Északkeleti Ujság, 1914 (6. évfolyam, 1-53. szám)
1914-05-23 / 21. szám
2-ik oldal. ÉSZAKKELETI ÚJSÁG NAGYKÁROLY ÉS ÉRMELLÉK. 21 -ik szám. határozások alakjában lesznek feltéve úgy, hogy az esküdtek saját józan, de laikus felfogásuknak nem tudnak helyesen kifejezést adni. Ezen esetek hova tovább gyakoribbak lesznek, mert a' közönség egyre jobban beleéli magát az eskiidtszéki intézménybe és az esküdtek egyre több önállóságot tanusitanak az intézkedésben. Ez mindenesetre helyes és üdvös és az intézmény megalkotásánál a. cél is volt. Kár tehát az esküdteket hibáztatni a tárgyalás eredménytelenségéért és a jogász köröknek inkább a tekintetben kellene propagondát csinálni, hogy az eljárás módja változtattassék meg akként, hogy az esküdtek lehetőleg a jogi formák békjói nélkül dönthessenek a tény és a subjectiv bűnösség kérdésében. Ha nem kívántatik tőlük több mint józan itéletü és helyes életismerettel biró laikusoktól akkor nem fognak tévedések és zavarok alőállani. Lássuk a Eölcsey-szobrot! Hihető, hogy ezen jámbor óhajtásunkért senki sem fog bennünket túl kiváncsiaknak tartani. Hiszen utóvégre a szobor a mienk a városi közönségé s akkor jogunk is lehet mindnyájunknak ahoz, hogy legalább lássuk. Egyebet úgy sem igen akarunk vele tenni. Nem is igen hisszük hát, hogy valaki komolyan meg akarna bennünket ebben akadályozni. Nem is annyira szándékosság, mint inkább némi helytelenség az elhelyezés körül és az őstermészet lombos ereje az, ami mégis megakadályoz bennünket abban, hogy városunk nem utolsó büszkeségét, az ország egyetlen Kölcsey- szobrát láthassuk. Minden városnak elsőrendű díszei a művészi emlékművek, szobrok szoktak lenni. Egy művészi szobor ad annyi szépséget és sokkal nagyobb hírnevet egy városnak, mint hat emeletes ház. Nagykárolynak megvan ez a híressége, hogy az országban egyetlen, hol Kölcsey- nek nagyhatású emlékszobra van. És mi e szobrot nem láthatjuk. Elérte a nagykárolyi szobrok közös sorsa: nem látható, így nem érdemes szobornak lenni! ték, ahol penzióban, tennisznél, lovárdában el- lenálhatatlanul együtt kellett élniök az arisztokrácia férfitagjaival, sőt helylyel-közzei a asszonyokkal is. Különösen szerették Egyiptomi, ahol a nagy hotelekben az angol mágnások a legszívesebben voltak velük, a monarkhia közjogi helyzetét nem ismerték és majdnem elismerték a hercegkisasszonyt. Az atya, a bankár ezalatt otthon, Pesten és Bécsben dolgozott, mint egy napszámos teve, amely állathoz különben is hasonlított, délszaki származása, becsületessége, munkabírása, humora és púpja miatt Görnyedt, szaladt, izzadott és viccelt — mindig jó kedve és rossz viccei voltak — és sohasem tudta meg, hogy polgártársainak és megbízóinak nagy bizalmát nem geniális és erős munkájának köszönheti- elsősorban, hanem annak, hogy lánya hercegKisasz- szony és neki oly felesége van, akit egykor egy valóságos és jelentékeny herceg szeretett. És küldte ki a hü Jozefinnek az aranyrudakat, az aranyat százszámra, mind ama francia Lajos király arcképével. Néha szerelmes level irt hozzá, mert valósággal szerelmes volt a lányába, akit ő is hercegkisasszonynak nevezett, csakhogy tréfából. A lány vissza-visszairt neki: „a börzén már megint fölszedted a sok — ízetlenséget. Papa, te javíthatatlan vagy, tudod, hogy utállak!“ — Milyen kedves, mi ? — Az öreg — tulajdonképpen nem is volt olyan öreg, csak összeaszott — végig szaladt a városon a levéllel, megmutogatta mindenkinek: — Mint a bankárával, úgy beszél velem. Tréfásan gorombáskodik. Kikapat, követel, fenyeget hogy elcsap . . . A hercegkisasszony tényleg sokszor gondolt arra, hogy elcsapja az apját. Legyen tiszta a helyzet: mit szereti és mitcsókolja őt, amikor nincs hozzá semmi köze, sőt ellenkezőleg. Elébe áll, megmondja neki, hogy le fog esni az álla szegénynek ... A mamát bántani azért nem meri, sőt őt sem. Hallgat és nem A szobornak az a rendeltetése, hogy állandóan emlékeztessen valamire. Valami történeti nagyságra, hazafiul eszményre, helyi kiválóságra, múltra stb. Ezért rendes gyakorlat szerint minden szobrot olyan helyre tesznek, hol sok ember jár, akik mind láthatják a szobrot, mely Így eleget tehet rendeltetésének. Azonban a nagykárolyi szobrok különös elbánásban részesülnek. Van csinos kis Kossuth szobrunk is, mely olyan szerencsésen el van burkolva fákkal, hogy csak egy oldalról látható. Véletlenül épen az az oldal az, amelyiken a legkevesebb ember szokott járni. Egészen bizonyos dolog, hogy vidékieknek, ha gyakran megy is el az u. n. Kossuth-park mellett, halvány sejtelmük sincs róla, hogy abban a nagy magyar valóságos szobra rejtőzik. Különösen nevezetes szobra városunknak a Kölcseyé, mert inig Kossuth-szobor hetven egynéhány van már az országban, addig Köl- csey-szobor csak egy és az is Nagykárolyban. Mindenképen szükséges volna hát, hogy ezt az emlékművünket több figyelemben részesítsük épen mi magunk. Ezt a szobrot odatették valamikor a gróf Károlyi park sarkához, bekerítve egy azéval teljesen megegyező vaskerítéssel, örök időre elzárva a külvilágtól. Teleültették körülötte fűzfákkal, meg egyéb fákkal, bokrokkal, bevetették füvei s ezzel meg lett adva a Köicsey-szobor- nak az utolsó tisztesség. Azóta a fü megnőtt nyaranta, jött valaki néha (akinek kulcsa volt a kerthez) s lekaszálta. A fák megnőttek s lombjukkal a Kölcsey-szobornak még az árnyékát is betakarták. S volt szobor, nincs szobor! Azóta csak a Kölcsey-emlékünnepeken indul el egy-egy iskola felfedezni a szobrot s kibányászva a növényzet közül elhelyezni rajta egy koszorút. Kölcseynek gondolatokba mélyedt ércalakja a fák mögött hallgathatja hétfőnkint a vásári zsivajt. Már irtunk valamikor róla, hogy e szöszül hozzá többet. Nem lesz kénytelen többé érintkezni a magyarokkal és az apja körével, amelylyel végképp szakítani még sem lehetett. Pedig mozdulatuk, szavuk, minden erkölcsük, még az egyéni szaguk is fizikai gyötrelmet okozott neki. És apja éneklő, kompromitáló, édes és közönséges beszéde. Mily gyáva, hogy fél az inasoktól is! Szakítani, szakítani, hadd tudja meg az igazat, akarmily rossz az, a férfinak még is ez a első hogy tudja ! A hercegkisasszony két okból kímélte mégis a bankárt: egyik az, hogy pénzt adott, amennyi csak kellett, aztán szive mélyén mégis csak kedvelte, amikor az súlyos beteg volt, éjjel-nappal ápolta, sőt amikor lázálmábati félrebeszélt, titkon magától meg is csókolta; Civilben, odahaza, nem tudtak egymás mellett elleni nagy viták nélkül. A bankár, példának okáért, utálta a halált: — Nincs valami szemtelenebb, valami or- dináribb. Inkább tízszer megyek csődbe mint hogy egyszer meghaljak 1 A leány megvető hangon levegőbe nézve, megjegyezte: — Inkább tízszer halok meg, minthogy egyszer valami csődbe belemenjek! — majd hozzátette: — A halál — nem fáj. Meghalni kell, kötelesség. Az élet fontos, hogy addig jól és fönt legyünk. Ha egyszer meghalunk, akkor minden rendben van. — Honnét tanulta ezt ez a leány, honnét?! — dühöngött és gyönyörködött az apa, kérdő- leg nézve az anyára, aki egyszerűen megalázkodott leánya előtt, mintha annak csak első udvarhölgye lett volna. A hercegkisasszonynak már nem is voltak nézetei, hanem Ítélete csupán. — Az irók, — mondá — ismerem az irók jórészét, azért mennek erre a pályára, mert nem vették be őket annak idejében katonának; beteg a testük és beteg az elméjük is. És ezek akarják irányítani a világot, — a dipbor körül levő teljesen elzárt területet meg kell nyitni a közönség számára. Itt, ahol valóságos harcot kell folytatni egy kis pormentes levegőért, szükség van a legkisebb fás helyre is. Teljesen indokolatlan, hogy miért ne lehessen bejutni abba a kis kertbe, ahol a Kölcsey szobra áll. Az éppen olyan nyilvános parkja a városnak, mint pl. a Kossuth-park. Föltétlenül kívánjuk tehát, hogy a városi elöljáróság tegyen intézkedést aziránt, hogy ez a nyilvános kert valóban nyilvános legyen. Nyittassa meg a kaput, vágasson a kertben egy nehány sétautat, állíttasson fel benne egy pár padot — s mindjárt egy kedves hellyel több áll a közönség rendelkezésére, ahol a környék kis gyermekei néha jcbb levegőt szívhatnak, ahol egy-egy arra járó néha megpihenhet. És még valamit a szobor érdekében. Azokat a nagy fűzfákat, amik már túlnőttek a Kölcsey érc alakján, amiktől nem lehet látni a szobrot, ki kell vágatni. Szobor körül a növényzet nem magáért, hanem a szoborért van. A rendeltetése az, hogy annak szépségeit minél jobban érvényre juttassa, hogy a hatást emelje. Ennek pedig első feltétele az, hogy a szobor látható legyen. Ezért előtte nem volna szabad olyan nagy fáknak állani, melyek a hatást, a szobor érvényesülését, lehetetlenné teszik azzal, hogy eltakarják Még kisebb fák is zavarnák a hatást, hát még ilyen elvadultan nőtt, hórihorgas fák, mint amilyenek e kis kertet egész vadonná teszik. A szobor előtt csak apró díszcserjéknek és virágágyaknak volna szabad lenni (még egy szál virág sincs) nem pedig egész erdőnek, Nagy rendezés alá veheti a városi mérnök ur ezt a kis elhagyatott helyet, ha javára akar lenni vele a városi közönségnek és a város szépségének. A kertet föltétlenül meg kell nyitni (szükséges időbéri be lehet azért azt zárni). A kertben utakat kell csinálni, padokat kell felállítani. A szobrot pedig ki kell szabadítani lomáciát és a katonaságot is, — a maguk betegségét és rendetlenségét kiválósággá, példának akarják megtenni?! jó szerencse, hogy soha sincs pénzük és mindig meg lehet őket venni. Az én apámnak, a papának is van néhány házi történetírója ... Én bizony nem olvasom az írókat, fütyülök rájuk ! És fütyült is. Megengedeti magának ilyen kadetságokat, kutyát dresszirozott, a kezét csuklóig beledugta a dán dogg szájába, de azért egyszer mégis elolvasta Heinet, csak azért, mert a királyné a kozmopolita zsidót annyira kitüntette, hogy szobrot is emelt neki a korfui palotájában. Megrészegedett a dalok könyvétől, napokig öltözetlenül, kibontott hajjal, égő arccal feküdt a hüs szobában és olvasta, olvasta. Aztán letagadta. Annál inkább emlegette aquinói szent Tamás könyvét, azt, amely napnál világosabban bebizonyítja, hogy a királyok — és igy a hercegek és hercegnők is — isten kegyelméből valók. Egy udvari káplántól kapta kölcsön e hires munkát. Általában szerette a klérust, pappal sétálni az utcán, mutatkozni nyilvános helyen, szerencsének tartotta. Rómában bíborosoknak is bemutatták és messze álmokat látó szeme már nem egyszer volt a égső pontra rögzítve: a pápa lába elé borul és segítségét kéri. Miért, hogy elismerjék. Józanon, nyugodtan gondolt erre. De hogyan kezdje? Érzése biztos és határozott, de a dolgok körülötte oly homályosak, csak suttogásokat hallott, semmi biztosat, voltaképpen még anyjával sem beszélt a dologról. Egyelőre egyéb bizonyítékuk nem volt, mint fejedelmi szépségük. Azaz, igazában nem is voltak szépek, a szép szokott fogalma unalmas és anya meg leánya szenzációsan érdekesek voltak. Túl élet- nagyságú mindkettő ; keskeny, de nagykezü és nagylábu. A hatalmas, de hajlékony testen erős és hosszú nyakon fiatal, lányos fej ült. De mekkora grandezzával ült. Kissé, egy nagyon kevéssé mindketten oldalvást tartották és ez a
