Északkeleti Ujság, 1911 (3. évfolyam, 1-52. szám)
1911-04-15 / 14. szám
6-ik oldal. 15-ik S2ám. sok szép hasznos dolgot tanultam tőle. A születésemre vonatkozó adatokat is. Ő mondta el nekem halála előtt pár nappal. Érdekes ember volt ez az én nevelő apám. Alacsony ferde vállu, deresedő hajú alak volt. Fekete magyar atillát hordott, mely egy cseppet sem állott valami fenségesen igénytelen termetén. Nagy kacskaringós bajusza idegesen rángatózott. Égő fekete szemeiből a jóság, a becsületesség sugárzott, magas homlokáról a lángelmék különös fénye tündöklött. Az egész falu bolondnak és boszorkánymesternek tartotta. A háza a falu végén volt és az egész területét körülbelül négy méter magas vastag fal vette körül. A háznak nagy, tágas udvara volt. Nem is volt az udvar, hanem tündérkert a javából. Különösen tavasszal és nyáron egész virágtengerben úszott minden. Rózsalugasok, hajnali dámák, jácint, narcis, jázmin bokrok; primula, kamellea, tulipán, hortensia ágyak díszelegtek a kavicsos kerti utak mellett. A ház, a legkülönösebb épületek egyike volt, amit valaha láttam. A magassága egy emeletnyi lehetett. Ablak és ajtónak semmiféle nyoma nem volt látható. Volt a kertben egy soha el nem hervadó virágos kis körönd. Ez volt a ház ajtaja. Egy rózsafácskának karóját kellett csak megrántani és az egész virágos körönd elfordult helyéből. Széles kőlépcső vezetett a világított földalatti folyosóba s amint az ember az utolsó lépcsőfokra hágott, a virágkörönd visszafordult a helyére. A ház berendezése is érdekes volt. A földszinti szoba, a hálószoba örök sötét volt és csak valami különös gázzal lehetett benne világosságot teremteni. Az emeleti szoba ablaka maga a háztető volt, mely vastag, kristálytiszta üvegből készült. Ez az emeleti szoba volt az én apám dolgozószobája. Ott irt, dolgozott éjjel-nappal, alig pihenve valamit. Vasárnap pedig befogta kétkerekű kiskocsiba a ponny lovát és bekocogott a városba, a postára. A kocsija telve volt mindenféle nyelvű írásokkal megrakott csomagokkal és mikor visszatért, már más Írások voltak a kocsiján. Ebből szerzett vagyont, hírnevet, dicsőséget. Az összes holt nyelveket folyékonyan beszélte. Az ősi sanskrit nyelv rejtelmeit épp oly jól ismerte, mint a hierogliefek ezer változatát. Nevelésemmel nem mondhatom, hogy nagyon törődött, mert azt inkább Góliáth János, a szolgája végezte nagy buzgalommal, szeretettel. Góliáth János megfelelt nevének hatalmas termetével és erejével. Az apámmal egyidős volt. Valaha iskolatársak is, de Góliáth uramnak nem Ízlett a tudomány s felcsapott kovácsnak, majd később erőmüvész és végül színész lett. Innen dotálódik az én nagy ragaszkodásom hozzátok. O oltotta belém már kis gyermek koromban. „Szeresd, becsüld a komédiást, mert bármily könnyelmű és léha, de van kincse, melynek melegét csak ő tudja éreztetni az emberekkel: van szive és bohó, dalos, hazugszinbe öltöztetett igaz művészete ! Elmondogatta ezt nekem számtalanszor. Meg is fogadtam, meg is tartottam. Mikor már felcseperedtem, iskolába adott az apám, majd csakhamar a debreceni kollégiumba kerültem. Nem voltam eminens, de az utolsó sem. Hanem valami meglehetős csínyemért el kellett hagynom a debreceni kollégiumot és Sáros-Patakra utaznom. Sáros-Patakra, hol az ősi diáktipusok egész raja fogadott. Mondhatom eleinte idegenkedve szaglásztak körülöttem, de mikor a debreceni hőstettem és következményeit megtudták, valóságos rajongó szeretettel vettek körül. Egy becsületes csizmadia mesternál voltam kvártélyon és koszton. Velünk szemben lakott Halápi rektor uram az ő terjedelmes élete párjával és gyönyörűséges szép leányával Jolánnal. Ki-ki könyököltem az ablakra olykorolykor, mikor azt a tündöklő két tüzes szem ragyogását láttam átvillani a másik házból. Bizony az elég sokszor villogott át hozzám. Olyankor megpödörtem serkedzeni akaró bajuszom gyér szálait es szorgalmasan hajtogattam latinul a „szeretni“ igét minden számban, módban és időben. Különösen az óhajtó módban. Bocsáss meg a kifejezésért, de szinte rázott a nyavalya utánna. Kitaláltam én ezerféle módot ;s, hogy megismerkedhessem vele, de nem lehetett. Soha sem jött ki a házból. Néha- néha öntözgette a házuk előtti kis kertet, de ilyenkor a Halápi mama árgus szeme őrködött felette. A véletlen azonban segítségemre sietett. Egy este az öreg rektor mélyebben talált a kancsó fenekére tekinteni és amint végig jött a Nagy-utcán, nekiment egy hatalmas kőpadnak. Ketté törte a lábát. Ott feküdt az utca sarában félig eszméletlenül. Szerencséjére, azaz mindkettőnk szerencséjére épp én is hazatérőben voltam az „Aranyképzelődés“ diákkorcsmából és bele botlottam. Szégyenlem, de bevallom, hogy szinte örültem ennek a szerencsés szerencsétlenségnek, mikor ráismertem az öregre. Nagynehezen felkaptam a hátamra és vittem hazafelé. Bezörgettem az ablakukon és néhány perc múlva Halápiné asszonyság morogva nyitott ajtót. Volt ijedtség, sipitozás, sirás, mikor megtudta mi történt és az előre elkészített családi pörpatvar helyett a féltő, aggódó szeretet lépett előtérbe. Bevittem a szobába és lefektettem az öreget a puha dunnás ágyba. Ekkora már magára kapott valami hosszú lebernyeget a leány. Sietett ecetet hozni, hanem én megérttettem velők, hogy doktor kell ide és nem ecet. Egy hirtelen elhatározással már künn is voltam az utcán. Szaladtam a falusi felcserért, de nem találtam otthon, pedig itt gyors segítségre van szükség. A sebet ki kell mosni, bekötözni, a lábat gipszbe tenni. Ismét szaladni kezdtem teljes erővel, de most már az iskolába. Átmászni a kőkerítésen, felmenni a chemiai szertárba, egy pár perc müve volt. Ott volt az iskolai mentőszekrény. A hátamra kaptam és vissza a beteghez. Kimostam, bekötöztem a sebet és, usgyé visszavittem a mentőszekrényt, ahogy elhoztam. Azután hazarohantam, de álom nem jött a szememre. Mindég csak a lányt láttam, abban a hosszú fehér valamiben és oly különösen nézett reám. Olyan volt, mint egy Niobe szobor, Másnap reggel elment hozzájuk a doktor és gipszbe tette a lábat. Azt mondta, hogy ezer szerencse volt a gyors segítség, mert másként vérmérgezés állott volna be. Délután kopognak az ajtómon és félénken belép rajta: Jolán. Rám néz hosszan, azután a kezét nyújtva mosolyogva bemutatkozott. — Halápi Jolán vagyok. Átküldött az édes anyám, hogy megköszönjem az ön jóságát és fáradozását, amit az éjjel tett értünk és . . . és azt is mondta, hogy kérjem meg Preczkó urat jöjjön át egy kissé hozzánk. Képtelen voltam beszélni és csak hebeg- tem-habogtam. Ő észre is vette a zavarom. — Ha talán kellemetlenül érinti a kérelem — akkor bocsánatot kérek, de . . . — Sőt ellenkezőleg. Nagyon örülök. Mindennek, ami történt nagyon örülök. — Hogyan ? Mindennek ? ? — Oh dehogy! Azaz igen . . . nem . . . de mégis! Bocsássón meg, kedves, izé . . . Jo- lánka, de nagy zavarba hozott, bevallom őszintén. — Mivel? — Azzal, hogy eljött hozzám és meghívott magukhoz. Ez végtelen nagy öröm, mert ha maga Jolánka tudná, hogy én . . . én . . . — Hogy én magát mennyire szeretem. Fejezze be, ha már bele kezdett — Szent Isten, hát maga tudja. Mi lesz velem ? — Semmi. Átjön hozzánk és jóbarátok leszünk, de a szerelmet verje ki a fejéből mert . . . mert . . . — Miért ? — Mert annak mi köztünk nincs értelme. Maga még 17 éves sincs és én már a 19 évet taposom. De van még egy nagyobb akadály is, de ezt úgyis meg fogja tudni .... pedig talán nem is idegenkedném magától............. Nagyon sokszor elnéztem magát, amint tanult az ablakban és néha át-át pislongatott hozzám. Ne haragudjon, de kinevettem magát. Kinevettem és mégis jól esett, hogy valaki szeret és tisztel engem is . . . , oh! de ez is elmúlik majd, csakhamar. — Miért? Higyje el nekem, hogy az én szerelmem örök és igaz marad. Hiszen csak most nyilott az első virága a szerelemnek lelkemben . . . Ejnye ... de figyelmetlen vagyok . . . parancsoljon leülni . . Leült a díványra és valami kimondhatatlan _________ÉSZAKKELETI ÚJSÁG____________ szo morúsággal nézett a szemembe. Némán ültünk pár percig, mikor is újra megszólalt. — Sajnálom széjjeltépni az illúzióit, de meg kell .tennem, amig nem késő ... Én nem vagyok érdemes az Ön barátságára, én már nem vagyok az az ártatlan leány, akinek engem képzel ... én már anya vagyok. Egy apró, 6 hónapos, siró gyermek anyja. Azért nem járok én ki az utcára, mert szégyenlem, hogy bűnbe estem. Lakott nálunk két évig egy diák . . . Szép, barna fiú volt. Megszerettük egymást. Megejtett és azután elment. Nem is hallottam róla hirt sem azóta. Most elmondtam a szégyenem . . . elszakítottam az illúziók fá- tyolát, ne haragudjon érte, de meg kellett tennem. Am nt a fülembe zúgtak e szavak, a lelkem megtelt valami különös melegséggel, odamentem hozzá, hirtelen megcsókoltam a kezét és csak ennyit tudtam mondani; „Most még ezerszer jobban szeretem !“ Azután átmentem hozzájuk. Nagyon megszerettek. Minden nap délután átjárogattam. Ott végeztem el a feladványaim. Ö varrt, hímzett; én pedig írtam, féllábammal a bölcsőt ringattam és végtelen boldognak éreztem magam. Az én 17 éves gyereklelkemnek jól esett, hogy van kiért küzdenem. Egyetlen szándékom és célom az volt, hogy Jolánt feleségül vegyem. Jolán is szeretett engem és néha mikor odasimult hozzám és gyengéden megcsókolt, százszor is megígérte, hogy várni fog rám és csak az enyém lesz. így tartott ez három évig. A sziveink összefortak és kettőnk-előtt csak egy cél lebegett ; annak a kis ártatlan gyermeknek a n ;- velése. Hozzá nőtt a szivemhez ez a kis apróság és mikor a térdeimen lovagolva gyügyögte : „Kiszapa! Djága kiszapa!“ olyankor azt éreztem, hogy nincs nagyobb boldogság, mint küzdeni a gyermekünkért. Élni az ő életükért. Az öreg Halápiak már belenyugodtak és szinte örömmel néztek elé a jövőnknek. Hiszen az egész város tudta már, hogy Jolán a feleségem lesz. Egy este levelet kaptam Góliáth Jánostól, hogy menjek haza rögtön, mert haldoklik az apám. Elbúcsúztam. Jolán az elváláskor a fülembe súgta : „Gyere vissza gyorsan, mielőbb, édes Kisuram !“ A kis apróság is utánam kiáltotta: „Djága kiszapa, hamaj gyeje !“ Kimondhatatlan rossz előérzetem volt, mikor elhagytam a várost. Hazaérkeztem, de már későn. Az apám meghalt. János az udvaron sírva ásott egy mély gödröt, Letettük ruhástól a földbe és behan- toltuk. így kívánta még életében. János egy pecsétes borítékot adott át nekem. Az apám végrendelete volt. Az egész csak ennyi: „Az íróasztalom hátlapja szétszedhető, ötmillió forint értékű arany pénz van benne. Az a tied. Jánosé a ház, az ő halála után romboltasd le. Ezt igy akarom. Apád.“ A pénzt megtaláltam és elhelyeztem bankokban. Máig is abból élek. A gyászeset után két héttel visszautaztam Sárospatakra. Ijesztő némaság fogadott. Nem jött felém senki sem. Jolán ... a kis gyermek ... az öregek . . . senki, senki. Elszorult a szivem és csendesen az üres házból átmentem a szomszéd csizmadiához, ahol régebben laktam. Mikor megláttak, szinte megijedtek, de sok kérdezősködés után megszólalt a régi szállásadóm : — Hát bizony baj van. Elgyütt a leány- asszonyért a megyesi tiszteletes, oszt elvitte a gyerekkel együtt a gyerek apjához őket. . . Az öregek itthon vannak, de nem merik beengedni az ifjuurat. Sírnak. Oda ment a kredenchez és egy levelet vett ki. Átadta nekem. Jolán Írása volt. Megismertem azokat a finom nőies gömbölyű betűket. Reszkető kézzel bontottam fel és a sorok szinte összefolytak előttem. Kiszökött a könny szememből. „Kedves jó Barátom ! Bocsás meg nekem, de az első szerelem erősebb volt, mint a te irántad érzett. Hidd el, az első szerelmét nem tudja feledni az ember, mert az az igazi, a többi már csak vágyakozás az első után. Bocsáss meg ! Élj boldogul! Jolán.“ Lent a levél alján kuszáit betűkkel egy sor: „Iszten veled djága kiszapám 1“
