Északkeleti Ujság, 1914 (6. évfolyam, 1-53. szám)
1914-11-21 / 48. szám
2-ik oldal. ÉSZAKKELETI ÚJSÁG NAGYKÁROLY ÉS ÉRMELLÉK. 48-ik szám. Szinházmegnyitás. Neményi Lipót színigazgató még október hó elején folyamodványt adott be városunk szinügyi bizottságához, hogy neki a kikötött időnél előbb adjon játszási engedélyt. A város ezt a kérést nem teljesítette. Most már közeledik a Nagykároly város számára kikötött színi idény kezdete, december hó elseje. Most már semmi kifogás sem lehet az ellen, hogy a színésze! megkezdje működését. Rendkívüli időkben köszönt ránk az idei színi szezon. Azonban a helyzetet méltányosan kell felfognunk. A színészettel szemben most is vannak kötelességeink, valamint magunkkal szemben is. A színészetet pártolnunk kell, magunknak pedig a legszolidabb szórakozást szerezzük meg a színház látogatásával. E kettős intenció vezette a magyar kormányt is, midőn szorgalmazta az összes színházak megnyitását. Mig egyrészt kenyeret akar biztosítani a magyar színészeknek, másrészt gondoskodni akar a kulturális élet zavartalanságáról. A szokatlan állapotokhoz méltó, megszívlelendő a színigazgató ezidei beköszöntője, mikor a következőket mondja : „Midőn Nagykároly város hazafias közönsége előtt a színházi szezont megkezdjük, a magyar államkormányzás vezetőinek ama akaratát hajtjuk végre, hogy amig határainkon az ágyuk dörögnek, azalatt belső, nemzeti életünk, mint ahogy győzelmesen harcoló nemzethez illik, csorbát ne szenvedjen s feladatunk egyrészt ápolni, melengetni a magyar nemzeti lelkesedést a háborús idők szülte uj darabokkal, melyeket műsorunkba felvettünk, másrészt pedig a szórakoztatás enyhe derűjével akarjuk elsimítani az aggodalmas, szorongó érzéseket, melyekkel naponta hadra- kelt seregeink mozdulatait lessük. Nem az üzleti vállalkozás hozott ide minket. Mélyen leszállított helyáraink mellett tisztán kenyeret akarunk adni a magyar színészek — Szeretlek! Hangosan fölkacagtam. — Szeretlek, — ismételte — még pedig régtől! . . . Nem tűröm, hogy a hercegnőhöz menj! Dacára szenvedélyes hangjának és villámokat szóró, fekete szemeinek, tele torokkal kacagtam, látva még szemeinél is feketébb arcát. Azt hittem, túlsók vutkit ivott. így, tekintettel részegségére, félretoltam az ajtótól, hiszen kissé magamnak is fejembe szállt a pezsgő. — Tehát nem hallgatsz meg ? — kérdezte. — Tehát nem hallgatsz meg ? — kérdezte mialatt karomba kapaszkodott. — Igazán nem ? És midőn még hangosabban fölnevettem, összeharapta fogait és feltárva előttem a bu- doárba vezető ajtót, suttogó hangon megfenyegetett .— Majd megbánod, uram 1 . . . A hercegnővel még egy óra múlva is nevettünk, a kékrókával bevont pamlagon, amely neki kedvenc nyughelye volt, midőn kiabálástól és nehéz lépésektől eredő zaj támadt a mellékszobában. — A herceg 1 — kiáltott föl rémülten a szép asszony. — Az lehetetlen: És mégis a herczeg volt, aki folyton ezt ismételte éles hangon : — Te őrült, egész őrült vagy 1 . . . Ugyan hallgass már, hiszen fájdalmat okozol 1 A beszédbe más zavaros hangok is vegyültek, melyeket tulharsogott a cigányleány sipitása. — Lássa meg őket ön is és mindenki 1 . . így akarom 1 ... Ti többiek ne nyúljatok hozzám, mert átharapom torkotokat 1 . . . Gyorsan törjétek be az ajtót 1 — Igen, igen, feszítsétek föl a zárakat 1 Parancsolta a herczeg is. kezébe, hogy megmenthessük a válságos helyzetbe jutott magyar színészetet, mely a jelen idők nehéz napjaiban inkább, mint valaha, nemzeti missziót teljesít, de amelyet a mai megpróbáltatások olyan összeomlással fenyegetnek, amelyből csak hosszú évtizedek múlva, vagy talán nem tudna majd feltámadni. Attól a magyar közönségtől, mely a nehéz napokban eddig is számos felemelő és magasztos példáját szolgáltatta a megértő ha- zafiságnak és nemes áldozatkészségnek, — bizakodva, reménykedve várom, hogy hazafias vállalkozásunkat is pártfogolni, támogatni fogja.“ Valóban, a mai napokban a megértő hazafiasság parancsolja a szinészetpártolást. Nagy vesztesége lenne a magyar kultúrának, ha a színészetet tönkre tenné ez a háború. De hinni lehet, más városok példája mutatja, hogy a közönség megértéssel fogadja az idei színház- nyitást és mig magának szolid, lelkesítő szórakozást szerez, a magyar kultúrának, melynek jobb jövőjéért folyik e háború, egyik igen értékes tényezőjét, a színészetet megmenti a végromlástól. Mozaikdarab. (Egy sebesült katona elbeszélése-) Az erdőszélén megállapodott a zászlóalj; — a legénység végighevert az avarral terített sáros földön, mert bizony hét nap ide-oda séta után nem nagyon törődik vele a baka, hogy sáros lesz-e a csukaszürke? Nem nagyon törődtek már azzal sem hogy hol van s mit csinál az ellenség. Minek a? elég okos a hadnagy meg a főhadnagy ur a baka helyett is. A tisztikarban dolgozik is a távcső, de bizony a reggeli ködben nem sok eredménnyel, no meg jól meg is bujt a muszka, csak sejtjük, hogy közel lehet, mert az ágyúja hol ide, hol oda ad le egy-egy tapogatózó lövést. A főhadnagy le sem veszi a távcsövet — csak úgy a czigaretta mellett szól ki csendeA következő pillanatban az ajtó fölpattant. Olyan gyorsan történt az egész, hogy el sem bújhattam. Különben minek is bújtam volna el ? Egész sereg ember állt előttünk, középen a cigányleánnyal, aki úgy hordozta karján a herceget, mint a kis gyermeket szokás. Mindent megértettem. Dührohamában fölkapta a magával tehetetlen nyomorékot és forgószélként cipelte a budoárig. — Látja? Tehát most már elhiszi! — kérdezte s azután földhöz dobta terhét. — Fogjátok el 1 — parancsolta a herceg. — Ólombányába vele 1 — Mit bánom én 1 — válaszolt a leány, mialatt két inas megragadta kezeit. — Bosszúm sikerült! Te pedig nem látod többé viszont a hercegnőt 1 — fordult aztán felém. Két ur kivételével, kiket a herceg maradásra kért, akkor mindenki elhagyta a szobát. — Uram, — szólt hozzám a herceg — joggal megölhetném önt és szeretőjét is, hogy megbüntessem önöket. De én lemondok bcsz- szunak erről a módjáról, sőt még fegyveres elégtételt sem kérek öntől : . . . Szavamra, majdnem kacagni kezdtem, éppen úgy, mint előbb, a cigány leány szerelme miatt. Mit, ezzel a nyomorékkal vívjak párbajt. Hiszen még arra sem képes, hogy kezében pisztolyt vagy kardot tartson 1 A herceg kitalálhatta gondolatomat, mert igy beszélt tovább: — Ne tartson bolondnak, de nagylel- kübbnek sem, mint aminő vagyok 1 . . . Beláthatja, hogy közöttünk csupán olyan párbaj tehetsége, mint aminőt ajánlani fogok 1 Csengetésére belépett a komornyik. — Hozzon kártyát a dohányzóból. Az öreg herceg ezzel közelebb tolatta székét az asztalhoz, majd nyugodt, jóformán szívélyes hangon szólt hozzám: sen: egy altiszt, 10 ember. A hadnagy visszanéz a heverő csapatra, válogat mustrál egy per- czig: káplár Nagy 1 Káplár Nagy egykettőre készen van a reggeli toalettel, ránt egyet a vál- án, hogy a bornya helyrezökkenjen, megigazítja a sapkát, vállraveti a fegyvert s odaáll a főhadnagy elé. No fiam tiz emberrel a vasúti töltés mellett levő árokban vissza fog menni az állomáshoz s ott, ahol az országút találkozik a vasúttal állást foglal. — Ha támadást kap, tartani magát amig tehet. — Szükség esetén jelentést tesz. Egy ulánus! Csak bátran fiuk, meg ne fussatok. A kis káplárnak felpirul a képe s tán mondana is valamit de hát vállán a fegyver, katona! Tiszteleg: igenis megértettem. A tiz ember ott áll már két sorban s ahogy a káplár lelép az árokba, indulnak utána szó nélkül. A képükön látszik egy kis szoron- ges, tudják nagyon jól, hová mennek: — bele az ellenség torkába, ahol még talán a legkedvezőbb eshetőség ha csak sebesülten elfogják. Infanteris, Végh meg is kockáztat egy kis megjegyzést, ahogy rágondol az otthon maradt négy apró cselédre: — Csak el ne fognának bennünket, káplár ur. Hanem a parancsot végrehajtani körülményes munka. A reggeli köd kezd felszállani s ahogy az ember végignéz a nagy pusztaságon, velük szemben 3—4 ezer lépésre mintha a rögök mozognának: rajzik az ellenség. Az árokban néhol térdig kell menni a hideg, sáros vízben, azután hason felcsúszni a töltésre; egy pár ott felejtett vasúti kocsi jó fedezéket ad, hanem onnan az országutig se bokor, se árok: semmi. A kis tintásujju káplár egy percig tanácstalanul néz végig a síkon, keres valamit: hiába. Az egyik baka félénken meg is szólal: „Tán’ ne is mennőnk tovább.“ Hanem ahogy rá pillant a káplárra, el is hallgat azonnal. — Ha úgy tetszik, uram kártyázni fogunk s aki veszt kötetes tesz ma délig főbelőni magát 1 Elfogadja ? — Készséggel, uram 1 . . . Mit játszunk ? — Écatértét. — Helyes. És hány játszmát ? — Talán ötöt. Ezzel játszani kezdtünk a két tanú jelenlétében. A hercegnő, akit a szokatlan párbaj fölötte érdekelt, szintén az asztalhoz közeledett. A herceg kétségtelenül erősebb játékos volt, mint én, de a szerencse meglepő módon felém hajolt. Nemsokára egyenlően, Két-két nyert játékkal álltunk egymással szemben. — Nos, — mondtam Borisnak — könnyű kitalálnom a játszma véget, miután ön él 1... A herczeg vesztett 1 — Ellenkezőleg, a herceg nyert 1 — válaszolt barátom. Arcom megvetést árulhatott el arra a gondolatra, hogy Boris elég gyáván, nem fizette meg a betétet. Ő azonban ravaszul mosolygott. — Olvassa el ezeket a sorokat, melyeket fél órával később kaptam, éppen akkoi, mikor már kezembe vettem a revolvert. Ezzel aztán egy vörös ászt nyújtott felém, amelyre a herceg a következőket irta volt: Uram 1 Miután semmit sem vett észre, fölfogásom szerint nem csaltam. De én érzem hogy többé nem nyúlhatok kártyához, miután megbecste- lenitettem azt. És anélkül is képtelen tennék tovább élni I Életemben először és utoljára játszottam hamisan . . . Egyszerűen eltüntettem ezt az ászt 1 . . . Bocsásson meg 1 Most eltüntetem a herceget is 1 . . .
