Északkeleti Ujság, 1912 (4. évfolyam, 1-52. szám)
1912-09-28 / 40. szám
IV. évfolyam. Nagykároly, 1912. szeptember 28. 40-k szám. ÉSZAKKELETI ÚJSÁG POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI HETILAP. Előfizetési árak: Egész évre Félévre .......................................... Ne gyedévre ................................ Ta nítóknak egész évre..................... 8 korona' 4 „ 2 „ 5 „ Felelős szerkesztő : NEMESTÓTHI SZABÓ ALBERT dr. Szerkesztők : Suták István Csáky Gusztáv. = MEGJELENIK MINDEN SZOMBATON. — Szerkesztőség és kiadóhivatal: NAGYKÁROLY, SZÉCHENYI-UTCZA 20. SZÁM. („KÖLCSEY-NYOMDA“ R.-T. NAGYKÁROLY.) Hirdetések ugyanott vétetnek fel. ______Nyilttér sora. 40 fillér. Mi lesz? Három hónap óta hirdetik a kormány emberei utón útfélen, de mindenütt inkább csendőrök és katonák, mint közönség előtt, hogy az ellenzéknek nem sikerült az országban visszhangra találni, tehát nincs más számára mint magába szállani és mellét verve kijelenteni Tisza és Lukács előtt, hogy vétkeztem, bocsáss meg! Ez a naiv óhajtás azonban saját- szerüen nem vált be. Az ellenzék meg volt elégedve azzal a visszhanggal, amit az országban keltett azokkal a népgyü- lésekkel, melyeken a „tárgyilagos“ mungó sajtó szerint egy-kétszáz ember többnyire asszony és suhanc jelent meg és szeptemberben ott folytatta, ahol júniusban elhagyta, azaz még sem ott. Az országban tudtára adták, hogy erélytelennek és férfiatlannak tartják, hogy kézrátevésnek engednek. A brutális erőszakos támadás ellen erőszakos ellenállást kiván a nép, nehogy Lukács ur joggal nevezhesse az egész kidobatási scénát színpadiasnak. A kívánságnak elég lett téve és szeptember 17-én 4 órán át a legkomolyabban verekedett az ellenzék a rendőrökkel. Helyesen cselekedtek, hogy elmentek szennyet mosni Bécsbe is. Elvégre ha itthon nem akarja az kimosni azt, a ki csinálta, sem hogy a nemzet örökké piszokban legyen, jobb megmutatni a királynak és külföldnek, hátha ez használ és ha végre észretérnek a mungók és a mit az ellenzéknek hiába ajánlgatnak, ők szállnak magukba. A nemzet csalódott a munkapártban. A nemzet alatt azt a túlnyomó részt értem, mely sem nem tűzön, vizen át ellenzéki sem nem szolgája minden kormánynak, hanem annyira amennyire Magyarországon lehet esetről-esetre ítél és alkotja meg meggyőződését. Ezek junius 4-ét mint valami szükséges romot elfogadták, de csak azon feltétel alatt, hogy azok, a kik disznóságot elkövettek, bírjanak férfias önmegtagadással és vonuljanak elégtételképen vissza és a béke minél előbb létesittessék és végre a választói reform Ígérete valóra válljék. Szó lehetett volna a nemzetnek Ítéletre való felhívásáról is mint november 18-án de ezt az öngyilkosságot nem kívánta senki a munkapárttól, megelégedett a jóval kevesebbel. Ez a meggyőződés.»- töltvén el mindenkit és az ellenzékiek is egyik kezükben a fegyverrel, másik kezükben a béke olajágával lépvén választóik elé, egész természetes, hogy nagyobb excessusok nem voltak. A mungó képviselők azonban teljesen félreértették a csendet. Abból, hogy odahaza nem fogadták őket bottal, mindjárt a legszívesebb látásra következtettek, pedig ez csak a reparacio és béke várásának reményében történt. Most már látnivaló, hogy a munka párton nem akarják a bűnt, a mit elkövettek expiálni, nem akarják a főbünö- söket feláldozni és nem látunk semmi garantiát a választói reform megalkotására sem, mert hiszen, ha valamivel sarokba lehetett volna szorítani az ellenzéket, úgy az ennek a javaslatnak szeptember 17-én leendő benyújtása lett volna, e helyett azonban azt a biztatást nyertük, hogy mig az ellenzék „nem száll magába“, addig nem is lesz választói reform. A mungóknak tehát harc kell! Hát lesz harc! Sőt most fog csak igazán kezdődni, mikor a béke reménysége végleg eltűnt. Most fog a vidék igazán megmozdulni. Ne feledjék a munkapárti urak, hogy 1904-ben is megkapták a bizalmi vatu- mokat a megyéktől. November 18 után Szatmármegye éppen olyan többséggel szavazott bizalmat, mint most és január 26-án, hol volt a Tisza István parlamenti többsége és hol voltak a következő években Szatmármegye azon bizottsági tagjai, kik a bizalmat megszavazták? Fa- lussy Árpád ur oldalán kiabáltak a néppárt ellen. Az ellenzék nem fog „magába szállni“, hanem harcolni mindig elkeseredettebben, mindig kevésbé válogatott eszközökkel és a ki ismeri a magyar népet, tudja, hogy ez a harc csak győzelemre vezetA mesebeli ifjú. Irta : Hegedűs Sándor. Bronz trónján ült Kelet fejedelme, előtte aranypajzs feküdt s mig tépelődve nézett maga elé, agát gyűrűjével játszott. Széles, homloka volt, keskeny arca, gyenge teste — egy nagy család utolsó sarja. Mellette lábánál ült tanácsadója és barátja, a hóhér. Mert öröme volt a a mások szenvedését látni. Körötte a szőnyeg- dus kereveteken nők hevertek szmirnai selymekben, de mindez őt nem érdekelte, csak akkor villant fel kissé a szeme, mikor egy csapat rabot hoztak, akik fölött most Ítélkezni fog. Intésére remegve léptek eléje az áldozatok. Le- horgasztott fővel álltak előtte valamennyien, csak egy volt köztük nyugodt, merész és büszke, egy húsz évesnek látszó ifjú. Amint belépett, nemhogy összegörnyedt volna az élet-halál ura előtt, de mint egy vasszobor, úgy kiegyenesedett s tekintetre sem méltatva az egész környezetet, vágyó szemekkel kereste a pamlagon heverő nők között azt az egyet, aki miatt rabságba került. Egy szép tavaszi reggel volt, mikor meglátta őt. Még Szíriában, ahonnét a rabnő idekerült s ő aztán gyalogszerrel futott idáig, hogy felkutatva, újra lássa őt. Egy holdas éjjel bemászott a nagy falon s letaroíta a királyi kert virágait, hogy azokat bedobálja az édes, a szent ablakon. Ekkor fogták el s halálra szánták. De mit bánta ezt ő. Csak nézte-nézte azt a csuda nőt, ki nagy szemeivel érdeklődve tekintett felé. Csend volt. A felség intett s a hóhér jelentette. — Kegyet kell nektek jelentenem, elitéltek, a felség megengedi, hogy kivégzéstekhez oly kin halált választhattok, a milyet legjobban szerettek, sőt tovább megy ma a felség kegye, halála előtt mindenik kérhet valamit s utolsó kérése teljesítse lesz. Halk zokogással feleltek a rabok, csak az ifjú kiáltott lelkendezve fel : — Hozsánna neked bölcs biró, hozsánna neked, nagy király ! — Ki ez a fickó — kérdezte a felség — hogy halála órájában ennyire rajong. — Egy sziriai ifjú — felelt az őr — aki abból a messze távoli országból egy futással gyalogolt ide, mert elhoztak onnét egy rableányt, akire, ugylátszik, ő szemet vetett s akit látni életénél többre becsül. A felség intett, az ifjú közelébb lépett. De nem a trónt nézte ekkor sem, hanem Né- rát, a rableányt. Mindez a díszes pompa, mindaz a királyi fény eltűnt előtte abban a szempárban, mely ott ragyogott a finom homloku Néra fejében — Nos — szólt a felség — halljuk először, minő halált akarsz? — Oh, uram — felelt az ifjú — én azt hiszem, nekem egy uj, nagy gondolatom van, ami majd talán tetszeni fog neked. — Uj gondolat ? Na halljuk ezt, nos, miből áll ? — Felség, metszesd elevenen fel testemet s aztán tüzes parazsat csepegtess még élő szivembe. így haljak meg én. A felség bágyadt kezével a zöldszinü bronztrón karjara ütött s kissé feléledve mondta: — E fickó tetszik nekem, mert forró a vére s ugylátszik, tudja mit akar. Ez itt marad, a többieket vigyétek. Pár pillanat múlva a felség újra szól: — Mond, te fickó s e szép kinhalálért, melyet ifjú agyadban kedvtelésemre ily jól kieszeltél, minő jutalmat kérsz? — Egy őz nyomán járok én, jó uram, mely Szíriából vándorolt ide, e szép kis őz most kertedben él s ő érte én mindenre képes vagyok. — Ah, értelek, egyik rabnőm tetszik neked? — Igen, felség s egy csókjáért bármily halálra kész vagyok. A felség nevetett. — Ez a fickó bolond! — Nem, felség, én józan vagyok, mert tudom, hogy mit akarok. — Józanság étlen-szomjan a halálba menni ? Legyen eszed, előbb egyél, igyál, aztán a te nagy lakomád után úgy menj arra a másikra, amelyen már nem te eszel, de téged esznek. De egy ilyen semmiséggel menni a másvilágra, ez ostobaság, mert nem éri fel a halált, mely mégis nagy és fenséges! — Oh, felség, te nem érted azt. A hiba benned van és nem bennem. Ha te tudnád,
