyihoz jutottak, amennyit elérti! 20 évi becsületes munkával sem tudtak volna. És a nagy milliók? Teljesitik azt a rendkívüli honpolgári kötelességet, ami egy emberöltőben egyszer ha fordul elő, hogy életüket áldozzák fe1 a köz javáért. Testi és lelki szenvedések, gyötrelmek vér és meghalás táplálják ezt a rettenetes folyamatot, melyből egyesek csak a hasznot veszik kt maguknak. Hogy ez igy van, az a világrend fonákságain, ember; gyarlóságokon alapszik. Nagyon messze vagyunk még a testvéries, szociális államformától, amelyben jogokat és kötelességeket egyformán gyakorolni, károkban és előnyökben egyformán részesülni fog mindenki. Csakis a fennálló tökéletlen viszonyok közö t lehetséges a közös terhek olyan elosztása, hogy egyeseknek nagyon sok, másoknak nagyon kevés jusson belőle. Ez az elosztású korrigálásra szorulna. N m olyan -fCTaiáhaa, hogy a szegények kolduljanak a gazdagoktól, hanem úgy, hogy a gazdagok önként igyekezzenek nagyon is feltűnő előnyös helyzetüket a kitagadottak szemében türhetŐvé tenni. A józan ész diktálná, hogy uralmuk biztosítására némi áldozatot is hozzanak. Ezzel szemben a legkihivóbb önzés és szűkmarkúság példáit látjuk nap-nap után. A háború annyi sebet ejtett, ami gyógyításra vár, annyi formáját idézte elő a nélkülözésnek, ami megszüntetésre vár, hogy ezeket a kérdéseket elodázni nem lehet. Közöttünk sokan, aki« meleg otthonukban minden bajtól védve örök kényelmet és bőséges megélhetést biztosítottak maguknak, nehogy azt higyék, hogy strucpolitikájukkal, azért, mert ők nem akarnak látni, aranyaikkal együtt észrevétlenül maradnak. Hiszen az állami rend igazsága is azt kívánja, hogy ha a rokkanttá lett polgára évi 120 korona nyugdijáért a fél karját adta oda, a hirtelen meggazdagodott háborús spekuláns a sokszázszor 120 ,K jogtalan haszonért valamijét csak adja öda. Számon tartjuk őket és látjuk, hogy csak a vagyongyűjtésben fáradhatatlanok. A hazát fegyverrel és pénzzel véd- hetjük meg, mondja á- "hatodik hadiköicsön jelszava. A pénz harcát azoknak kell megvivniok, akiknél az aranyból vert fegyverek vannak. Még ha becsülettel vivják is e harcot, kevesebbet áldoznak a nagy miliők tömegeinél, mert azok becsesebbet, életet és vért vetnek a harcba. Mariska. Irta: Jácint. Szeme megfürdött a válás keserű köny- nyében. Bucsuztam föle. Szomorúan, fáradt jövőbe nézéssel. A fővárosba kellett már utaznom. Diplomát szerezni. — Elszállt a szép vakáció, mint egy tovatűnő csodás álom. Le- liervadt a rét virága. Ősz volt. Elhalt szivünkben az öröm rózsája. Sötét, komor esőfellegek gomolyogtak fent az égen. Rikácsoló vándor- darvak húztak délfelé. A fák sárgult levelei között siró szellő muzákált;, Kinos ködös szomorúság trónolt mindenütt. Belopódzott a lelkűnkbe is és kemény, görbe karmait vérező szivünkbe vágta. Ó de bus volt az a délután ! Ott ültünk a hűvös .nappali szobában. Mariska halkan, fel-felzokogással sirdogált. Könnyes arcát fehér kezére hajtva, leborulva a faragott asztal kemény táblájára —f úgy nézett ki, mint egy alig bomló bimbó, melyet derékban. tör ketté a zugó fergeteg. Sötét-barna haja rendezetlenül bukott le halavány arcára. Körülfogta koszorúsán a szenvedő arcot. Zilál- tan lebbent meg, ha hideg szél csapott be a nyitót ablakon. • ,ji Megpróbáltam vigasztalni. - 'o . — Mariska! — Még viharosabban szakadt fel a sírásra. Gyönge válla remegett, mint a krasznaparti nyárfák- levele. Tombolt benne fájdalom s forró könnye leömlött a csipkésszélü fehér térítőre. Nem szóltam többet. Hadd sírja ki magát. Talán minden csepje keserű könnyének égy • '»3^1 o fekete fájdalom darabot szakit fel a leikéből ...! — Egyszer csak elcsitult. Lefojtott sírása csuklásba full. Valami bus magamegalkuvás szállta meg a lelkét. Felállott az asztaltól. Odament a nyitott ablak elé. Letörölte pirosrasirt szemeit s fehér batiszt zsebkendőjét ajkához szorítva sokáig bámult ki a néma, őszi hervadásba. — Mariska! — szóltam hozzá lágy szomorú hangon. Felém fordult. Nagy, barna szemein még megcsillant egy pár odafagyott könnycsepp s azokon keresztül felém sugárzott a lelke nézése. Felállottam. Odaléptem hozzá. Erősen, kutatóan a szemébe néztem. A leikébe akartam belátni, amikor megkérdeztem tőle: — Mariska! Bizik-e bennem?,— Lehajtotta estifénnyel glóriázotí Tejét. — Bízom. — Megfogtam a kezét. Puha volt és forró. Finom bőrén keresztül éreztem ere villámos lüktetését. — Hiszi-e, hogy hü máradok magához? — Hiszem. — — Hiszi-e, hogy ott a város kőpalotái közt'is a magáé leszek? Egészen,- egyedül csak a magáé — oszthatatlanul. Hiszi-e, hogy mindenütt a maga arcát fogom látni, mindenütt magái'keresni, a lelkére várni, szép nyárunknak emlékéből élni? — Mariska, — megfogtam a másik kezét is — hiszLe, hogy visszajövök úgy, ahogy elmentem ? Visszajövök uj tavaszkor. A szivemért amely magánál van; a szivéért, melyet nekem adott; magáért, hogy az enyém legyen . . . — Fátyolosán, bizőan, igazán susogta: — Hiszem. — — Köszönöm. — Lehajoltam s megcsókoltam forrón, hálásan a kezét. — Dehát maga majd visszavár-e ? — sikongott fel bennem a nagy kérdés s kihullott a keze a kezemből. Talán megértette sikoltó lelkem kérdező szavát. Talán szivébe dobbant szivem ijedt dobbanása . . . Talán csak "úgy magától mondotta: — Menjen, Lajos. Kísérje a hitem, imádságom. Visszavárom uj tavaszra. Viszavárom édes vággyal . . . Visszavárom — ha akarja — mint vőlegényemet. — Finom kis kezével átfogta a fejemet. Levonta magájioz és egy szűzi, jegyesi csókot lehelt homlokomra. * * - nj .. . | Uj tavaszra — yíragfakadáskor — már mint végzett ember kerültem haza. A természet életrekelése, csudásvirulasa, a két égbolt tisz- taságos fénye, mosolygó világa megfürdött mámoros lelkemben. Gondolat-gyorsaságggaf repültem fehér, akácvirágos falum felé:’Amikor a Mariskáék háza előtt elrobogtam s beszivtam az orgonájuk édes illatát, örömittasan remegett meg a lelkem, j* De ő nem volt otthol. Ott tartózkodott1 valahol a Hargitták ölén — • nagynénjénél — egy csöpetnyi, csendes falucskában. Rosszul esett, hogy>;.$em várt rám. Megvádoltam igaz*-, ságtalanűl. Merj .nem a szivem, csak a büszkeségem sértődöTt meg emiatt. — De fájt. Nem, írtam neki. Azért se! Miért nem várt, miért nem volt itthof? Jártam a lányokhoz. Dacból, azért is. Legszívesebben Kőiig-
