Északkeleti Ujság, 1912 (4. évfolyam, 1-52. szám)
1912-11-09 / 46. szám
2-ik oldal. ÉSZAKKELETI ÚJSÁG 46-ik szám. az aspirációk elsősorbani célja gyanánt a török birodalomban lakó fajrokonokkal való egyesülés, maradt s igy a monarchia egyelőre a szerb propagandától megmenekült. Boszniának annektálása továbbá, ahol a lakosság egy része horvát megakadályozta egy független horvát állam kialakulását sőt lehetővé tette, hogy a monarchia a horváth kisebbség propagálása által támogatót nyerjen a szerbekkel szemben. Ezenfelül az a atrategiai helyzet, amelyet a monarchia az által nyert, hogy Szerbiát két oldalról határolja ezen veszélyes államocskát igen erősen tudta fékezni, aminek kitűnő hatását az annexió idején tapasztaltuk. Legfontosabb volt végül az, hogy a novibazári szandzsáknak török fönhatóság alatt való megtartásával meg lett akadályozva az, hogy a két szerb állam Montenegró és Szerbia egyesülhessen és a Szermia a tengerhez utat nyerjen, amely nélkül ő oly gazdasági függésben maradt a monarchiától, hogy ereje és veszélyessége jóformán teljésen mullifikálódott. Látni való, hogy gróf Andrássy Gyula ugyanazt az utat követte, amelyet a régi magyar királyok, akik szintén elsősorban a jórészt horvát Boszniát hódították meg, azután pedig minden erejüket arra fordították, hogy egy nagy Szerbia megalakulását megakadályozzák. Ez a tradicionális magyar politika sajátságosán épen a magyar részen találkozott ellenkezéssel annyira, hogy kormányválságot és Pest megye részéről ellenállást eredményezett is. Magyarországon érthetetlenül kihalt a külpolitika iránt az érdeklődés, az egykor harcias népet szinte a gyávaság látszatával biró béke fogta el és mig idehaza a legkisebb koncessiot sem voltak hajlandók tenni a nemzetiségieknek elég rövid iátok lettek volna ahoz, hogy saját kapu- jok előtt engedjenek egy őket épen ezen oldalról fenyegető veszedelmet létesülni. Ez a- feifogás a berlini kongresszus után 30 év múlva sem változott, noha ez a nyugodtan eltelt 30 esztendő fődarabokkal kezdtek dörzsölni. Fél órával később üdék voltunk mindannyian, különösen az őrnagy, aki illő büntetést kapott a kormányzótól. Máskor, a hadgyakorlatok után egy erdőszélen sátrak alatt ebédeltünk. Már este volt s fáklyák világították meg asztalunkat. X. nagyherceg igy szólt az őrnagyhoz : — De kedvesem, hiszen itt semmit se látni. Az őrnagy behivatta az ordináncát és valamit a fülébe súgott. Néhány pillanat múlva ragyogó fényesség vett körül bennünket minden oldalról. Az erdőt körös-körül felgyújtották. — Magasságod elég világosan lát-e ? — kérdezte az őrnagy tiszteletteljesen a nagyhercegtől. Egy napon arra fogadott, hogy két nap alatt kiiszik egy kád pezsgőt. Nekem el kellett utaznom s harmadnapra tűztem ki indulásom pillanatát és megmondtam ezt neki. Arra kért, hogy még egy napig halasszam el azt, mert bucsuünnepet akar rendezni tiszteletemre. Mindez igen egyszerű volt. Moszkvából egy muzik- hallbeli csoportot hozatott különvonattal. De ez még mind semmi. A kardtáncot ő maga táncolta el. Borodinenak ördögi muzsikájára egy leánygyermek valami őrült táncba fogott, az őrnagy pedig előtte, ordonánckardjával kezében, halálos csapásokat mért rá — a levegőben. Mind körülötte voltunk s ordítottunk, mint a megszálltak és ez valóban ördögi látvány lehetett. Egyszerre a gyermek rettenetest kiáltott és a kard felső karjából leszelt egy dusdarabot. Az orvos azonnal bekötözte sebét. Mikor a szenyesen igazolta Andrássyt és az okku- páció szükségét. Arra ugyanis nem gondolt senki, hogy minő bajok lettek volna, ha 1878-ban a monarchia nem avatkozik be oly erélyes kézzel a Balkán ügyekbe. Az annexiot ismét aniinozitár- sul fogadta a magyar közvélemény, noha annak szükségességét mi sem bizonyította jobban, mint a szerbeknek háborús magatartása, amely világosan mutatta, hogy e nép nem akar a határai között maradni, hanem olyan fantasztikus aspirációkkal bir, amely, ha egyszer utat törnek maguknak, a mi határaink előtt sem fognak megállani. A mai cselédek. Gazda, gazdasszony egyre panaszkodik a cselédekre. Olyan, szinte mesébe illő dolgokat beszélnek a cselédek viselkedéséről, amiket már szinte alig-alig lehet elhinni. A cselédnek nbm lehet parancsolni, ő az ur a háznál, stb., stb. panaszok állandó beszélgetés tárgyát képezik mindenfelé. És bár e panaszkodások — sajnos — nagyon igazak. A cselédféle nép — különösen erre mi felénk — tényleg nagyon elvan kapatva és kicsi hija, hogy rá nem ül a gazda fejére. Ennek okát főleg abban találjuk, hogy a mi áldott földünkön mindenki könnyen talál megélhetést és ha a cseléd meg nem felelő viselkedése miatt elveszíti a kenyerét, hát keres másutt és azonnal talál is Nálunk tehát a cselédet a rossz magaviselettől és főleg az engedetlenségtől visz- sza nem tartja a mindennapi kenyerének elvesztésétől való félelem. Ahol valamely város, vagy falu határát képező földek nagy része kötött birtok, ott a cselédviszonyok egész mások. Jártam az országba több felé, volt alkalmam a kérdést in praxi tanulmányozni. Amely vidéken sok az uradalom, ott kénytelen magát meghúzni a cseléd, mert ha az uradalomból kiverik, ugyan hol taíál kellő megélhetést? Kénytelen felszedni a cókmókját és családostól más vidékre húzódni, hogy silány megélhetését némiképen biztosítsa. Itt az ilyen helyeken aztán igazán cseléd, a cseléd. De nálunk ? Nálunk a kenyéradó kénytelen tűrni a cseléd minden-pimaszkodását és konfidenciáját. Saját füleimmel hallottam azt, amikor a gazda egy igazán szarvas hanyagságért szólott a cselédjének, mire az e/en szavakkal felelt vissza: „Ne tanítson engem az ur, tudom én a magam dolgát! Engem ugyan egy tetves gazda se tanitgasson!“ Tessék! Mit csináljon most a gazda? Ha szól a cselédnek, gény gyermek felébredt ájulásából, az őrnagy oh zokogott mellette. Ránézett a karján levő kötésre — Ez a sebész nem ért a mesterségéhez ! — kiáltott fel az 'őrnagy. És a fehér kötéshez kötötte rubelekkel bérelt tárcáját. — Ez meg fog gyógyítani, kicsikém mondta s megcsókolta a gyermeket. A gyermek elmosolyodott s visszaadta 1 csókot az őrnagy szürke szakállára. Mindannyi könnyeztünk. — Ah, igen ! Kitűnő katona volt ő - folytatta Három-Csillag s jelt adott nekem, hog) a volneyt, amit az inas tölteni akart, utasítsam vissza. Az ebéd /égé felé közeledett. A meleg párák, a bor, az illatszerek, az asszonyok és virágok, a fényár, a szavak általános izgalmat keltettek. Egy akadémiai tag pezsgős pohárral kezében toastot mondott. Ekkor felállt Pezowsky gróf s valami port töltött poharába s nagy figyelem között a következő szavakat mondta el — Hölgyeim és Uraim! A legrövidebl toastok a legjobbak, mert mindazt, amit elmondhatnék, már elgondolták azok a kiváló t férfiak, akik itt körülvesznek bennünket. Csak1 sajnálatomat fejezem ki az iránt, hogy a mai szépségek és a mai dicsőségek közül egy sem i lesz már fiziológiailag élő egy század múltán, t De a halál semmi: amitől félnünk kell, az elő-, szőr is a fájdalom, másodszor egy örömtelen élet. Uraim, én arra emelem poharam, hogy az' az képes bicskát rántani és leszúrni vagy ami a kezébe akad azzal leütni a gazdáját. Hallgat hát és magába fojtva keserűségét, szidja az egész gazdálkodást. Az ilyenfajta esetek hosszú láncolata aztán azt szüli, hogy gazdáink felhagynak a földműveléssel és birtokaikat kiadják haszonbérbe. Kérdezzük meg akármelyik gazdától, a kinek a földje haszonbérbe van adva, hogy mért hagyott fel a gazdálkodással, a feleletek 90 %-a igy fog hangzani: „Nem nirtam a cselédekkel.“ Éhez hasonló, vagy talán még szomorúbb állapotok vannak a női cselédeket illetőleg, ezek aztán már igazán nem ismernek sem Istent, sem embert. Ezeknek a gyengébb asszonyi nép lévén a parancsolóik, hát könnyen ugrálnak. Hogy gazdasszonyaiknak visszafeleselnek, kiöltik rájuk a nyelvüket, nem fogadnak szót, hogy lopnak, hogy szólják asszonyaikat, ezek napi renden vannak. De még meg is verik gazdasszonyukat. És eddig a bíróságok is a cselédeknek adtak igazat. Abból indultak ki, hogy a gazdasági viszonyuknál és társadalmi állásuknál fogva a cselédek elnyomottak, hát segíteni kell rajtuk. Mostanában azonban már bíróink is belátják, hogy tovább nem lehet tűrni a női cselédek garázdálkodását. Szigorú büntetéssel sújtják a cselédet, aki gazdájára meri emelni a kezét. Legutóbb is egyik törvényszék büntető felebbviteli tanácsa három hónapi fogházbüntetést mért egy női cselédre, aki gazdasszonyát megverte. Nagyon helyesen! Legalább most már megtanulja, hogy a kenyéradóját ne bántalmazza. Hova jutnánk, ha at ját nem állnánk az ilyen fajta garázdálkodásoknak ?! És hogy állanak a női cselédek — tisztelet a kivételnek — erkölcs dolgában ! Hiszen igaz, hogy mindegyik társadalmi osztály erkölcse hagy maga után kívánni valót, de a női cselédek erkölcse kritikán aluli. Egy percig sem marad azon a helyen, ahol nem tűrik el, hogy bejárjon hozzá a csendőrje vagy Laczija, vagy Sanyija, vagy miféléje. Oda jutottunk, hogy azt tartják már szégyennek, ha valamelyik cseléd házasságon kivül nem esik teherbe. A magzatelhajtás meg pláne napi renden van közöttük. Ezt bűncselekménynek nem is tartják. És az egész dologban az a legszomorubb, hogy javulás a messze jövőben sem látszik. Sőt! Á ferde irányban ismertetett és terjesztett szociálizmus még nem teremtette meg a maga átkos gyümölcsét. El lehetünk rá készülve, hogy még sokkal rosszabb is lesz a helyzet ezen a téren, Hacsak maguk a cselédek fel nem világosodnak, hoCTv a ."’’zda kárja az övé is és a gazda ha«'7’' :
