Északkeleti Ujság, 1914 (6. évfolyam, 1-53. szám)

1914-01-03 / 1. szám

POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI HETILAP.

Egész évre

Előfizetési árak:

8 korona.

Felelős szerkesztő:

NEMESTÓTHI SZABÓ ALBERT dr.

Szerkesztőség és kiadóhivatal: / NAGYKÁROLY, SZÉCHENYI-UTCZA 20. SZÁM.

Félévre

..

■ ■ 4 „

Szerkesztők :

(„KÖLCSEY-NYOMDA“ R.-T. NAGYKÁROLY.)

Negyedévre

egész évre

....................

2 „

Dr. Suták István Csáky Gusztáv.

I Hirdetések ugyanott vétetnek fel.

Tanítóknak

• 5

MEGJELENIK MINDEN SZOMBATON.

; Nyilttér sora 40 fillér.

Grossösterreich és Tisza.

(Befejező közlemény.)

A nemzetiségi politika terén nincs megállás. Vagy halad előre a dolog a magyarosítás irányában vagy visszafejlődik a föderativ politika felé, de megállás egy ponton nincs. Tisza paktuma a hor- vátokkal és románokkal nem azt jelenti, hogy ezekkel a magyar faj örök időkre megegyezett, hanem azt, hogy reá léptünk a nemzetiségi concessiok útjára, a melyen ezen lépést szükségkép kell, hogy kövesse a többi.

Nem akarunk most a dolog helyes vagy helytelen voltáról vitatkozni, csak a tényt kívánjuk constatálni. E tény az, hogy Tisza szakított pártja hagyományával, mely Ausztriának és a 67-es kiegyezésnek megvetve hátát erősen dolgozott a nemzetiségekkel szemben. Valószínű, sőt majdnem bizonyos, hogy kénytelen e hagyománnyal szakítani mivel a mai Ausztria nem akar hátvédül és támaszul szolgálni egy erőszakos magyar nemzetiségi politikához és igy Tisza kénytelen más utat keresni mint a melyen ő és elődei eddig haladtak.

Az osztrákok azonban tovább fognak menni a nemzetiségi concessiok követelése terén. Saját nemzetiségeik kényszeríteni fogják erre és Tiszának vagy le kell szállani a hatalom polcáról és ezzel pártját a megsemmisülésnek odadobni, vagy teljesíteni kell 'ezeket a követeléseket.

Ez az eredménye annak a politikának, amely lehetetlenné tett, az ellenzékkel való minden megegyezést, mely az ellenzéket erőszakkal letörte. Ma nem hivatkozhat Bécsben arra, hogy neki tekintettel kell lenni az ország ellenzéki hangulatára. Ma Bécs párancsol és Tisza engedelmeskedik. Nehezen, bizonyára nagy lelki küzdelmek után, mert belsőleg nagy ellensége minden nemzetiségnek és minden concessiónak, de muszáj mert lenni vagy nem lenni ez a kérdés. Ha a hatalomról lekerül és Andrássy ül helyébe nem kerül be a parlamentbe tiz munkapárti sem.

Ezt a szorult helyzetét Tiszának kitünően kiaknázzák a bécsi centralisták. Megszavaztatnak vele mindent a hadseregnek és ezzel erősítik a birodalmat összetartó osztrák jellegű intézményt, másrészt adatnak vei? concessiókat az egyes magyarországi fajoknak, hogy ugyanazt a helyzetei 'téiemísék nádunk, ami Ausztriában van, fölbontsák a magyar nemzeti államot és előkészítsék a központi kormányzattal és széleskörű nemzetiségi önkormányzattal biró uj birodalmat a Gross Öszterreichot, mint legtöbben, bár helytelenül hívják.

A sorsnak nagy tragikuma, hogy egy egy olyan sovinista magyarnak, amilyennek Tisza mutatkozott, kell a magyar nemzeti állar” épületéből az első téglákat kitördelni a duálismus ledöntéséhez az első csákányvágásokat megtenni.

Lehet ugyan, hogy a történelem Tiszának igazat fog dni, mert ezeket a lépéseket tényleg meg kell tenni a magyar politikának, tényleg más irányt kell adni, de érdemül nem fogja neki betudni, mert nem elvből, de pártja fenntartása érdekéből teszi.

Helyes, vagy nem helyes, ez vitás, az azonban kétségtelen, hogy a magyar politika a horvát és román paktummal forduló ponthoz jutott és egy egász más irányt vett, mint amelyen 1867. óta haladt. Az egységes magyar nemzeti államtól és a dualismusra alapított monarchiától megkezdhetünk búcsúzni és haladunk az összbirodalom felé.

Rang és mód.

Egyik jeles drámaírónk társadalmi színmüvének címéül választotta e két szót: rang és mód, de az éleiben) ä'iaioadaioinban is napnap mellett beleütközünk e két fogalomba; még pedig nem abban az összefüggésben, mint a színdarabban, hogy az egyik embernek megvan a rangja, de módja nincs hozzá, hanem épen ellenkezőleg: a mrdos ember nem tud boldog lenni addig, amig címet és rangot nem szerez a vagyonához.

Egy ókori latin történetiró mondotta, hogy nem a méltóságok adnak tekintélyt viselőinek, hanem annak kiváló viselői adhatnak csak tekintélyt a méltóságnak. Ez a figyelmeztetés muTiérettetek.

Irta: Bodnár Gáspár.

Kovács Pál gyári munkás. Már régen készülődik hogy az Alföldön élő, gazdálkodó öccsét meglátogatja. Most éppen úgy történt, hogy aratás idején szünetel a gyár. Mivel hogy

— átalakítják.

Kovács Pál tehát régi szándékát dűlőre vihette.

Hanem az asszonynak még mindig ellenvetése, aggodalma támadt.

— De hiszen nagy munka idő van. Aratnak azok. Terhűkre lesztek.

Kovács Pál kiegyenesedett, mint egy acélrud. Karjait, mint valami hatalmas emeltyűket nyújtja ki.

— Hát segítek nekik. Kimennék mezőre és aratok.

Az asszony arca jóságosán mosolygott. Hallgatott, de annál többet gondolt. Hiszen ő

— gazdaembernek a leánya, ismeri a mezőket a ringó kalász-tengert, az aratást meg a tarlót. És ismeri az izzó napot, az őrjítő kánikulát. Hát azért mosolyodott el. Aztán meg nem állhatta, hogy emigyen szóljon;

— Nem fogsz te araini. — Palkóm.

— Kicsoda?

— Kovács Pál . . .

— A gyári munkás ?

— A gyárban is van tűz. Fojtó meleg. De más az, fütő és nem izzó nap.

— Azt hiszed ?

— Hiszem — mondta az asszony. És szelíd, kedves fejének ingásával erősítette meg hitét.

— No majd elválik! — Ugy-e Pistu ?

Fiának szólott ez a kérdés. A Pistunak.

Aki éppen hogy megszűnt gyermek lenni. Most szökik az ifjú sorba.

— Elmegyek ám én is apámmal — kapta meg az alkalmat Pistu. És szép, értelmes szemeiben az ifjúság pírja lobogott.

Hohó!! Erzsikét akarod te látni, ugy-e fiú ?

Olyan boldogan kötekedik az apa, mintha csak várta volna ezt a megérkezett örömöt. Kis gyermek voltál, mikor látad Erzsikét. No jól van, velem jösz, fiam.

Az asszony meg néma szemlélődéssel nézte, hallgatta őket. így gondolta ő is. De várta, hogy gondolata, vágyódása a maga súlyától induljon meg.

*

Micsoda tiszta öröm gyűlt ki abban a gazdaságban, amelybe a rég várt vendégek megérkeztek.

Erzsiké gyönyörű liliomszállá fejlődött. Eleven virágszállá, amilyet a jó Isten csak a magyar családok kertjébe ültet.

Vége hossza nem volt a kérdezősködés- nek, a feleleteknek. Emlékek lobogtak fel a régi, jó időknek során, mint pásztortüzek a messze-messze tájakon. És elszállottak oda a szülei házba. A mezőkre. Az erdőkre. Az öröm és bubánat tanyájára. Aztán itt is este lett. Kiki nyugalomra 1 Feketén bólintott az eperfa lombja.

... Egy estenden pedig igy szólt a Gáspár gazda:

— No bátyó 1 Hát csakugyan komolyan beszélsz ? Kijösz a mezőre az aratókkal ?

— De ki ám öcsém 1

És Kovács Pál most megest kiegyenesedett, mint az acélrud. Karjait, mint valami hatalmas emeltyűket nyújtotta a magasba.

Látta a fiú, Pistu, apja nagy elhatározását, meg erejét, kidüllesztette hát ő is ifjú mellét és büszkén, keményen mondta:

— De még én is, András bátyám.

— Még te is ? Atyádat is gyengélem.

\