Északkeleti Ujság, 1915 (7. évfolyam, 1-52. szám)
1915-07-03 / 27. szám
2-ik oldal. ÉSZAKKELETI ÚJSÁG NAGYKÁROLY ÉS ÉRMELLÉK. 27-ik szám. kezekkel simogatni az érte szomorkodókat is. Szentmisét junius hó 25-ikén mutattam be érette. Övéiért is imádkozom igaz résztvevő szívvel. Igaz mélységes tisztelettel Majlath sk , erdélyi püspök. Gyulafehérvár, junius 26. 1915. A vaskereszt most már a család birtokában van, a melyet ereklyeként őriznek ; de a többi vitézségi érmei sem rajta nem voltak, sem haza kerített holmijai között fel nem találtattak. lándy Elemér temetése. Gyászoló családja hősi halált halt kedvesük tetemét hazahozatta és hétfőn délután a ref. temetőben örök nyugalomra helyezte. A koszorúkkal bontott, gyászolók nagy tömegével körülvett koporsónál Kürthy Zoltán ref. s. lelkész tartott tartalmas, nagy gyászbeszédet. Elmélkedése a hazaszeretetről, harctéri szenvedésekről, a hősi halált haltak dicsőségéről, mélyen meghatotta a közönséget. Tisztviselő- társai nevében Nagy Gábor pti. tanácsos vett megható búcsút. Végül a simái Rédey Károly ág. ev. lelkész mondott rövid, nagyhatású imát, melyet elkérve, módunkban van szószerint leközölni : „Temetőbe:', gyászkoporsó mellett, nyitott sírnál állunk Szomorú Halotti Gyülekezet, Gyászoló Testvéreim. Nem csendes halállal, szerető övéi kedves körében hunyt el keresztyén testvérünk, hanem messze-messze távol; ott a csaták véráztatta mezején kapott sebe következtében, hol a gyilkos golyók özöne oltja ki az életet s osztja a halált. Midőn kitört a világháború vihara s elhangzott az „üzenet“, hatalmas tábora állott eiő harnnk szentelt földén a hősök seregének; zengett a bérceken, végigzúgott a rónákon a felhívó szózat: „Talpra magyar, hí a haza!" És ment az ifjú, elhagyva az édes szülői hajérdemkeresztet vont elő, mely az attila belső részében volt feltiizve a szive fölött. Az anyámnak. Nincs más senkim. Hedvig ass-ony merően nézett el oldalt egy pontra s ragyogó szemeit még ragyogóbbak voltak a szokottnál. Csak nézett, nézett s nem mert pillantani, nehogy az a két ragyogó, égő könnycsepp kihulljon szeméből. De mikor Zádor főhadnagy elhallgatott, a finom müvü orrcim- pácskái megremegtek az elfojtott zokogástól, édes, piros kis szája vonaglani kezdett s a végén mégis kitört belőle a zokogás. Szabadban levő jobb kezével csipkés kis kendőjét szemeihez akarta vinni, de útközben beleharapott, hogy kitörő zokogásának ne legyen hangja. Szeméből pedig a könnyek szabadon patakzottak alá, Zádor harcedzett barna kezére . . . Asszony sirás . . . Mikor voltak azok az idők, mikor egy nő könnyei ne rendítették volna meg a férfit ? Talán soha. Hiszen még Istenember szeméből is két könnycsepp hullott a lábainál zokogó parázna Magdolna hollófekete hajára, — s a fanatikus, szigorú apostolok szemében is könny csillogott. Hát még egy szerelmes férfi, egy szerelmes nő érte hulló könnyein ? . . . Zádor boldog megrendüléssel nézte az asszony némán vonagló zokogását s a lelkében az égig csapott a szerelem diadaléneke . . . Hiszen víszontszerettetik. Gyémánt ragyogásu tanúbizonyságai a még kezefején remegő köny- nyek . . . S azok a könnyek oly forrók, oly égetők voltak, amilyen a barátságé nem lehet, csak a szerelemé . . . Ök legdrágább gyöngyei a világnak, szerelmesünk könnyei. Ki tudna megfelelő értéket adni érettük, amiért odaadnék? ... S ki nem érezte tisztitó hatását? A lélek választó vize a-^, mely elemészt minden salakot s csak a tiszta aranyat hagyja a szívben ... S ki nem volt szerelmes? Ki nem élte ezeket át ? . . . Oh be sokat tagadott meg a természet lékot, a kedves családi kört, testvért, mátkát, rokont, — és ment a férfi is: elhagyva a Ilii hitvest, a kedves gyermekeket s a családi boldogság áldott fészkét, édes-kedves tanyáját, így távozott el körünkből ezen keresztyén testvérünk is, életvidoran, boldog arccal kibontakozva a hű hitves, az ártatlan kis gyermek, az áldott lelkű nagyanya, az özvegy édes jó anya, a szerető testvérek és kedves rokonok ölelő karjaiból és ment — hazát védeni, nemzetet oltalmazni ! És ott a csaták véráztatta mezején hősiesen küzdött, küzdött övéiért, szeretteiért, küzdött mindnyájunkért, — egy egész nemzetért. S nemes küzdelme szent hevében — ott érte őt utói a hősök sorsa : a dicső halál . . . Miként a zugó vihar a hatalmas fatörzseket dönti ki s az erős tölgyet derékban töri ketté, úgy a háború zúgó vihara, ádáz tusája is a bátrakon, a hősökön ejt halálos sebet. Óh de a hősök halála nem az enyészeté! Akik egy nemzetért, annak jogaiért, szabadságáért, igazságos szent ügyéért küzdenek és vérzenek el, azok a halálban is halhatatlanok, porladó poraikban is dicsőültek s dicső neveiket, igen! miként a költő mondja: nagy, szent neveiket kitörölhetetlen betűkkel vésik szivünk táblájára a hálás tisztelet és emlékezet s híven megőrzik nemzetünk történelmének lapjai. Ily hőst temetünk mi is most, ki feláldozta ifjú életét s családi boldogságát imádott drága magyar hazájáért s nemzetéért. Oh nemcsak a ti halottatok Ő Gyászoló Testvéreink, hanem a miénk is, mindnyájunké, — egy egész nemzeté! S nemcsak ti gyászoljátok őt, hanem mi is mindannyian! Nemcsak ti őrzitek meg emlékét, hanem mi is híven megőrizzük. Igen ! mindaddig, mig dicső magyar nemzetünk él s mi édesen hisszük, hogy élni fog, mig a világ világ lesz, dicső hőseink dicső emlékezete is é ni fog időtlen időkig. Oh de ne tartóztassuk tovább hősi halált halt keresztyén, testvérünk kiszenvedett tetemét, adjuk át az édes anyaföldnek, a drága honi! rögnek, ahol ő nyugodni vágyott, hogy ott j pihenjen édesen, csendesen, s álmodjon nagy, fényes álmokat most még küzdő, vérző, de j édesen hisszük, fönséges diadalt kivívandó drága magyar nemzetünkről Isten veled kedves keresztyén testvérünk, a boldog, az örök viszontlátásra ! Ámen." attól, aki ezt nem ismeri . . . Csak az nem fogja tudni megérteni Zádor lelkiállapotát . . . A világért sem vonta volna el kezét a könnv- zápor elől, hanem ujjal még szorosabban kul- csolódtak a nő csuklójára, mintha sohasem akarná azt elengedni. Zádor meghatva, könnyes szemekkel nézte az asszonyt s hagyta, hogy kisírja magát. Hiszen olyan nagyon jól estek neki azok a könnyek . . . Mikor azután az asszony kétségbeesett sírása alább hagyott s könnyein keresztül kissé restelkedve mosolygott a férfi n hogy ennyire elárulta magát, — az j nem birt tovább heves szittya vérével s a női kezét el sem engedve fölállott, két karját ki-1 tárta, — s a következő pillanatban a legeszményibb édes asszony ott csüngött Zádcr j keblén . . . Az asszony ocsúdott fel hamarabb a mámorból s kibontakozott a férfi vágyó s szelíden követelőöleléséből s mintegy válaszként mondta ! engesztelő hangon Zádor csalódott s esdeklő pillantására : — Nem Károly, azt nem lehet. Oh most is, — s kezeibe temette arcát, — többet, sokkal többet tettem, mint szabad lett volna . . . — Sokkal több? Hiszen csak egy csók volt ? — Csak ? — Oh ne értsen félre Hedvig. Én nem kicsinylem le ezt, a mi első szent csókunkat, hiszen végtelen boldoggá tett vele, — hanem azt hittem — tudja a körülmények olyanok, rendkívüliek, — hiszen az utolsó estémet s igy azt hittem, hogy egészen, most egyszer s máris utoljára, — hogy most az egyszer egészen, kizárólag az enyém lesz, mintha örökké az enyém lett volna és hogy én ezzel a boldog hittel mehettem volna el, — el magától, mindentől, örökre . . . (Folyt, köv.) Főgimnáziumunk hősi halált halt volt tanítványai.*) (Folytatás.) Rótli Imre dr. született 1881. évi október hó 30-án Szentesen, izr. vallásin Középiskoláit a mi intézetünkbe végezte és 1899. junius 28-án jó eredménnyel tette le az érettségi vizsgálatot. A jogi pályára lépett s 1906-ban szerezte meg az ügyvédi oklevelet. Ügyvédi gyakorlatot folytat egész az 1914. évi augusztus haváig, amikoris az általános mozgósításkor mint tartalékos hadnagy vonult be. Egy hónapig Nagykárolyban maradt mint kiképző tiszt, ahonnan szeptember hóban menetszázadával egyenesen Ravaruszkába megy. A legnagyobb tűzbe kerülnek és a nagy túlerő miatt vissza kell vonulniok Két részre válik a menetszázad, egyik részét mint századparancsnok folytonos harcok közepette vezeti vissza. Golyó nem éri az életerőtől duzzadó katonát, cholera veri le a lábáról. Betegen kerül a szanoki kórházba, ahol két napi rettenetes szenvedés után október 11-én meghalt. Külön sírba temették őt, a katholikus tábori lelkész végzi el a szertartást. Nagy lelkierővel, Isten akaratjában való megnyugvással viseli súlyos keresztjét, az utolsó perceiben is áldott lelkületű jó édes anyját és árván maradott családját emlegette. Tiszt- társai igaz hű barátjukat, polgártársai békés, szorgalmas és igen képzett munkatársukat vesztették el halálával. Nagy áldozatot hozott Hazájáért, azt adta oda a szabadságért való küzdelmünkben ami a legbecsesebb, életét áldozta fel a haza áldozatoltáron, ezért kedves nekünk az ő emléke. Imre barátunk, álmodj hőn szeretett Hazád fiainak diadalmas csatáiról, a te halálod és elveszted csak fokozta a tetterőnket. Megemlékezésünk szeretettel száll feléd. Isten veled ! Nomt Gyula született 1893. évi november 26-án Erdődön, róm. kath vallási!. A főgimnázium alsó hat osztályát Szatmárnémetiben, végezte, a VII. és Vili. osztályt már a mi intézetünkben, ahol 1909. junius 5-én letette az érettségi vizsgálatot. Jogot végez s később Budapesten a kerületi munkás betegsegélyző- pénztár hivatalnokaként működik. Közben a szatmári ötödik gyalogezrednél mint egyéves önkéntes szolgálja le a katonai évet. A háború kitörésekor mint kadéit-őrmester vonul be és október közepén ment ezredével a harctérre. Indulásuk előtt léptették elő zászlóssá. Több ütközetben vett részt november közepéig. November 19-én ellenséges golyó szivén találja, s Glewiec oroszországi község mellett hősi halált halt. Mint az első század parancsnoka — írja egyik tiszttársa — félelmetesen vetette magát legénységével együtt az ádáz ellenségre. Az első nap, november 18. fényes sikert hozott számukra, igen sok oroszt fognak el. Parancsot kapnak a további előnyomulásra s folytonos előrehaladás közben november 19-én teríti le az ellenséges golyó. Nem áshattak sírt, tovább kellett vonulniok, de mellette marad utolsó perceiben a hű tisztiszolga. Másnap találták meg a holttestet. Sirt ásnak, Isten rendelése, hogy arra ment történetesen egy román ezredhez beosztott gör. kath. lelkész, aki egyházi temetésben részesíti. Nyírfából faragtak oszlopot fejfául, municziósláda deszkája a kereszt kisebbik szára. Ráírták nevét, lakását. Sejtelmei voltak ! Még Rimaszombatban arra kérte Kacz Károly tiszttársát, hogy arra az esetre, ha elesnék, értesítse szerető édes anyját Nagykárolyban. Mint édes testvért siratták meg a baj“) Folytatólagosan közöljük a fögimn. 1914—15. tanévi „Értesítőjé “-bői.
