Északkeleti Ujság, 1917 (9. évfolyam, 1-52. szám)
1917-03-24 / 12. szám
2-ik oldal. 12-ik szám. ÉSZAKKELÉI ÚJSÁG ÉS NAGYKÁROLY ÉS ÉKÉRMELL. E/.en alkalommal elégedetten mutatunk rá a kérdés fejlődésére, mely élénken illusztrálja az olyan szellem káros voltát, mély a fejlődést nyomon kisérni nem akarja. Tudjuk; hogy első alkalommal a város figyelmét hívták fel egyesek a nagyon érezhető hiányra, amit a jéggyár lett volna, hivatva pótolni. A város képviselőtestülete nem sok figyelemre méltatta az ügyet. Lelkes szószólói akadtak az eszmének, akik végre odáig vitték a dolgot, hogy már minden részvény gazdát talált s az alakuló gyűlés kitüzetett. • Amikor a köz nevében köszönettel adózunk e lelkes polgároknak, az alakulásra Isten áldását kérve, kívánjuk, hogy a kezdetben mutatott lelkességet, kitartást tartsák meg a további teendőkben is, hogy mihamarabb tető alá hozhassák e nagyfontossságu intézményt. Ä jj mozi. Ilyen is van. És mert mozi egyáltalában van, kell is vele foglalkoznunk. Annál inkább, mert a mozi hova vtovább mindinkább kezd szellemi táplálék lenni. Sok családnak állandó és rendszeres szórakozása a moziba való járás. Annyira, hogy jegyei egyszer és mindenkorra le vannak tartva. Egy állandó, letelepedett moziról másképen kell vélekednünk, mint egy átmeneti vállalatról. A mozi ma nem mutatvány, hanem kulturtényező. Nem lehet olybá venni a jelentőségét, mint valami vásári mutatványnak. Ott mutogathatják bátran a három métermázsás tetovált hölgyet, vagy a svindli’ ötfejü bornyut, — megnéztük, egy hétre el is felejtettük. De a mozi, mely hetenként háromszor szállítja a közönségnek a mozi darabokat, égész iskolát jelent a látogatókra nézve. Nem lényegtelen tehát, hogy mit szállít. Ha a kilencujju ember és társai kerülnek gyakran előadásra, egész betörő iskola szerepét tölti be. Egy állatember, aki úgy vágja el ai útjába kerülő alvó utas nyakát, mint egy csirkéét és kegyetlen, raífinált bosszút áll az üldöző hatóságon, mint társadalmi hős van feltüntetve. Az ilyenféle darab kiöli a részfét, szánalom csiráját a korlátoltabb közönség szivéből és növeli a bűnös hajlamot. Pedig;ne mondja senki, hogy a mozinak nincsen kulturális hivatása. Mennyit tanul például az ember a távoli tájaknak bemutatásánál, mennyire megismerhet egy távolabbi kort, — harcsuk' külsőségekben is! Mennyi művészi forma lehetne az egyes alakokban ! Igenis, a mozi ismeretszerző és a szépizlést fejlesztő tényező lehetne; hi.zen ma a tanítás is eszközei közé vette fel. Mily gyermekes áhítatai néztük diákkorunkban az első szaladó vonatot a-vásznon ! Tudnivágyó lelkünk a fenséges érzetével lelt meg, mikor a mozgó kép keletkezésének mibenlétét megértettük; és ma, mint meglett embereknek, mily kínos ézzéssel kelt megállapítanunk, hogy ez a nagyszerű találmány mivé lett az önzés perzselő világában. A sok idegfeszitő dráma, amely gombamódra tenyészik a mozi szallagjain, iszonyú lelki pusztítást végez társadalmunk naivabb rétegében. Soha annyi lélektani képtelenséget nem hordtak össze, mint amennyit egy-egy szalag megrögziteni képes. Izgató levélírás, émelygős csókofódzások, gyilkosságok, véletlen szerencsétlenségek', törvények ügyes kijátszása, áluíakon járó férfiak, szoknyahősök, az ártatlanság kinevetése, lábbal tiprása, a jóizlést sértő ruházkodások — ez a mozi világa. Bizony bajosdolog a mozi darabok tömegéből kiválogatni a szemnek és léleknek egyaránt tetsző műsort kulturális szempontból összeválogatni. A vezetőnek kellő intelligencia melleit tájékozottnak kell lennie a darabok jellegéről. Tudatában kell lennie “hivatása fontosságának és a haszon keresése mellett jót és szépet kell nyújtania. A városunkban működő mozi elég helyes irányú darabokat hoz, amiben nagy része van a mozi újabb irányának, mely mindjobban veti magát színdarabok, regények vászonravitelére. Az ilyen darabok igen megfelelnek a kultúra szempontjából, de ennyi még nem minden. A dsunge! drámák igazán nem szolgálnak kulturális célt. A mesterségesen rendezett, lehetetlen izgalmas helyzetek céltalanul veszik igénybe az idegrendszert. Gyönyörködtetés, tanulság, semmi. Sokkal jobban s/.eretnők ezek helyett a történelmi és természettudományi célt szolgáló darabokat, főleg tanulók számára cs népszokásokat, gyártelepek, bányák; tengeri halászok stb. munkáját látni. Ilyen tárgyú kisérő műsor keretében bemutatott jobb moh drámák és bohózatok kellene, hogy képezzék egy kulturális színvonalon álló jó mozi műsorát. A főgimnázium iskolalátogatója. A helybeli főgimnázium munkájának ellenőrzése végett Géressy Kálmán tankerületi főigazgató szerdán városunkba érkezett S azóta végzi látogatásait a főgimnáziumban. Legfelsőbb dicsérő elismerés. Ő Felsége a király Dr. Sternberg Ferenc segédorvost. Dr. Sternberg Géza helybeli közkórházi igazgató fiát, az ellenség előtt tanúsított vitéz magatartása elismeréséül a kardok egyidejű adományozása mellett legfelsőbb dicsérő elismerésben részesítette. Választás. Tliurzó Oszkárt, a Központi Takarékpénztár érdemes főkönyvelőjét a Magyar Általános Hitelbank rozsnyói affiliáit intézete osztályfőnökké választotta meg, Gyászeset. Ujfalussy Béla földbirtokos, Dr, Ujfalussy Dezső Szabolcsmegye főispánja édes atyja f. hó 20-án 72 éves korában Nyíregyházán elhunyt és ugyanott tétetett örök nyugalomra. Áthelyezés. A vallás- és közoktatásügyi miniszter Kathona Géza mátészalkai áll. polg. iskolai igazgatót hivatali mulasztások miatt rendes tanári minőségben az erzsébetfalvai áll. Sanyi diák arrafelé-jártábam, hanem inkábu a Gizuska göndörhaju fejecskéjét várta-vágyva kikukkanni a sűrűn lecsipkezett ablaküvegen által . . . Tőle is búcsúzott hát Harmati Sándor. Gizuska ott ült édesanyja mellett mindjárt az elsősorban. Édesen, gyerekesen, kacagott fel néha-néha, ha valami tréfás dolog történt, de a gyöngéd kacagó hangjából kicsengett valami szomorú melódia: a rejtett fájdalomnak bunatmuzsikája, amelyet hasztalan akart elkendőzni vig mosolyával. Mindenegyes számra idegesebb lett. Puha, meleg vágy ült ki a szemébe és meg-megreb- benö várakozással tekintett a próbaszoba zártajtója felé. Elhangzott a hymnus viharosan zengő, utolsó akkordja s a megnyílt ajtón keresztül kilépett Harmati Sándor. Diszmagyarban, lobo- gós csákóval szőkefürtös fején. Megyszinü dolmányban, fehér bársony kacagánnyal kifejlett balvállán . . . úgy nézett ki, mint a hajdan kurucgeneralisai. Csató Gizuska idegesen rezzent össze. Félősen, megbuva kapaszkodott édesanyja puha, meleg karjaba s onnan nézett fel a Sándor fénnyel elöntött sugár alakjára. Mint máskor mindig, most is büszkén, — talán most a legbüszkébben vetődött fel a fiú szép, csákós feje. Lába erősen feszült meg a deszkázat padlózatán s teli, csengő hangja végigömlött a túlzsúfolt teremen : — Talpra magyar ... 1 — Gizuskának a vére leszorult mind a szivére. Idegesen markolta meg édesanyja karját s úgy érezte, hogy meghasad valamije belül a tulfeszülésben. Harmati Sándor meg csak szavalt. Száz- annyi tudással, százannyi erővel, mint eddig — s a katonadiák büszke, szép önérzetével. Csak egyszer nézett le a Csató tanár ur leányára, de ebben az egy odanézésben annyi büszke-bánat, fájdalmas diadal, mámor és vágy ömlött el, hogy Gizuska arcába felszökkent a piros wre és tüfeesregyult arccal, megértő — visszamondó, ígérő — megvonó tekinteitel — mint a régi idők legendás hősére —, úgy bánidlt fel Harmati Sándorra . . . Elhalt a lelkesedés csengő ércessége; bus baritonba szállt le a szavaló megremegp hangja, amikor a-végsor nagy áldozatáról, az utódok könnyes hálájáról beszélt : ■ Hol sírjaink domborulnak Unokáink leborulnak, És áldó imádság mellett Mondják el szent neveinket . . . Itt megint odatévedt lemondó nézése Csató Gizuskára. Hirtelen, vészesen — lefojtottan lobbant fel benne a kérdés —: — Hátha az én sírom is kitárul . . .?! — Gizuskának szive legmélyéig nyilalott le a borongós kékszem sejtelmes ké’dése . . . Keményen, kegyetlenül markolta meg a szivét, úgyhogy szorítására gyémántcsepp csordult ki a leányka nagy, fájdalmas fekete szeméből. — Anyám drága, nem mennénk haza ? Szaggat a fejem — suttogta bágyadtan anyja fülébe, amikor már eltűnt a színpadról Sándor alakja s még mindig dörgött a tomboló lelkesedés tapsviharja. Csatóné ránézett a gyerekre. Anyásán, melegen. Talán megértette, talán nem . . . talán hitte, talán nem a leány betegségét . . . Vette a felöltőjét és elköszönt rövidesen az aggodalmas szomszédoktól. Amikor ott jártak a hűvös, árnyékos utcában arcukon átsuhant a tavaszi alkony susogó, hüs lehellete; Gizuska otiaszólt az édesmamájának : — Anyám drága, ugy-e hogy Petőfi nem volt a legnagyobb magyar költő ? — Csató Gáborné nagyot bámult. — Miért kérded ezt, Gizuskám ? — — Hogy elrontotta azt a szép versét — a „Talpra magyart“' — a végén . . .! Miért szőtte be azt a szomorú strófát: „ . . . Hol sírjaink domborulnak . . . —? Fény nyillalott át az anya ■ szivén. Értett már mindent. Nem annyira Petőfi rontotta el versét azzal a strófával, hanem az a pár szó rontotta meg, tarolta lg szeretett kis leányának harmatos világát . . . dalbafogant lelkét ... — * * * Egy évvel későbben, márcis idusán megint bucsuzkodtak a honvédő diákok. Ünnepélyen most is. De a teremben valami fekete szomorúság terítette szét a szárnyait. Megjött a hir — nem is olyan régen —, hogy a „tavaly“ daliája: Harmati Sándor elesett. Szakaszának élén, viharos csatában . . . Sok mindennel a szivében s alig 19 évekkel a vállán ... Az ő le'ke, ott kísértett a hallgatók között. Kereste a régit . . . daliás alakját, hangja ércességét . . . a társaknak tapsát . . . Kereste Csató tanár urnák hervadó leányát. Gizuska ott ült most is az elsősorban. Fehér blúzban, sötét-kék szoknyában, éjsötét bánattal a lelkén. Szemeiből hiányzott valami. Fiatal arcáról lehervadt a gyermekség mosolyó rózsája s a sokat szenvedett nagyleányok komolysága ült szép vonásain. Hallgatta a zenét, hallgatta a nótát ... De a lelke másfelé barangolt. Nem szöktette már a vérét halavánv arcába a „Talpra magyar“ megrázó varázsa — csak amikor felhangzott a végnek szomorú sejtése, borult le a lelke vérző szerelemmel egy távoli sírnak zöld, füves tövébe . . .
