Északkeleti Ujság, 1913 (5. évfolyam, 1-52. szám)

1913-05-31 / 22. szám

V. évfolyam. Nagykároly, 1913. május 31. 22-ik szám. ÉSZAKKELETI ÚJSÁG POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI HETILAP. Előfizetési árak: Egész évre .............................. Fé lévre ....................................... Ne gyedévre .............................. Ta nítóknak egész évre................... 8 korona­4 , 2 „ 5 „ Felelős szerkesztő : NEMESTÓTHI SZABÓ ALBERT dr. Szerkesztők : Dr. Suták István Csáky Gusztáv. = MEGJELENIK MINDEN SZOMBATON. = Szerkesztőség és kiadóhivatal: NAGYKÁROLY, SZÉCHENYI-UTCZA 20. SZÁM („KÖLCSEY-NYOMDA“ R.-T. NAGYKÁROLY.) Hirdetések ugyanott vétetnek fel. — _____________Nyilttér sora 40 fillér. Em lékbeszéd Bartók Lajos fölött. A Petöfi-Társaság 1903. január 7-iki közgyűlésén tartotta: Jókay Mór. Rettenetes esztendő! Te lefolyt év: halálnak aratása. Mint egy dúló epidémia zajlottál végig rhazánkon. És válogattad áldozataidat azokból, akik egy hazának, egy nemzetnek, egy egész világnak drágák, elfelejthetetlenek : leginkább én nekem. Elvesztettem az édes testvért, aki arcban úgy hasonlított hozzám, de lelkében jobb volt nálamnál s ki engem úgy szeretett. Ledőlt magas polcáról a vezér: nekem nemcsak a pusztában, nem csak a haza létéért való küzdelemben vezérem, de igaz, jó barátom; ledőlt testvére, a szabadságharc hőse, ki félszázadon át viselte homlokán a sebhelyét, egyetlen jutalmát honszeretetének. Elhunytak a költők, a művészek, a kik küzdelmes, dicsőséges korszakokat örökítettek meg sikerdus életükben. Előrementek a tetterős pályatársak, kiknek hiányát gyászolva érzi a közélet. Még igazán el sem sirattam testvérem elhunytát, amidőn ez év utolsó napja (Petőfi születésének napja) meghozta a lesújtó rémhírt, hogy meghalt Bartók Lajos. Minden érzésem fellázadt a sors ellen. Hisz’ alig két hónapja, hogy mint délceg férfi meglátogatott s előttem és kedves nőm előtt, akiknek legkedvesebb barátaink egyike volt, mint életvidám alak jelent meg, akinek messze jövőre kiható tervei vannak. Elszavalta előttünk János király drámájának kiválóbb részeit, szónoki erővel; arca ragyogott, szemei tündököltek. És beszélt a közel jövő feladatairól, amiből a maga részét kejelölte. A nagy messzeséget világította meg maga előtt, melyet még neki be kell járni. S a halál angyala ott állt már a hátunk mögött. És nehány hét múlva már ott feküdt Bartók Lajos a Vöröskereszt kórházban. Meglátogattam. Egyedül feküdt kopár négy fal között, vaságyon. Elhagyták a mosolygó arcképek, kiket költői lelke aureolával vett körül; elhagyták a könyvek, amikben szellemét megörökité, mik szellemét megifjiták; elhagyta az íróasztal, a szellem bajnokának a fegyvertára. Munkás, diadalmas életének minden trofeumai. Alig lehetett ráismerni. Arcát a szenvedések redői rótták keresztül-kasul. A fájdalom redői mégis mosolyogtak. S ez a mosoly volt az ismerős. Ebben nyilvánult a lelke. Az a minden szépért, nemesért, lehetetlenért rajongó őszinte lélek, melynek forró lángja testét is fölemészté. Fejét hideg boríték takarta, lábait meleg bugyola. De kézszoritása erős volt. Kezét kezembe tartva, beszéltünk a jövendő feladatairól; ő elmondotta, minő harcokat készüi még megvívni, ' nemzeti költészetünk, ideáljaink mellett, hogy fogja létrehozni a Petőfi-házat, hogy zarándokolja be a haza veszélyeztetett vidékeit, diadalt keresve — a magyar szellemnek. A lázbeteg költő egészen fellelkesült. Napok óta nem vett magához táplálékot: most e fellángolás életrekeltő hevében elköltött egy finom ebédet, bort is ivott s azt mondta: „jól esett“. Én azt hittem, hogy a lélek bir önalkotó erővel; hogy a halálnál erősebb a teremtő akarat. — Nem búcsúzunk egymástól, — mondám neki. — Neked élned kell. Te reád még szüksége van a hazának az eszményi világnak. S azzal megöleltük, megcsókoltuk egymást. Már az ég felhői hűsítik homlokát és könnyeink árja melegíti hamvait. Én siratom. Én voltam a szellemi édesapja. Mikor hozzám felkerült vidékről, nagybátyjától ajánlva, én ismertem föl benne a költői lángészt. Fiatal volt még, arcban feltűnően hasonlított Petőfihez, lélekben még inkább. Szerkesztőtársamul fogadtam s együtt alkottuk azt a lapot, Föld oirtokosok figyelmébe! A Nagykárolyi „ÖNSEGÉLYZŐ NÉPBANK“ áruosztálya iWT a mai nehéz pénzviszonyok mellett is ""3M1 folyósit előleget előnyös feltételek mellet 1913. évi termésű búzára és rozsra. Apróságok Bartók Lajos életéből. Poétasors a kórház rideg ágyán sienvedni át az utolsó, a legnehezebb harcot azzal a kérelhetlen csontiegénynyel, aki nem kíméli se a babérkoszorus, se a koronás főket. Mert rideg a legelegánsabb kórház is : bármenynyire megfeleljen is a modern kénye­lem és hygénia követelményeinek. Ez a sors jutott Bartók Lajosnak, a ki­tűnő iró és költőnek. A vidám, mosolygó Don Pedró arcáról letörölte a mosolyt a halál hi­deg keze. Agya, az a lázas, fenséges gondola­tokkal teljes egy kihűlt és szive megszűnt do­bogni. Szinte eisern tudom hinni. És amig bal­lagok a téli alkonyat szürkés, ködös homályá­ban, úgy vélem gombjukában szegfüvei, ajkán egy kissé bus, egy kissé hamiskás mosolylyal elembe toppan és rendel valami grand bohó­ságot a Bolond-Istók-nak. Nem sok humor szorult belém. Ami van is, afféle Galgen-humor. Akasztófahumor en­nek a rossz, bár szószerinti fordítása. Azt a kevés viccelődési hajlamot azonban, amely ben­nem lakozik, az Istóknak szenteltem. Hogy is volt csak, mikor beállottam a gárdába ? * A kerepesi-uti Marczibányi-házban volt akkor Bartók Lajos élclapjának a szerkesztő­sége. Sihederke voltam, akinek nevelő járt még a nyomában. De ez is litterátus ember volt, egyik ellenzéki napilapnak vezette a Külföld rovatát. Így korán összejöttem iró emberekkel s magam is szenvedéllyel litterátorkodtam. persze, jobb kedvvel, mint ma, nobilis passzió lévén akkor még nálam az irka-firkálás. Egy Ízben fölmentünk a „Bolond Istók“-hoz s ott találtuk Aradi Józsefet, a jeles szobrászt. Ak­kor divatban volt ő is. Ma már skárta került, mint annyi tehetség, akit nem pártol a klikk. Bartók alakon törte a fejét, s egyszerre csak nagy hirtelen hozzám fordult: — Lássa, kis kolléga maga is Írhatna egy ilyen alakot. Szörnyen megtisztelt a felszólitás. Vállal­tam volna is, de mit? Végre kieszeltük Aradi­val, meg a nevelőmmel, hogy valami stréber­féle alakot csinálunk, aki egyre a mágnások közé kapaszkodik, de ezért egy kicsit ki is vicceli gyöngéiket. A nyolcvanas évek derekán dühöngött az úgynevezett liberálizmus, egy ilyen alak szörnyű népszerűségre számíthatott. Azt is kieszeltük hogy női alakot festünk, ez könnyebben cseveghet mindenről, anélkül hogy. igazmondásáért betörnék a fejét. Határozatba ment, hogy levelek alakjában fog megnyilat­kozni a hölgy, s most már csak valami regé­nyes név kellett. Én abban az időben szörnyen rajongtám Thaliáért, regényes primadonna-nevek garmad- számra álltak rendelkezésemre. — Legyen Gerleházy Arabella. — Superba — kiálltotta Bartók — ba­rátnőjének pedig ezennel ünepélyesen megke­resztelem Pletykássy Malvinénak. Ebben maradtunk. Minden héten, csütör­tökön irtuk a levelet. Mert nem kisebb talen­tum, mint Justh Zsiga — az azóta elhunyt zseniális iró — és a szintén elhunyt Széche­nyi Lajos segítettek nekem az anyag összehor­dásában. Ilyenkor összegyűltünk az én nagya­nyám lakásán, és valóságos passzióval gyár­tottuk ezeket a leveleket, amelyekben minden szalon-pletykának, minden szereplő-egyénnek bele kellett jönni. Később, mikor az életgond­ja, terhe rám nehezült, abba hagytam az Ara- belliádákat. Bartók maga irta őket, de zseni- álitásának könnyű volt utánozni a megkezdett irányt, s folytatni az alakot, amely még ma is szerepel a Bolond Istók hasábjain. Bartók Lajos nagyon szerette a zenét, Sá- rosi Ferenc volt egyik kedvenc szerzője és az Abencerageok cimü operájához ő irta a libret-

Next

/
Oldalképek
Tartalom