Északkeleti Ujság, 1913 (5. évfolyam, 1-52. szám)
1913-10-04 / 41. szám
V. évfolyam. '.'egykároly, 1913. október 4. 41-ik szám. Északkeleti ujsaü POLITIKAI ES TÁRSADALMI HETILAP. Egész évre Előfizetési árak: 8 korona. Felelős szerkesztő : NEMESTÓTHI SZABÓ ALBERT dr. Félévre • 4 „ Szerkesztők : Negyedévre • 2 „ Dr. Suták István Csáky Gusztáv. Tanitóknak egész évre .................... ■■ 5 „ _____ MEGJELENIK MINDEN SZOMBATON. _____ Szerkesztőség és kiadóhivatal: NAGYKÁROLY, SZÉCHENYI-UTCZA 20. SZÁM. („KÖLCSEY-NYOMDA“ R.-T. NAGYKÁROLY.) y 1 ~~ Hirdetések ugyanott vétetnek fel. = _____________Nyilttér sora 40 fillér.___________ A p rotestáns papságról! Uj megyei laptársunk a „Szatmári Est“ két számában erről a témáról vezércikkezik. Kiinduló pontul a „Nyugat“ hasonirányu cikkeit választja és ezzel elárulja, hogy melyik világnézet táborába kíván tartozni. A modor, melyben laptársunk a kérdéssel foglalkozik nem egészen egyenes. Látszólag az ellen ront ki főleg, hogy a protestáns papok miért tartanak Tisza Istvánnal, miért kormánypártiak és csak másodsorban kifogásolja ezt, mint a sötét konzervativizmus és klerikalizmus uszály hordozását. Minket csak az utóbbi szempont érdekel. Az hogy a protestáns papság ellenzéki-e vagy kormánypárti ez annyira az illetők egyéni meggyőződésének kérdése, hogy abból reájok mint testületekre következtetéseket vonni absolute nem lehet. E tekintetben a protestáns papok épenugy és azonos okok szerint oszlanak meg mint az ország más foglalkozást űző intelligens egyénei. A világnézet tekintetében azonban bizonyos osztály, bizonyos foglalkozás tagjai ugyanazon elveket szokták valani, tehát mint testület csatlakoznak ide vagy oda. A katkolikus papság ma már teljesen a konzervatív táborban van a protestáns papság körében azonban még vajúdik a dolog. Távol áll tőlünk Tisza István szekerét tolni, a tényeket azonban letagadni nem lehet. Tisza István feltétlenül konzervatív gondolkodású ember és egy vallásos protestáns férfiú. Az ő törekvése, hogy papsága konzervatív legyen, a vallást fenntartsa és erősítse, kétségtelenül üdvös törekvés. Pap nem is lehet, már akár katholikus, akár protestáns, sőt még ha zsidó vagy muzulmán is, mint konzervatív, mert csakis ez a világnézet ad tért a vallásnak a közéletben, mig a liberalizmus legfeljebb megtűri mint belső lelki ügyet, a többi még jobban bal felé álló pártok pedig egyenesen irtó hadjáratot folytatnak ellene. Ez a konzervativizmus ha a protestáns papság körében érvényre jut, igazán ideális eredményekre vezet. Megszünteti a felekezeti ellentétet és a katolikusokat és protestánsokat a vallás védelmében testvérekként egyesíti. Hollandia parlamentjében évtizedek óta egy táborban küzdenek a protestáns konzervativek. A katholikus klerikálisokkal nem egyszer alakítva a hires protestáns pap kényszer vezetése alatt kormányt is. Németországban a szocializmusnak és liberalizmusnak szövetkezése egyre jobban a katholikus centrummal hozza össze a hivő protestánsokat, úgy, hogy máj már ritka német állam, ahol ne álljon szembe egy államfenntartó katholikus-protestáns tábor, egy államfelforgató „rothblokkai“. Ez az útja kétségtelenül minden protestánsnak, aki igazán és erősen hiszi és tartja vallását, szóval pozitív keresztény. Az ilyen gondolkodású protestáns feltétlenül keresi a katolikusokkal való együttműködés lehetőségét, mert valamint egy jó katholikus is közelebb áll még a vallásos zsidóhoz is, mint a hitetlen katholikushoz, úgy a vallásos protestáns természetes fegyvertársa a hivő katholikus, akit az ellentábor klerikálisnak keresztelt el. Ma a harc nem felekezetek közt folyik, mint három évszázaddal ezelőtt, hanem vallás és vallástalanság közt és e harcban egy táborba tartoznak mind azok, kik valami vallást határozottan tartanak, főleg pedig az ösz- szes pozitív keresztények. A protestáns papság körében azonban nagy hajlandóság van a liberalis- musra. A régi szigorú elvek és szabályok nem csak nem találnak bennük őröket és védőket, hanem sokszor a papság maga lázit, vagy könnyít és csak a legritkább esetben erőlteti híveit a vallás intenzivebb gyakorlására. A iiberális protestáns pap ahelyett, hogy katholikus kollegája mintájára a hitet erősítené és a vallás gyakorlását előmozdítaná, harcba száll ellene és igy azok táborát erősiti, akik a katholikusok szivéből is ki akarják irtani a hitet és vallásos meggyőződést. Az ilyen gondolkodású protestáns Október 6. Irta: Ssentgyörgyi Hromkovits V. Győző. (Budapest.) Le kellett a dijat róni: A szabadság megváltói Elvéreztenek. Kivitte, a Golgotára, Felköté a bitófára Martalóc sereg. A szabadság lenn a porba’! Az Igazság eltiporva, A mérték betölt. A zsarnokság gaztettéül A magyar ég elsötétült, S megdöbbent a föld. Fenn a dombról Aradvára Busán néz a Golgotára, Mert fáj látni azt; Nincs az égen egy szivárvány, Vesztőhelyre vitt az ármány, Minden jót, igazi. Zug a Maros a távolban : Van-e Isten, s ha van, hol van A magyar Hadúr ? Elhagyta az igazságot, Engedte rajt’ a gazságot Tombolni vadul. Elfordult tőlünk az Isten, Küzdelmünknek vége, — minden Elvégeztetett. Szegény hazám, Magyarország, A gaz latrok, hogy orozzák Pergő véredet! És a népek tengerében, Sok barátod, magyar népem, Szanaszét riadt ; Fel sem veszik szenvedésed Némán nézik temetésed, Senki sem sirat. De te állsz még, mert azóta Keresztté lett a bitófa S dicsőség a gyász; S vérrel öntözött határon Az aradi tizenhárom Szelleme vigyáz. Betelt az ő szivük álma, Szabad magyar nemzet áll ma Sírjaik felett. És a magyar Golgotára Őket ünnepelni jár a Honfi kegyelet. Apróságok a nagy magyar világutazóról. Az Abbázia Kávéház Eötvös asztalának egyik régi, kiváló tagja: Vadász Ede bátyánk mondta el nekem Vámbéri Árminról a következő néhány jellemző apróságot. Azon melegében vetem papirosra a kitűnő memoriáju ember visszaemlékezéseit, ahogy egy városligeti pádon ülve nekem azokat elmondta. Vámbéri és Goldzieher. Tudod öcsém, kint a külföldön, keleten és nyugaton egyaránt, nem ismernek sok élő magyar kiválóságot. Valamikor beszéltek Récsy Gizelláról meg Rózsa Sándorról; olyan magyar kiválóságról azonban akinek a kultúrához is volt köze, nem igen tudtak a külföldiek. Egyszerre csak fölbukkant két magyar: Vámbéri és Goldzieher. Mind a kettő orientálista. Az első tisztára autódidekta, inkább nagy utazó és világpolitikus, a másik azonban csak tudós. Nincs az a keleti irásmü, amihez Goldzieher alaposan nem értene és nincs a világon tudós, aki valamelyik müvét ne olvasta volna. A múlt század kilencvenes éveinek elején történt, hogy nagybátyámat, Wahrmann Mór országgyűlési képviselőt lakásán fölkerestem. Fiatal miniszteri fogalmazó voltam, bejáratos a nagybátyám házába. Azonban olt vele egy megállapodásom, hogy amikor alkalmatlan időben jövök, akkor se mondhassa a Jani szolga, hogy „a nagyságos ur tisztelteti, de nem állhat a rendelkezé-
