Északkeleti Ujság, 1914 (6. évfolyam, 1-53. szám)
1914-03-07 / 10. szám
2-ik oldal. ÉSZAKKELETI ÚJSÁG. 10-ik szám. jal egy vonalon állanak, van-e valami bajunk? A délvidéki svábok és szepes- megyei cipszerek őszinte igaz magyaroknak vallják magukat. Bizony ezek a honfitársaink, ha németül beszélnek is, izig vérig magyarok. De annak meg is volt az oka, miért lettek magyarok. Amikor az asszimilálódás folyamatán estek keresztül, akkor a nemzetiségi politikának uralkodó jelszava az volt, hogy ebben az országban másnak, mint magyarnak senkinek sem szabad lennie. A felhozott példák eléggé mutatják, hogy ez a politika helyes volt, bizonyosan helyes lesz a jövőben is. Yárosi közgyűlés. Nagykároly város képviselőtestülete vasárnap d. e. 10 órai kezdettel rendkívüli közgyűlést tartott. Debreczeni István polgármester a képviselőtestület gyűlését megnyitván, a tagok üdvözlése után megemlékszik a debreceni bomba merénylet által okozott szomorú szerencsétlenségről. Bejelenti, hogy a szerencsétlenség tudomásul vételekor nyomban táviratilag fejezte ki a város nevében az elhunytak feletti mély részvétét és a Püspök szerencsés megmenekülése fölött érzett örömét. Később a város küldöttségének vezetésében szóban is tolmácsolta mindezeket a püspöknél. A képviselőtestületnek az eset utáni összejövetele alkalmával indítványozza, hogy a képviselőtestület jegyzőkönyvileg fejezze ki mélységes megbotránkozását a gyalázatos gaztett fölött, az elhunytak feletti részvétének és a püspök szerencsés megmenekülése feletti örömének kifejezéséről a püspök jegyzőkönyvi kivonat utján értesittessék. A közgyűlés magáévá tette a polgármester indítványát. Ennek megtörténte után az elnöki széket Ilosvay Aladár alispán foglalta el. Alispán a jegyzőkönyv vezetésére Néma Gusztáv közigazgatási tanácsos, aljegyzőt, bizalmiférfiakul s egyszersmind jegyzőkönyvhite- lesitőkül Róth Károly, Marián Ferenc, Janitzky György, Orosz Lajos és Albanézi Mihály képviselőtestületi tagokat nevezte ki Ezután a kijelölő bizottságba Debreceni István kir. tan., polgármester ajánlatára a képviselőtestület dr. Adler Adolf és Strohmájer Ferencet választotta meg, alispán pétiig Debreceni Istvánt és Péchy Lászlót nevezte ki s azon időre, mig a bizott- ! ság a működését befejezi, a közgyűlést felfüggesztette. A kijelölő bizottság működésének befejeztével alispán a közgyűlést ismét megnyitotta s bejelentette, hogy a városi állatorvosi állásra két pályázó van. Szüts L. Ferenc, helyettesként működő állatorvos és Szakáll Sándor szentfülöpi állatorvos. A bizottság jelölte mind a kettőt, azonban azzal a kikötéssel, hogy megválasztatás esetén a megválasztottnak az állása elvesztése terhe mellett kötelessége lesz két év leforgása alatt a tisz ti állatorvosi minősítést megszerezni. Minthogy szavazást kérő iv nyujtatott be, elnök elrendelte a szavazást, melynek megejtése után dr. Jékel László szavatszedö-küldöttségi elnök jelentette, hogy beadatott összesen 119 szavazat, melyből Szakáll Sándor kapott 61 szavazatot, Szüts L. Ferenc pedig kapott 58 szavazatot s igy Szakáll Sándor 3 szótöbbséggel állatorvossá választatott. Alispán Szakáll Sándort megválasztott városi állatorvosnak jelentvén ki, oly feltétellel, hogy a közgyűlés határozata értelmében állásának elvesztése mellett köteles 2 év alatt a tiszti állatorvosi vizsgát letenni, s a hivatali eskü letételre 15 nap alatt jelentkezni. Fizessünk elő az „Északkeleti Ujság“-ra. Színház. Hétfőn vége szakad városunk ezévi színházi saisonjának. Búcsúzik Neményi társulata a várostól és lehetséges, hogy a város is a társulattól. Ma ugyanis úgy áll a dolog, hogy semmi bizonyosat nem lehet még tudni arról, hogy Nagykároly kilép-e az Északkeleti szini- kerületből és a színművészet terén elveinek fenntartásával inegbékül kedvelt Szatmár városával és ennek jeléül azzal összeölelkőzik, avagy marad úgy, ahogy volt. A bucsuzás, a válás — ami ezt illeti — nem annyira fájdalmas és nehéz, mint inkább költséges, legalább is a szinleposztó a maga 1—2 koronás búcsúszavában ezt hangoztatja, Ha pedig már neki is költséges, hát mit szóljon akkor akkor a direktor. A Szatmárral való egyesülés kérdésével felmerült a kérdés, hogy van-e oka Nagykárolynak a kiválásra, illetve az egyesülésre. A vélemények természetesen eltérők. Ez pedig összefügg azzal, hogy egyesek' szerint a Nemenyi társulata gyenge, illetve évről-évre fokozatosan gyengült, mások pedig meg vannak elégedve. Az igazság pedig az, hogy a körülményeket és viszonyokat mérlegelve, Nagykároly meg lehet elégedve. Úgynevezett jó társulat szervezéséhez kell az, ami ma mindennek előfeltétele, kell pénz. Távolabbról megjelölve kell u. n. — pártolás. Pártolás, de nem pusztán erkölcsi (?!) pártolás, mert abból nem lehet fizetni, csak elszédülni. Ebben a tekintetben városunk rossz városnak bizonyult. Bár a télen is láttunk egy nehány üres házat, általában eléggé látogatta a közönség. Egyik másik darabot érdemén felül is. Volt részünk sok újdonságban. Színészeink tehetségükhöz képest igyekeztek a kivánalmaknak eleget tenni és nem egy darabot meglepően jól adtak (Taifun, Tolvaj). Általában az operettekben nélkülöznünk kellett az énekek, dalok érthetőségét és megelégedtünk a dallammal, a zenével. Végül azután Váradinak és Salgónak egy pár nagyon ügyes táncával kárpótoltuk magunkat. Aki ezután még erre is ráért, az gondolkozott az operett tartalmáról és megállapította, hogy a mai operetteknek nem igen szokott tartalmuk lenni. A színházlátogató közönség a társulatnak egy néhány tagját igen megkedvelte, amit küadással, gyöngédséggel kárpótolj a gyönyörűségnek azokért a perceiért, miket elraboltál tőle és helyette másnak adtál, de amikről neki sejtelme sincsen. Sokáig, nagyon sokáig hallgatott. Az alkonyat jött a fák közé és nedvesedni kezdett melletünk a fii, csillogott rajta a harmat. Rám vetette nagy könnyes szemeit. — Mindenben igazságod van — szólt végre halkan, vontatottan — és megfogadom a tanácsodat, beállók öreg asszonynak. De tévedsz, ha azt hiszed, hogy elértem valaha azt a boldogságot, amire áhítoztam Nevess rajtam, vagy vés meg, egy vágya volt az életemnek, a legnagyobb, amit 'soha sem értem el : hogy a világ ne tartson tisztességesnek. Úgy irigyeltem azokat, kik oly szerencsések voltak, hogy valamely botrány hőseként szerepelhettek. Á vakmerőségem, melylyel az uramat nap-nap után csaltam, voltaképpen eszköz volt, hogy elérhessem azt, hogy az emberek ujjal mutogassanak rám és még sem tudtam elérni soha. A férjem, az a szegény, bárgyú filiszter, mit sem vett észre. Sokszor már azt határoztam el, hogy leleplezem előtte a viselt dolgaimat, küzd- tem is erősen magammal, de arra nem tudott rávinni a lelhiismeret. Hát nem is vagyok boldog. Tudod, fáj az, kínoz, kogy a férfiak tiszteletteljesen néznek rám és azt gondolják magukban: ime, egy tisztességes asszony. Holott azt szeretném, hogy amikor találkozom velük, hamiskás mosoly legyen az ajkukon és tudják felőlem; bűnös asszony. Undorodásfélét éreztem. Erre nem voltam elkészülve, az asszonyi hiúságnak ilyen megdöbbentő dokumentumára. A sok es nagy szerelmi komédia, köny, csók, és vonaglás féltékenykedés, mind csak azért, hogy az emberek ne tartsák tisztességesnek — Menj — szóltam haraggal — mert irtózom tőled. Bucsuzásul csak annyit mondok, utolér majd a nemezis. — Hát megutáltál — mondta cinikusan. — Hja, őszintségért őszinteség. Gúnyosan mosolyogva csókot intett, aztán halványkék pongyoláját kacéran fölemelve, elindult az elhagyott, keskeny erdei utón a fürdőtelep felé. Mikor eltűnt szemeim elől, gondolkozni kezdtem és megelégedéssel tapasztaltam, hogy még azt az émelyítő önvádat sem érzem, ami máskor, hasonló körülmények között némi keserűséggel töltött el. Hisz ez az asszony elbo- londitott, közönséges figurája voltam a hiúságának, amivel a tisztességtelenségnek szerinte boldog állapotát akarta elővarázsolni.1 Aztán jót nevettem és hazafelé indultam, erősen elhatározván, hogy az ügyet a lomtárba helyezem annyi sok más közé és még az esteli vonattal elutazom. Ezt a tervet azonban nem valósitthattam meg, mert alig értem szobámba és alig kezdtem a készülődést, kopogtattak és a következő pillanatban elámulva pillantottam meg az ajtóban a „még mindig szép“ asszony férjét. Az elhízásnak induló emberke sugárzó arccal ösz- sze-vissza ölelt. — A feleségemtől hallottam, hogy te is itt fürdőzöl. Képzeld csak, a hivatalban váratlanul kikaptam a szabadságomat és megleptem az asszonyt. Igaz, hogy nem nagy szüksége van rám — ezt buta vidámsággal mondta — most is valami hat fiatal ember társaságában sétál a parkban és csak úgy harsog a kacagása. Irtózatos harag támadt bennem. Hát igy kezdi ez az asszony az öregséget ? Kíméletlen hangon, amiből — mit tagadjam — kiérzett a sértett hiúság, vágtam oda a férj szemébe. — No hát, tudd meg, én a te helyedben egy csöppet sem volnék ilyen jó kedvű Az asz- szonyod, megcsal téged, derüre-borura váltogatván a szeretőit. — Az emberkének vérbeborultak a szemei és fölemelte az öklét. — Mit? Ilyent mersz állítani az én feleségemről ? Ezért leszámolunk ! Egy darabig dühöngött, aztán szitkozódva eltávozott, úgy be csapta maga után az ajtót, hogy megrezegtek az ablakok. Másnap reggel ott áltunk egymással szemben a fürdő kis erdejében. Mondanom is fölösleges, hogy a golyók fülünk mellett sivitettek el. Délután aztán elutaztam A kocsi ott vitt el, amellett a nyaraló mellett, amelyben laktak és igy igen érdekes és idillikus családi jelenetnek váltam tanújává. A férj a verendán ült és ujságott olvasott. A háta mögött pedig, igen, közvetlenül a háta mögöit, egy fiatal ember, az utódom, tartotta karjaiban az asszonyt és mindenről megfeledkezve csókolgatta. Pokoli káröröm töltött el. Ennek az asz- szonynak soha se teljesedik a szíve vágya — mindig azt fogja tartani felőle a világ, hogy hü és tisztességes. Reggeli Zés előtt lelpohár ff ■ Az elrontott gyomrot Schmidthauer-féle S í újk I If §§ § g| fii? gOi fysen renc**3e*iozzaHasználata valódi áldás gyomorbajosok- jLg) w EaljÖVl 1.1 T IlI Kis üveg 40 fillér, nak, székszorulásban szenvedőknek Nagy üveg 60 fillér. &UT Kapható helyben és környéken minden gyógyszertárban és jobb füszerüzletben.
