Északkeleti Ujság, 1914 (6. évfolyam, 1-53. szám)
1914-05-30 / 22. szám
J. ÉSZAKKELETI ÚJSÁG NAGYKÁROLY ÉS ÉRMELLÉK. 2-ik oldal. a lángész fáklyájával, másik a szónak viharjával, a harmadik a virrasztó remény hajnali fényével ébreszti az emberiséget; ébreszt s több szabadságról, nemesebb emberiségről s szerencsésebben fejlesztett egyéniségről álmodik s énekel. A magyar nemzetnek ily tavasza volt az 1848-ik év — a nemzeti ébredésnek, az alkotásoknak, vagyis inkább csak a nagy kikezdéseknek kora. Ez a kor föl akarta ébreszteni a magyarság öntudatát, ki akarta fejleszteni nemzeti egyéniségét s kultúráját. Ez a kor lelkesült a magyar alkotmányért s a magyar nyelvért; erős, nemzeti állam volt az ideálja. Szabadságról beszélt s jogokról intézkedett; jogot akart juttatni annak, akinek nem volt s nemesebb szabadságot teremteni ott, ahol még a gyámság s az elnyomás volt az ur. Ekkor értette meg a nemzet önföntartási ösztönét s követte azt megtisztelte magát azzal, hogy élni akart s nem tompította el érzékét a múlt iránt, melyet becsült, a jobb jövő szeretetével s ugyancsak nem fojtotta el ösztönét a haladás iránt a múlthoz való oly ragaszkodással, mely bénította volna törtetését! A haladásnak a fejlődésnek ily korszakai mindig pünkösdi idők s a világ fejlődését intéző Istennek szelleme nyilvánul meg bennük. Ne zavarjon meg az, hogy rohamosak, hogy zavarosak, hogy sok bűn s alávalóság, sok gyarlóság és szenvedély is kavarog bennük; a bűn s az alávalóság nem isteni, de a fejlődés energiája, a nagy eszmék, a nagy hit s az áldozatos szeretet leikéből valók. Ez a Lélek tüzesedik ki a történelem egyes korszakaiban s Tőle s ihletétől való a szabadságnak tiszteletreméltó szeretete, Tőle való az uj idők viharos szélzugása. Belőle a hitnek kitüzesedése. Nélküle a fogalmak hidegek s a vonzalmak gyöngék; tudunk bár róluk, de nem éreztetik meg velünk hatalmukat. Ezt bizonyítja a történelem. Nem tudták-e az első keresztények, hogy mi az egyenlőség s a szabadság s nem hirdették-e, hogy Krisztus Urunk felszabadított minket a rabságból s hogy az Isten fiaihoz a gazdagsági rabszolgaság sem illik? Igen, tudták ők ezt, hirdették is, de e részben még nem lett pünkösd a világon, mert a világ még nem érlelődött rá; a szó még csak fogalom volt, érzés s lelkesülés nélkül. Hát azok a keresztes vitézek, kik vérüket ontották Krisztusért, nem tudták-e, hogy mi a testvériség? Tudták nagyon jól, de azért még nem nemesbült meg bennük az érzés annyira, hogy a jobbágy-társadalomban azt az igazibb testvériséget s egyenlőséget érvényesíteni tudták volna. Hát a megváltás hitében élő modern ember nem látja-e az óriási gazdasági ellentéteket s nem ütközik-e meg azon, hogy az egyiknek milliói vannak, a másiknak meg fillérei sincsenek? Dehogy is nem látja s már kezdi érezni is az ellentétek e szégyenletes kínját, sürgeti már az újat, szomjazza már a jobbat, de végrehajtani még nem tudja; e részben még nem hasadt rá a pünkösd. Ezt a pünkösdi átható nagy hitet s nagy szeretetet, ezt az ideális gondolkozást s áldozatkészséget az Isten lelke gyújtja ki végig a történelmen uj meg uj pünkösdi tüzekben. Azoknak pedig, kik az igazi haladás és odaadás szolgálatában állnak, az Isten e Szentleikét szeretniük kell; meg kell látniok fényeit s meg kell tapasztalniok erőit. Hinniök kell abban, hogy az igazság, jóság s szépség nemcsak ideológia, hogy a hit nemcsak régi fogalmak hideg tükrözése; hanem hogy az mind igaz mély valóság! Hinniök kell a Szentiélekben s szeretniük s szolgálniok kelhőt. Először úgy, hogy ne vétsenek ellene, mintahogy a nagy angol kardinális Newmann mondotta: „Soha sem vétkeztem a világosság ellen“; azután pedig úgy, hogy a nagy nagy hitet s a szeretetet az életbe vigyék át s tudjanak is áldozatokat is hozni értük. Áldozatokat hozni s nem az önzés inspirációira hallgatni; az igazi haladást szolgálni s nem a hatalom után tüskön-bokron keresztül szaladni. Aki kenyérrel be nem éri s az igazság küzdelmes kardjánál többre becsüli a címet, a méltóságot s a pénzt, annak nincs missziója az eszmék szolgálatára. S nemcsak hébe-korba áldozatokat kell hoznunk az eszmékért — ezt a magyar ember ken. Mennyi boldog óra emléke ringott a lelkében, mint a csillagok a tó sima tükrében. És egyszerre csak rábukott a feje puskája hideg csövére. Aludt, s az állom elvitte őt Károlyba, az eperfa lombja alá, oda tette ölébe azt az édes, gömbölyű karú, parázsszemü asz- szonykát, csókolóztak, mint a galambok. De egy tiszt jött vizsgálni az előőrsöket. Lábujjhegyen közeledett Fonó János felé. Ez boldogan ölelte a puska csövét és a felesége szemében gyönyörködött. Hirtelen megrázta valaki. Fonó János szeme fölrebbent. Egy tiszt urat látott. Riadtan kapott a fegyveréhez. — Aludtál?! — Őrmester, azonnal váltassa fel ezt az embert. — Szerencsétlen, — mit tettél ? — súgta az őrmester. Fonó János, mintha jéghideg vízbe zuhant volna, hirtelen föleszmélt. Elaludt az előőrsön! Az önvád nagy, fekete kígyóként csavarodott a testére és a torkát fojtogatta. — Mit tettél, mit tettél ? — sziszegte ez a kígyó, amint az egyába harapott a méregfogával. Az őrmester földije volt. Szomorúan csóválta a fejét. — Azonnal veresse vasra ezt az embert — folytatta a tiszt. — Igenis kapitány ur, — felelte az őrmester. Hangjában komor balsejtelem és aggódás reszketett. Fonó János azonnal az előőrsvonal parancsnokához indult. Ez vasra verette és rögtön Aulich Lajos főhadiszállására küldötte. Hajnal volt. Lent a mély völgyben a Duna hullámai csillogtak, hüs szél áradt onnan. Fonó János feje égett, a szive dörömbölt, mint a kiáradt viz a gátak falán. Az álom fölvitte a menyországba, onnan pedig ledobta a pokol mélységébe. Szuronyos katonák őrizték. Bilincsbe verve ült egy fa alatt. Szemében köny- nyek, arcán néma kétségbeesés. Tudta, hogy vége van. Aki az ellenség előtt elalszik az előőrsön, azt főbe lövik. Lelke megint odaszállott a feleségéhez és gyermeke bölcsőjéhez. De most fekete volt a ház, az udvar, az eperfán gyászfátyol hullámzott, a felesége talpig fekete ruhában zokogott. Reggel hét óra volt. A haditörvényszékre vitték. Az őrmester, aki felváltatta, rohant Kormos József bajtársához. — Pajtás az istenért! — Mi bajod, — kérdezte Kormos őrmester! — Fonó János földinket halálra Ítélték! Kormos József megrendülve bámult rá. — Mit tett az a szerencsétlen? — Elaludt az előőrsön ! — Jöjj velem azonnal, a tábornok úrhoz megyünk. 22-ik szám, megteszi — hanem kitartással kell dolgoznunk megvalósításukon s ezen a téren óriási feladatok várnak Magyarországra, mely még mindig nem a munka társadalma. Lelkesedés is kell, de a lelkesedéshez apostoli kitartás, vértanúi hűség s áldozatos munka is kell s ez utóbbiból van itt kevés köztünk. Mindkettő kell s pünkösdi Lélek csak abban van, ki mindkettőnek hive. A régi Magyarország meg csak lelkesedni tudott s dolgozni nem szeretett; az uj Magy Írország meg csak dolgozni akar s az eszményeket lekicsinyli. A régi Magyarország tunya volt, az uj Magyarország blazirí lett; az nemzeti volt és szegény, ez kozmopolita és nem gazdag; mindkettő a bomlás és romlás mérgét hordozza magában. Ezzel szemben a pünkösdi szellem abban a Magyarországban lesz, mely magyar is, hivő is, idealista is, nemzeti is, ugyanakkor pedig munkás, szorgalmas és takarékos is. Ebből a pünkösdi tüzből válik egyéni derekasság s öntudatos nemzeti élet. Prohászka Ottokár. Városi képviselőtestületi közgyűlés. Városunk képviselőtestülete Kossuth Ferenc halálhírének vétele alkalmából rendkívüli közgyűlést tartott, melyen Debreceni István polgármester ecsetelve hazánk nagy fiának, városunk díszpolgárának érdemekben gazdag, nagy honfiúi életét, indítványozta, hogy a város részvéttáviratot intézzen özvegyéhez és testvéréhez, a temetésen pedig küldöttségileg képviseltesse magát és helyezzen koszorút a ravatalra. Az indítvány egyhangúlag elfogadtatván Néma Gusztáv főjegyző felolvasta a reszvétira- tokat, melyek a következőképen szólnak: Özvegy Kossuth Ferencné Őnagyméltóságának .................................Budapest. Kegyelmes Asszony! Képviselőtestületünk mély megilletődéssel értesült Nagyméltóságod nagynevű férjének, nagy hazánkfiának, Nagyméltóságu Kossuth Ferenc urnák, városunk szeretve tisztelt disz— Aulich tábornok a halálos Ítéletet már elküldte Klapka helyettes hadügyminiszternek jóváhagyás végett. — Megyünk Klapkához. Kormos díszbe öltözött és őrmester társával sietett a Sváb-hegyre Klapka tábornokhoz. A hadsegéd azonnal bejelentette őket. Pár perc múlva Klapka tábornok előtt állottak. Arcuk égett az izgalomtól. Hátha már elkéstek. Feszesen tisztelegtek a tábornok előtt. — Na Kormos, szólította nevén a tábornok az őrmestert, aki azelőtt ordonánc altisztje volt, mi a kívánságuk. — Tábornok ur — egy földinket halálra Ítélték. — Ki az? — Fonó János, nagykárolyi becsületes iparos. — Fonó? Éppen most erősítettem meg a halálos Ítéletét. — Tábornok ur — szólt elérzékenyülve az őrmester, de nem tudta folytatni, mert sirás folytogatta a torkát. — Tudja-e fiam, hogy az a könnyelmű fickó elaludt az előőrsön? — Tudom, tábornok ur, de kegyelmet kérek. — Nős, gyermekes családapa — rebegte a másik őrmester. Klapka mereven nézett rajuk. Kormos őrmester szeméből kicsordult a köny.
