Északkeleti Ujság, 1912 (4. évfolyam, 1-52. szám)
1912-09-14 / 37. szám
IV. évfolyam. Nagykároly, 1912. szeptember 14. 37-k szám. ÉSZAKKELETI POLITIKAI ES TÁRSADALMI HETILAP. Előfizetési árak: Egész évre ................................ Fé lévre ................................ Ne gyedévre ................................ Tan ítóknak egész évre .. 8 korona4 „ 2 „ 5 „ Felelős szerkesztő : NEMESTÓTH1 SZABÓ ALBERT dr. Szerkesztők : Suták István Csáky Gusztáv. =: MEGJELENIK MINDEN SZOMBATON,— Szerkesztőség és kiadóhivatal: NAGYKÁROLY, SZÉCHENYI-UTCZA 20. SZÁM., („KÖLCSEY-NYOMDA“ R.-T. NAGYKÁROLY.) Hirdetések ugyanott vétetnek fel. Nyilttér sora 40 fillér._______ Lu kács és Tisza távozása. A magyar páriamenti ellenzék intéző bizottságának a f. hó 10-én tartott ülésében hozott határozat tartama előre tudható volt: a kíméletlen harc folytatása Lukács és tsai ellen. Akik komolyan és tárgyilagosan Ítélték meg a helyzetet és az ellenzéki küzdelem eredetét és okát, egy pillanatig sem lehettek kétségben a felől,'hogy az ellenzék a megsértett alkotmányosság és parlamentarizmus helyre- állítása valamint sértett önérzete megtorlása érdekében a harc folytatása mellett fog dönteni és hogy amellett kell döntenie. A harc mellett kellett dönteniük és kell kitartaniok a közelmúlt eseményei után minden habozás nélkül. Ezzel tartoznak a nemzetnek, de tartoznak ezzel önmaguknak is. A junius negyediki s azt követő események már magában indokolttá tették ezt, de a nyári parlamenti szünet alatti még a leghiggadtabbakat is provokáló hencegés, kérkedés, amit a munkapárti had a hős Tisza és az int- rikus Lukács vezetése alatt és napi parancsa folytán tanúsított, csak olaj volt a tűzre. Az ellenzék egységes állásfoglalása, a végsőkig való küzdelem, a harc prok- lamálása bizonyára gondolkozóba fogja ejteni az egész kormányt, de különösen Lukács László kormányelnököt, aki úgy látszik szeretne a felelősség alól valahogyan kibújni s aki annyira ragaszkodik ahhoz a hozzá nem méltó bársonyszékhez, hogy annak megtarthatása kedvéért képes lenne a 48-as Bathyány, Hollókkal még a „kedvelt“ Tisza ellen is ösz- szebarátkozní. Rossz nyelvek szerint ennek a barátságnak a végleges megkötését mindkét részről csak az akadályozza, hogy szerintük még nagy a sötétség a jövőt illetőleg; a jövő még beláthatatia- nul bizonytalan. A sötétség pedig nem is olyan nagy. Az az egy, az ellenzéknek egyöntetű állásfoglalása után már bizonyos, hogy Lukácsnak és Tiszának távozniok kell, addig mig ezek közül valamelyik is megmaradna a helyén az ellenzék arra az álláspontra helyezkedett, amit Zboray Miklós úgy fejezett ki, hogy a „béke angyalokat felrúgjuk.“ Hogy rend és béke lehessen, annak első feltétele a rendcsináló (ők azt állítják magukról) Lukács és Tisza távozása. Tisza könnyen veszi. Kidühöngtem magam, bosszút áJitam rajtuk, a tervem sikerült — legalább is én meg vagyok magammal elégedve, Bécs is meglehet velem elégedve én megyek. (Mielőtt kilép az ajtón Bécs a Szent István rend keresztjét a nyakába akasztja.) Nem igy Lukács. Ő nagy finánc kapacitás. E hirek alapján bár ő is örül a nagy keresztnek s az egész jutalomjátéknak, melyet Bécs a tiszteletükre dezett, mégis megállapítja, hogy bizofl a kormányelnökség mégis csak sokat ér gazdasági szempontból tekintve s igy kár (ránézve, de nem a méltóságra nézve) lenne azt amúgy könnyen ott hagyni. Ravaszkodik s mesterkedik, próbálkozik tovább. Kezdi Abaujszántón. Készít illetőleg készíttet magának egy ellenzéki béke- pontozatot, amelyben persze az ő távozásáról szó sincs, de van benne „alkotmányos szabadságaink minden kétséget kizáró és erős alapon nyugvó biztosításáról“, „a jogfolytonosság helyreállításáról“, „uj mentelmi törvény megalkotásáról “ stb. szóval mindama jogok biztosításáról, melyeket Ő bár eddig is törvénybe voltak foglalva, semmibe se vett. S ő mindezeket mint az ellenzék békepontjait természetesen nagy előzékenységgel elfogadta s közben egy-egy szerelmes pillantást vetett. Hollóék jegenyefája felé . . . „mert hát hiába mondják, úgy is tudja Ő . . . Ez a ravaszság mint tudják nem sikerült. Erre jött a görögtüz vagy helyesebben a jutalomjáték görög tűzzel. Röviden úgy mondhatnók, hogy hullik az áldás Bécsből „kedvelt és hü magyarjaira.“ Jutott ott mindenkinek ki csak érdemet, szerzett magának a véderőtörvény keresztül vitelében vagy csak a keresztül A tarlón. Múlik a nyár, Az őszi szél Süvítve jár. Kalász helyén Legelésző Juh és tehén. Fáradt a nap: Fejünk felöl Alább halad. A kék eget Kerülgetik A fellegek. Rövid a nyár, De rövidebb Hajamra már. Az ősz ködit Ezüstszálak Jövendölik. Károlyi Tóth Lajos. A szerencsés ember. — Emilé Valnau. — Szerencsés ember ez a Garreaux. Három évvel ezelőtt kifosztotta a párisi Leszámitoló- bank irodáját s 800,000 frakkal gazdagította magát. Amerika évek óta nagy vonzóerőt gyakorolt rá, volt Bahióban s Cayenneben s ha pár száz évvel előbb jött volna világra, okvetlenül konkurienciát csinált volna Kolumbus Kristófnak. Nem akarok senkit sem untatni a részletekkel, mert hiszen ismerik Garreaux történetét. Finom gazember volt s mikor ismét megpillantotta Franciaországot a deportálás után, a nap hőse lett, mert érdekes volt. Most ismét visszatért s diszkoszom övezi a fejét. Pár hónap múlva teljesen visszakapja a szabadságát, ami egyjelentőségü azzal, hogy a glóriája oda lesz. A macska sem fog többé törődni vele, el fog merülni a hétköznapiság szürkeségében. Már a Cayenne-ből való elutazás is csökkentette ezt a hírnevet. Mint gályarab nagy alak volt, mint közönséges rab még kevesebb lesz, ha pedig visszanyeri a szabadságát, nem lesz semmi. Addig is azonban hadd mondok el egy anekdotát. Volt egy barátom, aki tizévi gályarabságra volt Ítélve. Ne háborodjanak fel kérem, de a mai világban örüljön az ember, ha nem csupa gályarabokkal van dolga. S különben is, nem mindenki számíthat gályarabot a barátai közé, mert az ilyen emberek nem unalmas banálitá- sok, kiket mindenütt kaphat az ember. Az én fiatal barátomat egyszer oly borzalmas bűnténnyel gyanúsították, melyek egy embert huszonnégy óra alatt híressé tehetnek. Már nem tudom, hogy mit követett el, de bűne egyike volt a legkiválóbbaknak. Abban az időben a nyaktilózás még divat volt. Barátom csak bizonyítékok elégtelensége miatt szabadult meg tőle. Félig hülye, félig szomorú mosollyal ismételgette, hogy „ártatlan vagyok . . .esküszöm, hogy ártatlan vagyok.“ Képzelhetik, hogy a magas törvényszék mily gúnyos mosollyal fogadta ezt a mondást. De ellenbizonyitékokat nem lehetett felhajszolni s barátom csak ennek köszönheti, hogy csak tizévi deportálásra ítélték Cayenne-be. Mikor barátom a St. Naraire-ből elutazott, siettem vele még egyszer kezet szorítani. Nagyon le volt verve. — Inkább vágták volna el a nyakamat — mondá szomorúan — legalább egyszerre vége lett volna, mig most végtelen kinok várnak rám. Meg akartam vigasztalni, de nem sikerült. A legutolsó pillanatban igy szólt: — Ártatlan vagyok. Igyekezzél kérlek keresztülvinni a pöröm revízióját. Mindenre esküszöm neked, ami szent, hogy ártatlanul ítéltek el. — Rajtam nem fog múlni — mondám neki. — Hiszek ártatlanságodban. Tőlem tel-
