Északkeleti Ujság, 1912 (4. évfolyam, 1-52. szám)
1912-10-12 / 42. szám
2-ik oldal. ÉSZAKKELETI ÚJSÁG 42-ik szám. által tervezett Nagykároly—Nyírbátor— Kisvárdai vasutat iparkodott volna megvalósítani. E hiba folytán terelődött a nyiri járás égésé forgalmá Nyíregyháza felé, melyet a Nagykároly—Mátészalka —Csapi vásüt által nagy küzdelem árán is csak részben tudtunk eddig visszaterelni A Nagykároly-peéri vasút a Szilágy- és Biharvármegyék két jelentékeny községét Szalacsot és Peért és ezek vidékét hódítja el a vármegye részére, azonfelül hogy a mi vármegyénk hat jelentékeny és gazdag'községének ad közlekedési eszközt. Nagy jelentősége e vasútnak, hogy a felső érmelléki borvidék szállításait és egyre fokozódó kereskedelmét tereli vármegyénk felé és lehetővé teszi, hogy Nagykároly városa egy jelentékenyebb bor-kereskedelem központjává váljék. Mindezen hozzájárulások a névsze rinti szavazás dacára jóformán teljes egyhangúsággal hozattak meg, ami kétségtelenül mutatja, hogy e vasutak valóban közszügségletet szolgálnak és közérdeket elégítenek ki. Ez a belátás még a múlt közgyűlésen nem volt meg ily mértékben, azonban úgy látszik azóta azok is, kiknek közvetlen érdekeit e vasutak nem szolgálják meggyőződtek ártól, hogy a vármegye túlnyomó részének óhajtásával nem volna helyes szembe helyezkedni. Hol a hiba? (—ss.) Tanult és tapasztalt emberek vallják, hogy — még a sokban hibás emberekkel is jobb együtt lenni, mint teljes elhagyatottság- ban élni. Igen, mert az isteni akarat családokba csoportosította az emberiséget, hogy a társas életnek minél több kellemeit megismerhesse. A családokat a kölcsönös szeretet fűzi egymáshoz, tehát elsősorban mindnyájunknak arra kellene törekednünk, hogy mindenki irányában igazságosak, méltányosak legyünk és amennyiben csak lehetséges, egymás jólétét előmozdítsuk ! Ezt egyébként világosan parancsolja a felebaráti szeretettől szóló parancsolat is . . . Szeretet nélkül nincs élet, de nem is leheti Igaz, hogy a családhoz tartozóinkkal van a legtöbb alkalmunk a szeretet gyakorlására s erről a külvilág csak ritkán szerezhet tudomást; de az okos és müveit ember tovább megy ennél, — ember társaival is gyakorolja. Való azonban, hogy az ilyen szeretet sok áldozatba kerül; de az is tagadhatatlan, hogy sokszorosan megtermi gyümölcsét a viszontszeretet, szívesség jótékonysága által. . . . Régen, az anyai szeretettel nevelt gyermekek mennyi örömet szereztek azzal, hogy illő kegyelettel rótták le hálájukat a reájuk fordított szülői gondos nevelésért. A múltból hány és hány példát tudnék felhozni, hogy szeretettel nevelt gyermek engedelmességgel, a legnagyobb odaadással teljesítette elgyengült szüleinek minden kívánságát és félénken óvakodott mindentől, mivel öreg napjaikat esetleg megkeserítette volna. Fájdalom, az ilyen jelenség napjaiban nagy ritkaság! És miért? . . . Azért, mert az az anyai szeretettel való, házi nevelés, mely régen apáink házában diszlett, ma legtöbb házban ismeretlen, vagy ha ismerős is, a mai modern fölfogással ellenkezik. Igen, mert anyáink legnagyobb része napjainkban nem anya. Nem, mert anyáink úgy az alsó, mint a középosztályban kenyérkeresőkké lettek. A felsőbb osztály anyáinak pedig úgy a múltban, mint a jelenben terhére volt és van a gyermek nevelés! Napjainkban a legtöbb gyermek anyai szeretet nélkül úgy no föl, mint az erdei fa. Az alsóbb osztály gyermekei az utcán; a közép osztály gyermekei a cseléd nyakán ; a felsőbb osztályokéi dajkák és bonnok oldalán. Az ilyen nevelé'sben részesült gyermek szivében ne keressünk; szülők iránti hálát, ragaszkodást, szeretetet, mert ez azok szivében sem él, kiK a nevelést: adták. Lám pedig, miként a vadcsemetét ápolni, nevelni és nemesíteni kell, hogy életerős és nemes fává vállva, élvezhető gyümölcsöt teremjen ; úgy a gyermek szivét-lelkét szeretettel kell nevelni, nemesíteni^ hogy a viszontszeretet gyümölcse megérlődjék benne. Az anyák Istentől nem kenyérkeresőknek, divatbabáknak, hanem anyánknak teremtettek. Isten azért adott az anyáknak nemesen érző, szerető szivet, hogy gyermekeiket szeretettel ápolják, neveljék. Az Isten által teremtett női szív nem ismer tiszteletlenséget, dűrváságot és a mai kor gyermekei ismernek !.. . Kinek vagy minek tulajdonítható ezen jelenség ? Anyáinknak, kik elvetették az isteni gondviselés áltál reájuk ruházott igazi vallásos érzelmet, mely minden üdvös tevékenység alapja. Anyáink megfeledkeztek magasztos hivatásukról, nem isteni rendeltetésükhöz hiven — gyermekeik vallásos-erkölcsös nevelésével, hanem kenyérkereséssel foglalnak. Vagy, akik nincsenek erre kényszerítve, azok pedig a csupa divatból kevés időt fordítanak gyermekeik nevelésére. Ez hiba s ezért is nincsenek napjainkban azok a tisztességtudó öregeket tisztelő gyermekek, kik voltak a akkor, mikor még anyáink nem a „.korán érett“ gyermek tudákosságában találták örömüket, hanem abban, ha: — a csirke nem tud többet a tyúknál. Vissza tehát az igazi vallásos, erkölcsös neveléshez,, mely megterem minden helyen, minden időszakban, csak ápolni kell annak keblünkben sarjadozó csiráit annál is inkább, mert napjainkban nemcsak gyermekeink nevelése körében, hanem a társadalmi életünkben is nagyszükség van ezek ápolására! Igen, mert a vallásosság, erkölcsösség nemcsak a jó egyetértésnek, az igazi testvériségnek. valódi alapja, hanem minden józan munkásságnak kezdete, minden jobbra fordulásnak kiindulási pontja. HÍREK. Gyászistentiszteletek. A róm. kath. templomban az aradi; vértanuk emlékére okt. hó 7-én, az ág. hitv. ev. templomban pedig okt. hó 6-án gyászistentisztelet tartatott, melyeken a polgárságon kívül az iskolák növendékei is -megjelentek. A főgimnázium ünnepélye. A főgimnázium, mint minden évhen, úgy az idén is megünnepelte okt. 6-át szép ünnepség keretében. Az ünnepélyt Lichtschein Lajos tartalmas megnyitó beszéde vezette be. Az Önképzőkör elnöke, Ko6ztich Agenor felolvasott. Felolvasását figyelemmel hallgatta úgy az ifjúság, mint a közönség. Majd Tóth László és Hill Gyula, melyen átérzett szavalatai járultak hozzá az ünnepély emeléséhez. A főgimnázium 110 tagból János görnyedten ült a széken és hallgatott. Aztán minden erejét összeszedve, rávetette magát támadójára. Torkon ragadta, de Livius, mint egy gyik siklott ki görcsös ujjai közül, két kezét János vállába mélyesztette s iszonyú erővel nyomta vissza a székbe. — Meg ne mozdulj, — suttogta rekedten s kirántotta a revolverét. A jóbarát most már tehetetlen halálfélelemben, kérő és riadt szemét Liviuszra meresztve ült a széken. Livius nyulánkan és frissen állt előtte s a revolver csövét a mellének szegezte. — Loptam? — kérdezte Livius. — Bocsáss meg, — mondta elfojtott hangon a vádló. — Loptam ? — ismételte Livius. — Nem loptál. — Esküdj meg, hogy nem loptam. — Nem, nem, nem, esküszöm, hogy nem loptál. Bocsáss meg, Livius. — No látod, ahelyett, hogy mint jóbarátom a torkukra forrasztottad volna a szót az ostoba pletykázóknak, te magad álltái az élükre. Tisztesség ez ? — Nem. — Becsületes dolog ez? — Nem. — Semmim sincs, csak a becsületem. Nyomorban tengődöm a családommal, éjjelnappal kínban és lázban dolgozom s te még a becsületemet is ehaboliad. Valid be, hogy megérdemled a halált. — Bevallom. — Mert te halottá tettél engem. Élet ez Így, piszokban, rágalomban, vádló és kegyetlenül szúró szemek füzében? Mondd, hogy tehetted ezt? S hogy adod vissza nekem a becsületemet? Te gazdag vagy, ur vagy, azt hitted, hogy a gazdagságod minden gazságra feljogosít? Mondd, miképen akarod bűnödet jóvátenni ? János gondolkodott. — Ostoba voltam, — mondta később. Belátom, hogy könnyelmű és meggondolatlan volt a vádam. De a látszat annyira ellened vallott. Nem hihettem, hogy tévedek, — A látszat ? — tiltakozott Livius. Hát régi barátságunk, tisztes családi életem, szorgalmas munkám nem ölte meg ezt a látszatot ? Hogy én a legutolsónak távoztam aznap a hivatalból, talán még sem jelentheti azt, hogy tolvajjá aljasodtam I Mi ? Erre felelj! — Mindent jóvá teszek. Még ma megveszem az aranyórát s visszaadom a gazdájának. Azt mondom, hogy megtaláltam az egyik fiókban. Isten tudja, hogy került oda. Helyesled ezt? — De bocsánatot kell kérned a kollégák előtt is. Ezt követelem. — Ez csak természetes, — mondta János, Hanem most már kérlek, tedd el azt a revolvert. Bocsáss meg s ne haragudj rám. Livius zsebretette a revolvert. Aztán nyugodtan odament az ajtóhoz s a kulccsal ki- I nyitotta. — Várj csak, — kérte János. Állapítsuk meg csak pontosan, milyen volt az az óra. Hogy ebből uj baj ne származzék. — Az óra? — kérdezte Livius s egy pillanatra mintha szivén ütötték volna, ijedt sápadtság öntötte el az arcát ... De aztán ravaszul, a szája szögletén némi vigyorgással magyarázta Jánosnak: A gazdája sokszor dicsekedett vele, hogy az egész városban még csak egy ilyen óra van. Ugyanott, ahol az övét vette. — Kettős fedelű ? — Igen. — S ha jól emlékszem, a födelén apró gyémántkövek ragyognak. — Valóban. Ez az. Livius kezet fogott barátjával és távozott. Boldogan sietett haza. Mintha ujjászülee tett volna, tisztán, mocsoktalanul, becsületbirtokában rohant a családjához. Már nem volt levert, az arca ragyogott s lázas örömmel csókolgatta otthon gyermekeit. — Nézd, — mondta a hat éves fiának, mit hoztam neked. Nini, látod, mily gyönyörű. — ■ Óra, — mondta a kis fiú. — Az ám, aranyóra. Ma vettem neked. Majd, ha nagy leszel s jól tanulsz, akkor neked adom. A kis fiú kíváncsian és izgatottan nézegette az óra aranyfödelén levő apró gyémántköveket. M II • I és tartós : : plissézés és gouvlérozás. Hájfájer Pál : : Nagykároly, : : Széchenyi-ntca 34. sz. a róm. kath. fiúiskola mellet.
