Északkeleti Ujság, 1912 (4. évfolyam, 1-52. szám)
1912-05-18 / 20. szám
IV. évfolyam. Nagykároly, 1912. május 18. 20-ik szám.-7Északkeleti újság. POLITIKA! ÉS TÁRSADALMI HETILAP. t Előfizetési árak: Egész é$e Félévre# ...................... Ne gyedére Tanitólpiak egész évre .. T~ 8 korona. 4 , 2 „ 5 , I Tehetetlen többség. politika szinterén ismét eljutottunk azofiltiz hónap óta gyakran ismétlődő jelehithez, hogy a véderőjavaslatot napirendig tűzték. Ezt a jelenetet követi egy pár napig az obstructo, viharokkal tarkítva, azután ismét jő a hosszas békealkudozás a parlament szünetével. Most változatosság kedvéért a békeactio megkezdődik már ott, a hol a „fonál elszakadt“, jeléül annak, hogy a bölcs előrelátó újabb fonalakat is tart kéznél. Mindez kétségtelenül mutatja, hogy a hatalom és erő nem a többségnél, hanem a kisebbségnél van. A kormánypárt néha rázza az öklét, nagy hangon hirdeti az obstructio letörését, de még csak hozzákezdeni sem mer, hanem újabb alkudozásba kezd. A többség ezen sajátságos magatartása kétségtelen jele minden gondolkodó előtt annak, hogy valami baj van a kormánynál a mi lehetetlenné teszi azt minden komoly actiora. Ez a baj lehet első sorban a munkapárt belső széthúzása. Annyi külöm- böző meggyőződés, annyi pártárnyalat, annyi ellentétes törekvés és világfelfogás lehet ugyan együtt, de akkor már az együttartáshoz nagy művészet kell, harcra, actióra azonban az ilyen heterogén elemekből összevegyült csoport nem képes. Felelős szerkesztő: NEMESTOTHI SZABÓ ALBERT dr. Szerkesztők : Suták István Csáky Gusztáv. = MEGJELENIK MINDEK SZOMBATON. = Szerkesztőség és kiadóhivatal: NAGYKÁROLY, SZÉCHENYI-UTCZA 20. SZÁM. („KÖLCSEY-NYOMDA“ R.-T. NAGYKÁROLY.)---------Hirdetések ugyanott vétetnek fel. ______________Nyilttér sora 40 fillér. ____________ Khu en tényleg nagy művészettel tartotta együtt pártját. Kitért minden kérdés megoldása előtt és mindent nagy ügyességgel tudott függőben tartani. Ezt a művészetet utánozza most Lukács, mikor a választójog kérdésében kétségbeesett erőfeszítéssel iparkodik egy olyan középuton maradni, melyet minden felfogás acceptálhasson. Megtudják érteni, hogy a nagy kínnal és nagy áldozattal összehozott szép többséget nem szívesen robbantja szét akárki, de hát akkor ki kell merülni a vezető államférfi erejének és képességének a többség fenntartásában, tenni azonban nem tud vele semmit, már pedig a parlamenti többség a királynak nem azért kell, hogy gyönyörködjön benne, hanem, hogy kormányozhasson általa és főleg eredményeket produkálhasson. Ezt pedig az ellenzéknek csak némi ügyessége mellett sem érheti el, mint a példa mutatja s innen van, hogy a helyzetet rendesen jól felismerő bécsiek a a gyönyörű többségre vajmi keveset adnak és inkább Justíira függesztik szeműket és tőle várnak cselekvést. Akárhogy csűri és csavarja Héder- váry nyomán Lukács a dolgokat nem éri el a Justhék leszerelését, úgy, hogy a munkapártot együtt tarthassa. Ki kell lépnie annyira balfelé, hogy pártjának jobb szárnya ott hagyja, mert mig eny- nyire ki nem lép, Justhék nem fogadnak el semmi proposiíiot. Miután pedig a munkapárt harcra és küzdelemre ne való, nem marad más hátra mint ezt/aj lépést bármily kinos és keserves is'mege tenni. ^ A váltó. Alighanem igazuk van azoknak, akik azt állítják, hogy az a kicsi darab papir, a melynek váltó nevet adunk, az utolsó ötven év alatt töröknél és tatárnál ádázabb pusztítást vitt véghez a magyar társadalom különböző rétegeiben. Nagy kereskedő nemzeteknél, amelyek jövőjükkel törődnek és tetteiket megfontolják, a váltó egyszerűen a kereskedelemnek fizető eszköze. Ha valaki egy bizonyos menyiségü árut az eladónak rendelkezésére bocsájt, váltót vesz róla, amit értékesít. A váltó akkor fizetendő, amikor az átadott áruk körülbelül elkeltek. A kereskedők tehát igen okosan használják fel az olaszoknak ezt a találmányát Ha azonban hivatalnokok, földbirtokosok és gazdák folyamodnak hozzá, az egyszerűen könnyelműség, vagy kényszerűség. Mert hiszen itt a váltóadásnak közgazdasági alapjai hiányzanak. A földbirtokos, vagy a kisebb gazda sohasem tudja azt percre kiszámítani, hogy mikor értékesítheti terményeit s mindamellett a váltóval szoros fizetési kötelezettséget vállal. így buktak el azután százan meg ezren a váltó miatt. Bizony ez a változás gonoszabb váltóláz minálunk, mint a hajdani hideglelés, amely különösen a Hernád le nem csapolt mocsarai körül termett és olyannyira megszokták, hogy tót—német—magyar betegségnek nevezték el. Egy pár évvel azelőtt erősen is beszéltek arról, hogy a vállóképességet meg kell szorítani, e helyett azonban a pénz iránt éhes kölhatározott kék színben pompáznak a továbbítást megakaszt > domkok. Azontúl a messzeség gubbaszkodik. Nem látom, de sejtem és érzem. Oh az a messzeség! Mintha hívogatna. Vonz, izgat. Jó volna nekiindulni, gyors lépéssel, előre szegzett tekintettel neki vágni s kitárt karral belemerülni. Vadludak szállnak fölöttem. Lebegő fehér foltok a zománcos égszínkékben. Észak felé szállnak. En délnek mennék, délnek, ahol már virágos és dalos a tavasz. S ott leülnék a kék tenger partján és keresném, kívánnám ott is a tulnant. És mindig csak az elérhetetlen messze tulnanba vágyom. S mindig olyan érzéssel nézek feléje, mintha ottan várnának rám. Egyszer egy költővel álltam igy a messzeségnek innenső partján. Hegy gerince zárta el tőlünk a távolt, a hegy gerincén magas fák ál- ottak sorban. A költő nézte. S a harmadik is, ki velünk volt, aki egy gondolat, egy érzés olt a költővel, egy leány. A költő megfogta a íny kezét és szólt. Halkan sóhajtva, ahogyan nagy vallomások s a hogyan a szép versek lkadnak forró szivü emberek ajkán. Nem bán- üta őket, hogy én is hallom. A költő szólt. — Nézd ott a fákat! Őrt állanak ott az innen s a túl közt. Annyi sóvárgás, annyi elkivánkozás dobott a vers izgalmas ritmusában, hogy megka- tt engem is és elragadott. — Menjetek — szóltam hozzájok — men- 'k csak, én elmaradok. Megriadt, nagy csodálkozással reám bámultak. — Mit nrendasz? — kérdeztek. — Hogy menjetek, én elmaradok. Én majd csak nézek arra, ahova ti mentek. Megindultak. És mentek fel a hegynek, a gerincen álló fák felé. A nap onnan sütött, a nap felé mentek. Én elmaradtam és csak néztem utánuk. — Fák a hegy gerincén ! — mondogattam és megismételtem a költő mondotta verset: — „Nézd ott a fákat! Őrt állanak ott az innen s a túl közt...“ Hosszan ott ácsorogtam még, vártam, hogy felérjenek. Megállották a fák között és integettek, azután eltűntek a tulban. Mintha napfényben tűntek volna el. A nap onnan sütött. Én rám akkor nagy szomorúság szállt. A tavasszal rám szálló nyugtalanságok rendesen szomorúságban fulladnak el. Némelykor a tavaszi nap maga is ilyen. Minél közelebb ér az estéhez, annál inkább ráfekszik valami hideg, nyirkos köd s végre is elfojt, elnyel minden jókedvű bizakodást és merészkedést. Ma nem mutatkozott még e köd. A levegő tiszta. Olyan mint a húsvéti ünnepekre tisztára mosott ablakok. Olyan frissen, olyan élesen lehet rajta keresztül nézni, hogy köny- nyebbül, vidul tőle a lélek. De azért érzem, hogy ma is el fogok még szomorodni.
