Északkeleti Ujság, 1911 (3. évfolyam, 1-52. szám)
1911-02-18 / 7. szám
2-ik oldal. ÉSZAKKELETI ÚJSÁG 7. szám Politika és becsület. Nem éppen szép látvány, amikor a bombázott város füstös, düledező falai égnek merednek s porral, piszokkal, törmelékkel borítva látja az ember mindazt, mi azelőtt plyan szépnek tűnt fel. Ez a minapi parlamenti „bombázás“ is fura képét tárta fel Lukács pénzügy- miniszter „politikai“ megbízhatóságának. Aoom- bák által csinált réseken betekintve nem valami épületes dolgokat láthatunk. Az a kétszínűség, az a minősíthetetlen mesterkedés, az a tudatos félrevezetés és körmönfont cselszövés — szégyenfoltja a magyar parlamentarizmusnak ! Ha ilyen emberek informálják jóbarátainkat és ellenségeinket a Lajtán túl : akkor csakugyan ránk köszönthet az az aulikus politika, mely kétszáz esztendőre tönkre teszi az országot, melylyel éppen Lukács fenyegetőzött. Nem állítjuk, hogy éppen mindig annak volna igaza, aki kitűzött céljától semmit sem tágit, s végre is nem ér a czélhoz! De viszont helytelennek kell tartanunk, ha pl. egy komoly lap szemet akar hunyni Lukács eljárása felett s azt csaknem teljesen igazoltnak látja, mert „politikusabb taktikát követ, hajlékonyabbnak bizonyul, nem veti meg a kerül ő utakat és végre célhoz ér“. Ha csak arról volna szó; hogy következetlenséggel mentsük meg a hazát vagy makacs következetességgel veszedelembe döntsük“ — akkor napirendre térhetnénk egy kis következetlenség fölött. De a becsapás, a nyílt félrevezetés, a hazugság egy nagy párt, egy ország szemébe — már több, mint következetlenség 1 S hogy Lukács „következetlenségnél,“ többet tett és rosszabbat, bizonyítja a munkapárt rös- telkedése, az ellenzék méltó felháborodása, azé az ellenzéké, mely Lukács politikai megbízhatóságára vonatkozólag a végső következtetéseket is levonta. Pedig nagy nemzeti érdekünk, hogy azok, akik a nép erkölcse, jelleme, becsülete és vagyona felett korlátlanul rendelkeznek, azok a politikában is erkölcsösek legyenek, a jellemet a politikában is becsüljék. Sajnos azonban, — az ilyen példák mutatják — a politika és a becsületesség ma még nem mindenkinél ugyanaz. Félő, hogy a legközelebbi napok még több anyagot fognak szolgáltatni annak bizonyságára, hogy nálunk mostanában nagy kelendőségnek örvend az a becsülettől megkülönböztetett és elválasztott politika. S a becsületes politikusoknak ez még nagyon komoly aggodalmat és keserűséget fog okozni; el lehetünk rá készülve. Félúton. — A sajtó és az iskola. — A félévi bizonyítvány, amit most az ifjúságnak kezébe nyomnak olyas valami, amivel hatni akarnak rá, természetesen a helyes irányban. Ha jó ez a bizonyítvány, akkor szinte buz- ditóan szól rá a diákra: bravó, jól van, csak igy tovább; ha secunda van benne, ez ráijeszt és intenzivebb munkára serkenti . . . Megszokott dolog már, hogy úgy a „Veni sancte“, mint a „Te Deum“ alkalmával a sajtó is foglalkozik az iskolával. Fontos kérdés is ez. Helyes, l>a elmondjuk reá a véleményeinket, buzdítjuk az ifjúságot, amelyből a haza és a társadalom jövó képe fog kialakulni, bepillantunk a tanítási és nevelési rendszerbe és egyik helyen kritizálva, máshol elismerően is mertetjük azt az olvasóközönséggel. Bármit Írjon is a sajtó, — fel kel tételeznünk, — nemes szándékkal, jóindulatulag teszi. Ez a jóindulat azonban olyan illuzorius valami, hogy ha foglalkozunk is az iskolával, minden sor unalmas, általános frázisnak tetszik és sokakra azt a benyomást teszi, mintha csak azért Íródnék, hogy elfoglaljon egy helyet az újságban. Ezért nem is igen akartunk ezúttal foglalkozni vele. Hogy mégis tesszük, erre egy különös, hirtelen támadt ok késztet bennünket. Feltételeztük előbb, hogy a sajtó ha foglalkozik az iskolával és ezzel kapcsolatban nemcsak a diákokkal, hanem a szülőkkel és tanárokkal is, ezt feltétlenül jóindulattal, nemes czéllal teszi. Mit gondoljunk azonban ma megjelent K. laptársunk idevonatkozó cikkéről ? Igazán zavarban vagyunk. Nem értjük, hogy lehet egy ilyen fontos elvi kérdést erről az oldaláról világítani meg; hogy lehet egy nagy, szép virágos kertben egy szál apró dudvát keresni ki, amiről senki sem tehet és az után ítélni meg az egészet. Jóindulattal semmi esetre sem. Visszaélések mindenütt vannak a világon és ha ezek ellen akar valaki írn\ általánosságban puffcgtathat annyi frázist, amennyit csak bir; a világ képét megváltoztatni úgy sem fogja; lazább erkörcsü, megvesztegethető és hatalmukkal, vagy állásukkal visszaélő emberek mindig lesznek a világon anélkül azonban, hogy ezzel árnyékot vetnének a becsületes emberekre, mint a hogy egy ember ballépése után nem Ítélhető el egy egész nagy testület. Hogy voltak Marczali-féle esetek, ez még korántsem jogosít fel egy újságot arra, hogy mindent ennek a szemüvegén keresztül nézzen és egy egész cikken keresztül csak erről és olyan hangnemben Írjon, mintha a marczalizás egészen köztudomású bevett praxis volna az iskolákban. Nem, cikkíró kartársunk, ép annyira nem áll s annyira ritka és elvétve előforduló dolog ez, mint az a másik állítás, a hol a tanár általános képe „az iskolát kellemetlen nyűgnek tekintő paedagogiai iparlovagnak“ van beállítva. így, t. laptárs, nem szabad irni az iskoláról, nem szabad irni a tanári karról. Lehet bírálni a rendszert, lehet helyteleníteni is benne egyes dolgokat; hogyne! De ütni ok nélkül és igazságtalanul, ez a sajtóhoz nem méltó dolog és ha az a testület, amely a .cikkben érintve van érdemesnek találná komolyan venni a szülőkhöz adresszált, de a tanárokról irt czikket és nem tudna a legszuverénebb közönnyel felülemelkedni rajta, akkor igazán nem csodál- nók, ha a nevezett testületben sokan akadnának, akik ilyen piszkálgatás után elvesztenék azt a komoly, odaadó, sokszor ember- fölötti buzgalmat, és szent lelkesedést, amely- lyel ifjúságunkat, az ő ifjúságukat vezetik, tanítják és sokszor jobban nevelik is, mint maga a szülő. Milyen könnyű dolog is azt a nagy-nagy munkát, amit a tanár a kathedráról napról- napra egy életen át kifejt, onnan a szerkesztőségi Íróasztal mellől tollhegyre szúrni! . . . És ha ezt a minden morális alapot nélkülöző czikket a diákok is a kezükbe találják venni . . . . ? És elolvassák az ilyen Szellemben irt dolgokat tulajdon tanáraikról ? ! Nem fogja a cikkirró ur lelkiismeretét bántani valami ? Nem fogja érezni, hogy czikkével csak ártott ? Ha már nem segíthetünk a tanároknak abban a nagy munkában, amit végeznak legalább ne rontsuk le azt, amit ők fáradságosan és többé-kevésbbé sikerrel mi nélkülünk felépítettek.- yHÍREK. Uj udvari tanácsos. A király a személye körüli minisztérium ideiglenes vezetésével megbízott miniszterelnök előterjesztésére dr. Jordán Ferencznek a Budapest-Székesfővárosi Szt. Rókus korház főorvosának, városunk fiának a köz- egyészségügy terén szerzett érdemei elismeréséül a magyar királyi udvari tanácsosi czimet díjmentesen adományozta. Nyugalomba vonult altábornagy. Lud- mann Gyula,, altábornagy, a honvéd főtörvényszék elnöke, a m. kir. szatmári 12-ik honvéd gyalogezred egykor parancsnoka, nyugalomba vonult. Kinevezés. Dr. Gönczi Mór min. o. tan. czimmel felruházott miniszteri titkárt, a király min. osztálytanácsossá nevezte ki. Kinevezés. A Máv. üzletvezetősége Simon István forgalmi hivatalnokot Tiszapolgárra állomásfőnökké nevezte ki. Áthelyezés. A pénzügyminiszter Balázs Endre pénzügyi segédtitkárt városunkból Nagy- enyedre helyezte át. Eljegyzés. Dr. Pinkóczy Sándor zom bori pénzügyigazgatósági tisztviselő, eljegyezte B. Nagy Jolánkát, néhai B. Nagy Elek volt vármegyei hivatalnok leányát. Előléptetés. A m. kir. pénzügyminisztérium Bálint Ferencz nagykárolyi m. kir. adóhivatali ellenőrt aVUl-ik fizetési osztályba előléptette. Hymen. Perényi Lajos nyirmártonfalvi közjegyző eljegyezte Reszler Ferdinánd nagy- károlyi lakos leányát: Margitkát. Aztán múltak az évek és egyszer ugyanaz az ember jött be megint az irodánkba, akit egyszer olyan boldognak láttam és akinek a boldogsága olyan örömet szerzett nekem. Most nem ragyogott a szeme és nem öntötte el boldog pirosság az arczát. Én is mogorva voltam. Akkor már nem tudtam örülni semminek, akkor már az én lelkem rői is levette a zománcot az élet. De most örültem ; most az egyszer boldog voltam megint. Mert az az ember, az a fiatal ember, akit én egyszer olyan boldognak láttam . . . szomorú volt. Nagy csapás érte. A válóperével bizta meg a princzit és olyan szomorú volt ... és én úgy örültem neki, hogy más is szomorkodik egyszer, más is érzi, hogy vannak az életben fájdalmak. És vig voltam, mert ö szomorkodott és örültem annak az embernek a bánatán. A lelkembe néztem és megdöbbentem. Nagyon züllöttnek, nagyon alacsonynak éreztem a gondolatomat és éreztem, hogy ez csúnya erkölcstelen dolog, bs mégsem tudtam sajnálni egy kicsit azt az ember és a lelkem mélyében mégis ott lappangott az öröm, valami kárörömféle . . . És akkor láttam, hogy én sokkal többet vesztettem el észrevétlenül, mint az az ember, aki a feleségét és a házasságát siratja; és éreztem, hogy engem sokkal, sokkal nagyobb csapás ért, mint azt a másikat. Láttam, hogy ez csúnya, nagyon csúnya dolog. II. Megfigyeltem a háziasszonyom cselédjét. Közönséges parasztlány volt, olyan, mint a többi. Szép volt és én csodálkoztam, hogy amig minden lánynak van egv udvarlója ennek nincs. Egyszer aztán a városban lakó falusi legények iegdélczegebbje egy göndörbajuszu kocsis vállalkozott rá, hogy meghódítja a szép Borcsát és feleségül is veszi. A kertben találkoztak. Nem messze onnan a hol én a fűben heverészve valamelyik filozófus olvasásába voltam elmerülve. Kihallgattam a beszélgetésüket. A kocsis beszélt: — Borcsa, mondom, jobb lesz igy. Ne várd a Jóskát. Tiz évet kell annak ülni Illaván. Oszt abból még csak három tőtt ki . . . — De én megvárom, ha húsz évig kell is várni! — „Aztán megvénültök addigra minda- ketten. Ő meg tán el is felejt. Hiába tagadod, tudom, hogy minden héten íratsz neki levelet, ő meg csak úgy három hónapban egyszer ir rá választ; oszt még az is olyan, hogy se hideg se meleg. A lány zavartan tépdeste a bokorról a leveleket és nem válaszolt. A legény halkabban kezdett beszélni. — Aztán hozzámennél csakugyan egy gyilkoshoz ?! Egy gyilkoshoz 1 Hisz tudod te nagyon jól, hogy mér ül Jóska Illaván. Azt is tudod, hogy volt az a dolog. Még s hozzámész. A lány tágult pupillákkal nézett maga elé. Valami iszonyat látszott az arcán. A legény nem merte folytatni. Nézte a lányt. Én is néztem. Piros volt az arca; aztán lasanként valami béke ült a vonásaira. Lehetetlen volt le nem olvasni róla a megbocsátást. Úgy nézett, mint egy szent és én ekkor nagyon-nagyon tiszteltem Borcsát, a szolgáló leányt. Jóskát marcona, bozontos szemöldökű vad legénynek képzeltem. És ennek a legénynek Borcsa hűséget ígért. Aztán a Jóska ölt. Gyilkos lett. Elítélték tiz évre. És a Borcsa női természetét iszonyat fogta el, valahányszor rágondolt a gyilkosságra, küzködött a lelke s végül mindig megbocsátott a gyilkosnak. És várt rá. Befejezték a beszélgetést.
