Északkeleti Ujság, 1912 (4. évfolyam, 1-52. szám)
1912-10-26 / 44. szám
2-ik oldal. ÉSZAKKELETI ÚJSÁG nc§zer gaz személy- és árutarifa emelésével közvetve vagy közvetlenül mindannyiunkat kiszipolyoz. És abból az irányból, mely ezt az adótörvényt is alkotta, még további cet is várhatunk, hogy béklyóba amúgy is alig-alig vergődő életünket teljesen. Ez áldatlan, pénzvágyó, zsaroló világ után előbb-utóbb el kell jönnie a visszahatásnak. Hiába szervezkednek az újabb megterheltetésekkel szemben az ország kereskedelmi és iparkamarái, meddő marad a jajveszékelésük, pedig sok üzleti vállalkozásnak lesz az a vészhozója, utolsó reménykedése. Meg kell várnunk a világbéke angyalát, csak az teremthet kiegyenlődést nemcsak az államok között, de az országhatalom és a népesség között is. Amig ez eljön, sok vállalkozás fog túlterhelés folytán összeomlani, csak ne okozzon általános romlást, pusztulást! M—. A társadalom szociális munkája. Az a káprázatos technikai és gazdasági halaadás, amelyet a múlt század mutat fel, nem hozta meg a nyugalomnak, rendnek és békének korszakát. De nem is hozhatta meg. Hiszen az a páratlan lendület uj elhelyezkedéseket és berendezkedéseket tett szükségessé. Ennek keresztülvitele már a mi századunk feladata, ez a munka mireánk maradt. Nagy, nehéz, bonyolult munka. Érezzük itt a nagyvilág zajától félre vonult csöndes városban is, mikor a nem annyira szocialisztikus, mint inkább a tendenciózus tévtanok hirdetése meg-megháborgatja a nép nyugalmát. De hát az emberiség lassan-lassan tudatára jut a téves célú rugaszkodásuk nélkül is az uj feladatának. A társadalmi tudományok éles világosságot vetnek az emberiség életére. Ebben az intenzív fényben a mélyen járó tudomány nagyitó üvege alatt atomizálódik a társadalom, hogy szerves egysége csak annál jobban kitűnjék s igy a közjó értékének öntudata és erős akarata fokozódjék. A rohamos fejlődés feszitő ereje széttépte a tradíciók szálait és az emberiség jóformán átmenet nélkül uj világra ébredt. Azért aztán lakosztályába ment és azt kérdezte, vájjon itthon van-e Jensen ur? — Figyeljen rám, Hóim ! — mondta a bankár. — Gondolkozzék kissé, sohasem tűnt fel önnek itt valami ? Sokszor egész csekély dolog is nagy horderővel bir. Az öreg elpirult. — De igen. Jensen ur, egyetlen egyszer még pedig akkor este, mikor ön elutazóit. Éjfél felé zajt hallottam, mintha valaki bezárta volna az iroda ajtaját. Leszaladtam a kapuhoz, ahol senki sem volt. De a rács előtt épp akkor repült el egy kerékpáros. — Felismerte az illetőt? Nem! Csak annyit láttam, hogy loden- köpenyt lebegtetett rajta a szél. Már pedig a kerékpárosok rendszerint nem szoktak köpenyt viselni. Jensen azután ismét egyedül maradt. De különben viruló és elégedett arcát most halotti szürkeség vonta be. Hóim akkor éjjel látta a kerékpárost, aki loden-köpenyt viselt, mely a nagy jelenetre következett . . . Azt pedig nagyon jól tudta Dagobert, hogy melyik rejtekben fekszik az órakulcs. ... A rideg ember feljajdult és ősz fejével karjaira borult. — Dagobert ... keresi, hogyan kell magát belehelyeznie ebbe az uj rendbe, hogy otthon érezhesse magát benne, mint hajdanta abban a sokat emlegetett letűnt patriarchális világban. Micsoda óriási különbség áll fenn például az ipari munkásság régi gazdasági helyzete s a mostani között. A középkori iparossegédek munkabérét hatóságilag megállapított bértarifa szabályozta. Manapság a munkás jog szerint ura elhatározásának, a rend, a céh és a törvény nem áll útjában. Oda megy, ahova akar, azzal és úgy köt szerződést, akivel és ahogyan akar. Nagy dolog ez. Anyagilag, szinte alig mérhető élték. Evangéliumi gondolat: a szabadságra felemelt ember. A XIX. és XX-ik század fejlett szociális stádiumának egyik legfontosabb jellemzője A munkás megtalálta és észreveszi önmagát, amely eddig a rendben, a céhben észrevétlenől felszívódott. Ne mondja senki, hogy ez a szabadság nem nem érvényesül, csak Írott malaszt és sokszor az éhenhalás szabadságává válik! Hát hiszen vannak bajok, mert a modern társadalmi elhelyezkedés formái még nem alakultak ki véglegesen és nincsenek kikötve azokkal a jogokkal, amelyek feltétlenül megilletik. De azért ezen hiányok miatt ne kívánja vissza senki a régit: a jobbágyságot, a céhrendszer, a hatósági gyerekes gyámkodást, a szabadköltözködés megkötöttségét. Mert ez a szabadság a munkás emberi egyéniségének diadalra jutása, az Isten akarata és a természet rendje és a munkás nem akar többé „lánccal a nyakán jászolhoz állani, még ha ingyen adnának is enni.“ A nagy társadalom mostani keretében tehát versenyt rendez az egész vonalon való helyzet javítása s a .munkásbér -biztosításának kérdésében. Vannak ugyan javítási formák, ahol az eszközöket épen a munkásosztály sokszor nem épen jól választja meg és monopolizálni kívánja mintegy azon jogot, amely a társadalom minden munkásrétegét megilleti. Mindnyájan egyformán tudjuk, akár kézműves, akár szellemi munkás az, hogy a bacillus közrossz és lesz idő, amikor mindnyájan érezni fogjuk, hogy a munkabérek leszorítása, a munkásbér silány díjazása s ezrek és milliók kizsákmányolása igazságtalanság és szégyen. Mindnyájan törődünk vele, hogy „a mészárszékekben hullát vágnak-e vagy friss húst“, hogy a pékek milyen lisztet használnak és milyen tisztaságot Ez az egyetlen sző nemcsak gyötrő fájdalmat, de — talán először életében — nagy atyai szeretetet is fejezett ki. Óriási rettegést árult el azért a fiúért, aki sötét, zavaros utakra tévedt. — Kurt! . . . A nagy csendben egész halkan és félénken hangzott a lágy, mély női hang. — Anna! . . . ' jensen felugrott székéről és feleségével találta szemben magát. A bankár öregnek látszott. Arca szürke, tartása roskadozó és fáradt volt. Ez lett volna az az ember, aki oly könyörtelenül szigorú tudott lenni ? — Anna, — szólalt meg rekedten — tudod hogy Dagobert hol tartózkodik ? Az asszony arcára sötétvörös pir borult. — Igen ! — válaszolt. Jensen kérdő tekintettel nézett reá. — Londonba ment fivéremhez. Nem akartam Amerikáka ereszteni egyetlen gyermekemet. Fivéremtől éppen ma kaptam tudósítást, hogy Dagobert, — akiben sok jóravaló hajlam van — nagy szorgalommal dolgozik üzletében. Az öreg ember reszketve és hamuszürke arccal állt felesége elé. \ — Sok jóravaló hajlam ? — ismételte a bankár, mialatt hevesen megragadta fejeségétartanak, hát hogyne kellene törődnünk akkor százezrek életével és nyomorával. Mihelyt ez az ‘ ismeret, érzés és törődés átmegy — de a nagy általánosságban — az életbe, bizony ez nagyszerű, uj, jobb kornak felvirradását jelenti. S a mi korunk szociális tevékenységének ezt kell munkálnia nem csak az utcán, sztrájktanyakon, korcsmákban, hanem a parketteken, kaszinókban, hivatalókban, fent és lent egyaránt. A mai társadalom összességének egyenlő érdeke kell, hogy legyen a szociális kérdések megoldása ne csak egy néposztályé. 44-ik szám. Csak egy _virágszá!af. A jószívű emberekhez. Mikor a napfényes mezőkön elhervad a virág és elfakul a gyep, akkor kivirul a holtak csöndes birodalma. November elsején virágok fergetege borul a sirhalmokra és a lobogó lángok fénye deríti az őszi borúlátót. Mintha a tavaszi és nyári örömökért mennénk vezekelni, oly külünös az életnek ez a bevonulása a temetőkertbe. Csakugyan van ok a vezeklésre. Az életvágy, életöröm eifeledteti velünk azt a sok szomorúságot, amely mögöttünk sir. Hány szerencsétlen embertársunk szenved és pusztul el Ínség, betegség és más csapások alatt, miközbe mi az illanó perc gyönyöreit éljük. Itt a minden szenvedések pihenő állomásán, amikor a múlandóság érzései dobolják lelkünk könnyű sajkáját, gondoljunk azokra a szerencsétlenekre, akiknek összetört hajója reménytelenül vergődik az élet viharában. Mi okozza a legtöbb szenvedést a mi Ínséggel sújtott szegény hazánkban ? Mitől borús annyi tekintet ? Mitől sápad és sorvad el annyi emberarc ? Egy rettenetes betegség dúl soraink között, amit nemzeti betegségnek is lehetne nevezni és ez a tüdővész. Akiket szörnyű hatalmába kerit, azok tehetetlenül vergődnek. Kevesen vagyunk és e kevesek közül fél millió megfertőzött tüdővészes embertársunk jár-kel közöttünk és évről-évre e rengeteg számból 80,000 embert kérlelhetetlenül lagad el a tüdővészes halál. Pedig nagy részüket meg lehetne menteni az életnek. Csak segíteni kell rajtuk, életnyo- moruságokat elviselhetőbbé kell tenni, beteg, nek keskeny kezeit. — Azt mondtad, sok jóravaló hajlam? Tudod-e, mit tett a fiunk, a mi egyetlen gyermekünk? Kilopta zsebemből a kulcsokat, majd éj idején kerékpáron ide repült a nyaralóból, hogy titokban felnyissa a pénzesszekrényt és a te ékszereidet ... a te ékszereidet . . . Nem birt tovább beszélni. Szava görcsös zokogásba fűlt el és egy székre rogyott. — Az én fiam tolvaj, gyáva tolvaj, aki meglopta anyját! — nyögött reménytelenül. Az asszony mozdulatlanul állt férje mellett. — Miért van gyanúd éppen Dagoberre? — kérdezte és szemei Jensen ősz fejéről a pénzszekrény felé tévedtek. A bankár az órára mutatott. — A kulcs, mint mindig, most is ott feküdt rendes helyén, a csigában — válaszolt rekedt hangon. — És mégis felhúzta valaki az órát . . . éppen tizennégy nap előtt. Tehát minden valószínűség szerint ez akkor történt, mikor elutaztam. — Igen, ez mind egyezik! — mondta tompán az asszony. — Es feltevésed mégis hamis, mert Dagobert nem tolvaj . . . Jensen felugrott. — Ki lehetne más? dadogta. i Hájtajer Pál :Gallérok gőzmosása: tükörfénnyel hófehérre Nagykároly, Széchenyi-utca 43. sz., a róm. kath. elemi fiúiskola mellett.' Kézimunkák, glassé keztyük, Bútorok szőnyegek tisztítása
