Északkeleti Ujság, 1915 (7. évfolyam, 1-52. szám)

1915-01-30 / 5. szám

VII. évfolyam.

Nagykároly, 1915. január 30.

5-ik szám.

Északkelet újság

NAGYKÁROLY ÉS ÉRMELLÉK

POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI HETILAP. — A NAGYKÁROLYI KERESKEDŐ TÁRSULAT HIVATALOS KÖZLÖNYE.

Előfizetési árak:

Egész évre .......................................... 8 korona.

Fé

lévre ..........................................................4 „

Negyedévre .......................................... 2 „

Ta

nítóknak egész évre....................................5 „

Fő

szerkesztő: DR. VETZÁK EDE.

Felelős szerkesztő:

NEMESTÓTHI SZABÓ ALBERT dr. = MEGJELENIK MINDEN SZOMBATON. =

Szerkesztőség és kiadóhivatal: NAGYKÁROLY, SZÉCHENYI-UTCZA 20. SZÁM. („KÖLCSEY-NYOMDA“ R.-T. NAGYKÁROLY.) 11

11Hirdetések ugyanott vétetnek fei. =

Nvilttér sora 60 fillér.

UTÓHANGOK

a gör. kath. püspökséghez.

Az uj magyar püspökség székhelyéért vívott küzdelmek lezajlása után talán nem lesz még késő felhivnunk az illetékes tényezők figyelmét egy olyan körülményre, mely megoldatlan, befejezetlen része ezen ügynek.

Azon versengésben, melyet a székhelyre különböző okok alapján aspiráló városok kifejtettek, a magunk teljes igazságának érzésével részt vettünk mi is. Az e tárgyban írott cikkeink egész történetét adják e kérdés alakulásának. Ami ezekből kitűnik, valljuk most is, hogy úgy vallási, mint nemzeti és gazdasági szempontból is városunk tarthatott legjogosabban igényt arra, hogy az uj püspökség itt nyerjen székhelyet.

Hogy politikai, vagy egyébb okokból Nyíregyháza lett, efelett mint sajnálatos tény felett napirendre térünk. Azonban még tartozunk e kérdésnek egy pár szóval, melyet utóbban is mellőzött városunk érdekeinek megvédése végett el nem hallgathatunk.

A székhelyért folyt küzdelem lezajlása után amilyen lelkesedéssel és önzetlenül vettünk részt abban, épen olyan

érdeklődéssel kell néznünk a befejező eseményeket is. Épen ez az, amiben mulasztást, épen ezért érdekeink újabb megsértését látjuk. Mi őszinte lelkesedésünkön kívül, városunk erejét meghaladó áldozatkészségei tanúsítottunk e küzdelemben és gazdálkodásunkat olyan irányban vezettük, hogy ne találjon bennünket készületlenül az, amit egészen jogosan vártunk: a püspöki székhely ide helyezése. Ezért nem szabad nekünk olyan közönnyel venni tudomásul a székhely-kérdés eldülését, amilyent eddig tanúsítottunk.

Közönségesen tudott dolog, hogy azok a városok, melyek bármilyen jogon aspiráltak a székhelyre és azért versenyeztek, a kérdés eldülése után kárpótlást kértek és kaptak is a kormánytól. Tudott dolog, hogy Hajdudorognak is intézményeket helyezett kilátásba a kultuszminiszter annak ellenében, hogy a székhelyet nem kapta meg. Nyíregyháza vágyait kielégítette az, hogy ő kapta meg a székhelyet. Csak a harmadik, komolyan szóban forgó város, Nagykároly nem kért még kárpótlásul semmit és nein is jutott eszébe senkinek kárpótlást felajánlania Nagykárolynak.

Egyedül Nagykároly városa volt az, amelyik az Ígéreteken kívül határozott, vissza nem vonható áldozatot hozott, már előzetesen, a püspökség céljaira. Mindnyájan tudjuk, hogy Nagykároly

város a piacterületnek a gróf Károly család birtokában levő részét több százezer koronányi árért azzal a céllal vásárolta meg, hogy azt a püspökségi épületek részére felajánlja. Éz a nagy terület alig hajt valami hasznot a városnak, mely ellenben a mai nehéz viszonyok között nehezen fizeti az óriási kamatot a nagy kölcsön után.

Mig más városok csak az üres fo- gadozásokért nagy kárpótlásokat nyernek, nálunk senkinek sem jut eszébe kérni azért, amit nagy áldozatok árán előlegeztünk. Ebben a küzdelemben egyedül mi vagyunk, akik áldozatkész lelkességünkért nemcsak mellőzésben, sőt határozott megkárosodásban részesülünk. Sőt mellőztetésünk még tetéző- dött azzal is, hogy eddigi főesperessé- günk megszűnt s a hajdani nagykárolyi gör. kath. főesperesség egyszerű lelkészi hivatal lett. Még hagyján lenne, ha csak azt mondhatnék, hogy nem nyertünk semmit, mert a püspökség nem jött ide, de mi azok vagyunk, akik vesztettünk.

Igazi lelkességünk, önzetlen hazafias áldozatkészségünk nem ilyen elbánást érdemel. Nem hihetjük, hogy ne lehessen mód rá, mellyel orvosolni lehessen e bántó sérelmeket. Bizodaiom- mal fordulunk úgy a püspök Öméltóságához, mint a városi vezetőséghez, hogy áldozatkész városunk jogos kívánságának érvényt szerezzenek és valamely intézEsti nt.

irta: Lakatos László.

Hárman ültek a csézában, amely az országút szép, fehér kemény testén szorgalmas robct- ban haladt előre. A gavallért, aki Izabellával és Rózsával szemközt a kis ülésen leste, hogy az esti csillag magányos gyertyaként hogyan világit az égbolt kék abroszán, Szilveszternek hívták. Szilveszter most boldog és izgatott volt. Hogy a két nővérrel szökésben utazhatott, megfeledkezett mindenről. Elfelejtette teljesületlen álmait és már nem korholta az Eget azért, hogy nem ő volt az a költő, aki Velencében betegen feküdt a szállóban, mig kedvese az olasz doktorral megcsalta és akit Alfred de Mussetnek hívtak és a szája most azért sem görbült keserű árokként, hogy nem a hatvanas években él, nem kék frakkot hord Lava- liére-nyakkendővel és hogy nem kártyázhatik Füreden Bizayval éjjel és nem vívhat párbajt a nemzet bárójával reggel, szép hölgyért természetesen. Szilveszter most boldog volt. Izabella zöld szemétől kérdezte, hogyan hívják az utmenti földek névtelen virágait, Rózsával tréfálkozott, időnként orosz kölni vízzel locsolta a hölgyeket, majd apró ibolyaillatu cukorgömbökkel kínálta őket, amelyeket bársonykabátja zsebében hordott kis vert ezüst bonboniéreben (a kis szelence fedőlapját a Mi Urunk édes arca díszítette), szeretett volna verseket szavalni, de ezt restéit, azután Rózsától bocsánatot kért

azért, hogy szerelmes a nővérébe, végre pedig mégis Izabella arczát nézte és semmi mást nem tett. Szeme órák hosszat cirógatta az arcnak minden édes vonását.

— Az álla —- kérdezte végül — Izabella hercegnő, szeretném tudni, hogy az álla, a keskeny álla, miért komoly és miért mégis derűs, miért álmodozó és miért mégis pajzán, miért olyan és főként miért olyan, mint az angol ladyké a Gainsborougk képein, amikor pedig maga határozottan Raffaello Madonna delia Sediájára hasonlít? És arcocskája, amely máskor olyan rózsaszínű, hogy az ember a közelében szinte friss almaszagot érez, most miért sápadt, mint az elefántcsont. Hiszen maga igy még sokkal szebb, mint rendesen és egész egészen helytelen, sőt szabálytalan, mert hiszen maga amúgy is olyan szép, hogy az ember már nem is lehet szebb.

Izabella feddőn magasra emelte jobbkezének mutatóujját:

— Ne beszéljen ilyeneket, Szilveszter, különben még igazat kell adjak az abonyi parasztasszonyoknak, akik a bolondos urnák nevezik magát.

Ám a herczegnő hangján meglehetett hallani, hogy nem haragszik és Szilveszter nagyon boldog volt. Éppen olyan boldog, mint Izabella és mint Rózsa, aki ezért volt boldog, hogy bár tizenhat éves, mégis szabad volt ott lennnie, amikor Szilveszter kocsin szökteti meg a nén- jét hazulról.

— Petőfi is tán erre utazott ekhós szekéren — szólt most Szilveszter — és ő is a csillagokat bámulta. Hetven évvel ezelőtt volt és mégis ugyanezeket a csillagokat nézte. Ez nagyon szép.

Mind a hárman egyetlen boldogot sóhajtottak.

— Mit fognak szólni ehhez Abonyban ? — kérdezte most Szilveszter a lányoktól. — A helyi lap talán meg is írja a szökésünket és én akkor leszúrom azt a firkoncot ... A mamájuk megfog bocsájtani, de a papájuk haragudni fog mert szerinte a lányszöktetés illetlen dolog .. . És talán igaza is van.

— Igen, talán papának van igaza — vélte Rózsa. Izabella semmit sem szólt.

Szilveszter tovább okoskodott.

— Tulajdonképpen vonaton is szökhettünk volna, de igy szebb, kocsin ... Ez a legszebb kocsi egész Abonyban. A fuvaros nagyon csodálkozott, amikor délelőtt megkérdeztem tőle, hogy vájjon kibirják-e a lovai az utat Nagy- kátáig. De azt hiszem, igazán- csak akkor gyanakodott, amikor arra kértem, hogy a határban várjon meg és hogy rózsát fonjon az ostornyele köré. Ám mindegy! Még vele is törődjünk ?...

Az ifjú most elkérte a kocsistól az ostort. Négy szál rózsát szakított le annak nyeléről. Kettővel Izabellát kínálta meg, egygyel a húgát, a negyediket pedig a kabátja külső zsebébe helyezte, ahol a másik, a selyemkendőjüket szokták hordani.