Északkeleti Ujság, 1912 (4. évfolyam, 1-52. szám)

1912-11-30 / 49. szám

IV. évfolyam.

Nagykároly, '1912. november 30.

49-ik szám.

ÉSZAKKELETI ÚJSÁG

POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI HETILAP.

/

Előfizetési árak:

Egész évre ..........................................'8 koronaFé

lévre .........................................................4 „

Negyedévre .......................................... 2 „

Tanítóknak egész évre

....................................5 „

Felelős szerkesztő:

NEMESTÓTHI SZABÓ ALBERT dr.

Szerkesztők :

Suták István Csáky Gusztáv.

= MEGJELENIK MINDEN SZOMBATON. =

Szerkesztőség és kiadóhivatal: NAGYKÁROLY, SZÉCHENYI-UTCZA 20. SZÁM. („KÖLCSEY-NYOMDA“ R.-T. NAGYKÁROLY.)

Hirdetések ugyanott vétetnek fel.

Nyilttér sora 40 fillér.

Csernoch János.

(N. Sz. A.) 1896. évet írunk. Az egyházpolitikai törvények felébresztették az alvó katholikus közvéleményt és e mozgalomnak szülötte a néppárt közel száz képviselőjelölttel jelent meg a politikai küzdelem porondján. Ezen jelöltek egyike volt az esztergomi káptalan egyik nagy- tehetségű tagja, a hirtelen életre kelt katholikus küzdelem egyik lelkes harcosa, Csernoch János.

Báró Bánffy Dezső miniszterelnök a veszélyeztetett liberalizmus védelmére ezen párt megszokott eszközeihez, a pénzhez és erőszakhoz folyamodott, főleg az utóbbihoz. A választási krónika hajmeresztő dolgokat tud elbeszélni arról, hogy hogyan minő raffinált gazságokkal vitte keresztül a kormány azt, hogy a száz néppárti jelöltből csak 17 lehessen képviselő. Egyik legraffináltabb gazság volt az, melyet Magyarország mostani hercegprímásával szemben alkalmaztak.

Csernoch János a czaczai kerületben lépett fel. Ezerkétszáz választója vonult be a választás reggelén, mig vele szemben a kormány jelöltjének, Lánczy Leónak tábora alig 150 emberből állott.

Mikor a jelölésre került a sor a választási elnök kijelentette, hogy ő nem ismeri Csernoch Jánost s ennélfogva jelölését nem fogadja el, hanem megválasztottnak kijelenti a kormány jelöltjét, Lánczy Leót.

A liberalizmus azonban csak rövid időre aratott diadalt, mert eme férfiú, akit ilyen eszközzel próbáltak a közéleti szereplés színteréről visszaszorítani, ma Magyarország hercegprímása.

Csernoch János ezt a positiot a liberalizmus ellen folytatott folytonos küzdelem és harc utján nyerte el és ezért nincs mit csodálkozni azon a kétségbeesett feljajduláson, amely kinevezésének puszta hírére a liberális táborban keletkezett és a rágalmaknak azon az özönén, amely ezen tábor szokása szerint fejére zudult.

Megrágalmazták főleg azzal, hogy nemzetiségi érzelmű és tették ezt tudva azt, hogy mint Csanádi püspök mandátumát kizárólag azért tartotta meg, hogy a tót nemzetiségnek ne jusson és tudva azt a kiolthatatlan gyűlöletet, mely a katholikus néppárti tótság között van és amelynek következménye, hogy a liberális kormányjelöltek főíámaszai a néppárttal szemben mindig a nemzetiségi tótok.

Megtámadták legutóbbi főrendiházi beszédéért, noha ehez semmi közük, mert csakis a néppártnak lehet joga azt kifogásolni, ha a párt elveivel ellentétbe jő egyik hive, már pedig ilyen kifogás nem hangzott el jeléül annak, hogy a párt nem elvi, hanem csupán taktikai eltérést látott e véleményben, a milyen

eltérés sok párttagnál fennforog, mert sokan vannak, főleg a vidéken, kik szívesebben látnák a katholikusok helyét a kormány oldalán, mint a 48-as párt mellett.

A katholikus közvélemény épen ezért osztatlanul és teljes bizalommal látja Csernoch Jánost a hercegprimási székben és kineveztetését a klerikalizmus fényes diadalának tekinti, a legfényesebbnek, amelyet csak utóbbi évtizedekben a liberalizmus felett aratott.

Ismerve Csernoch János szilárd jellemét, fényes tehetségét, fáradhatatlan munkásságát és határtalan lelkesedését katholikus egyháza iránt, sokat, igen sokat remélünk és várunk tőle. Nem vélünk túlozni, ha azt reméljük, hogy a magyar katholicizmus történetének egy uj fejezete kezdődik a hercegprimási magas méltóságra jutásával. A számla, a mit a liberalizmus a czaczai választáson prezentált, kiegyenlítésre vár és Csernoch János bizonyára nem fog késni a kiegyenlítéssel.

Rendőrkapitányunk kitüntetése,

A közjóértí önzetlen s nem csüggedő munka kapta meg elösmerését a legfelsőbb helyről, amikor az „Országos íüzoltószövetség“ felterjesztésére Demidor Ignác rendőrkapitányt a király arany érdemkereszttel tüntette ki 25 éves tűzoltói működése elösmeréséül.

Az arany érdem eresztet az elmúlt vasárnap tartott városi közgyűlés után tüzte,fel DebA költő végsete.

Az érzelmek hullámzó tengerén Gyöngyszemekért búvárkodik szegény;

Egy-egy fiizérrevalót ha talált,

Megírja szép, bubánatos dalát,

Melyet kis ólomkatonák Betűk szárnyán kőidnek tovább.

A nagyvilágban többnyire Lebecsülik felényire,

Holott, ha selymes fénye mellett Megéreznék a szenvedelmet,

Szivének mely örökös emlék:

Az ázsióra felemelnék.

Elkeseredve.

Zsibvásár ez élet Rá-rászed gáládul,

Mihelyt balga szivem Válamin el lágyul Mert jótevést vélhet.

Károlyi Tóth Lajos.

Első szerelem.

Tizennyolc évesek voltunk, fiatalok, az élet erősen lüktetett bennünk. Az eddigi életünk lassan telt el, úgyszólván egész észrevétlenül. A tanulás elvonta minden figyelmünket az élettől. Örömünk, bánatunk, reményünk, egyszóval mindenünk az iskola volt. Örültünk, ha jól feleltünk, bánkódtunk, ha beszekundáztunk, vagy ha a figyelmes tanár urak intőkkel és ro- vókkal örvendeztették meg szüleinket. Mindenminden energiánkat az iskolára pazaroltuk, semmit az életre. Hanem amint kiléptünk az iskolából és a gimnázium sárgára meszelt épülete nem nehezedett álmunkban lidércként a mellünkre, akkor kezdtünk fölébredni s tisztán látni az életet. Az a homály, melyet az iskola vetett rá, végleg eltűnt s ott ragyogott előttünk teljes igazában.

Amint forgolódni kezdtünk az életben, azon vettük észre magunkat, hogy magunk vagyunk. Hogy hiányzik valaki, aki a mi életünket kiegészítené. Aki vigasztalni tudna, mikor balsors nehezedik vállainkra. Aki örülne és vigadna, mikor mi is hasonló körülmények között volnánk. Aki az ember ambícióját növelné s gyengéden serkentené a munkára. Egy ilyen személy h ányát éreztük. Barátok voltunk, szerettük egymást s ragaszkodtunk egymáshoz.

18 évesek voltunk, ez volt a legnagyobb bajunk. Szivünk hevesebben dobogott, mint eddig s mellünkben szokatlan melegséget éreztünk. Ez volt a mi első tavaszunk. Naponkint találkoztunk, sétáltunk, beszélgettünk; elmeséltük egymásnak a napi eseményeket, amiket már mindenki jól ismert és szörnyen unatkoztunk. Az unalom egész észrevétlenül lopta be magát társalgásainkba. Éreztük ezt mind a ket- ten, csak nem akartunk egymásnak szólni. —

Leplezgettük a komor valóságot, hogy untatjuk egymást.

A mi újabb, férfiasabb életünk akkor kezdődött, mikor fölfedeztük — pardon, ez nem rám vonatkozik, hanem a barátomra — az első nőt, aki annyira hiányzott nekünk. Ne gondoljanak rosszra, mi kérem nagyon ideálisak vagyunk.

Az utcán láttuk először, azon a polgári iskola záróünnepélyén. Akkor végezte a negyedik osztályt.

Feltűnően szép volt, barna; éjfekete szemeiben bűbájos fény ragyogott. Aki belenézett azokba a szemekbe, megbüvölve érezte magát. Valami gyönyörűség volt e karcsú, fiatal, naiv leánykát nézni, ki mit sem tud az életről; ki ép oly tapasztalatlan, mint mi vagyunk. Ébbe a lányba bolondult bele a barátom. Csodálatos, én rám nem volt valami különösebb hatással. Dicsértem szépségét, elismertem, hogy szemeiben szokatlan, nem mindennapi tűz ég, de nem tudtam utána bolondulni. Mikor meglátott bennünket s észrevette, hogy őt követjük, egy igéző szemsugárt lövelt ránk oly könyörgőleg, mintha ezt mondaná:

— Hagyjanak békén 1 Hiszen olyan fiatal vagyok és tapasztalatlan 1

Megértettük. Különösen a barátom. Neki elég volt egyszer betekinteni azokba a szemekbe, hogy azt mondja nekem:

— Te! Megőrülök, ha nem beszélhetek vele. Nézd, milyen forró a fejem.

Megtapogattam a fejét. Valóban forró