Északkeleti Ujság, 1911 (3. évfolyam, 1-52. szám)

1911-12-23 / 51. szám

2-ik oldal.

51 - ik szám.

A „Nagykároly“ sajtó-perei. Lapunk és a „Nagykároly“ között toliharc támadt azért, mert a „Nagykároly" csúnya támadást intézett a vallás ellen. Mi vitázni kezdtünk vele, mire ő „mindeneket éltető liberalizmusával“ együtt meglehetős gorombáskodások kíséretében, amint azt már szokta, eltűnt a balfenéken. Mi erre azt mondtuk, hogy ez gyávaság, megfutamodás. Hát nem az? — Ezért indította meg a sajtópert, mint azt legutóbbi számában bejelenti. — Skajach! Hát a naiv „Nagykároly“ még mindig azt hiszi, hogy a közvéleményre és a vita sorsára nézve irányadó, hogy mit fog majd a sajtóbiróság megállápítani. És ő, gyáva meg- futamodása dacára, hős lesz majd, ha a sajtóbiróság megállapítja a sértést. Ha ugyan megállapítja. Mert mi is ott leszünk és lehet, hogy nagyon érdekes dolgokat is viszünk magunkkal. Akkor tehát a viszontlátásra ott ahol a hősök teremnek !

Dekiinálják Kelemen Samut.

Úgy néz ki a helyzet a szomszédban, hogy I Szatmár a mindenkori kormánypárti város nem sokáig fog örülni Kelemen Samujának. Lehet, hogy már is inkább kelemetlen neki ez a Samu. Egyszer majd szépen leteszi, vissza a szürke ügyvédi irodába, ahonnan a Házba került. Most még csak odafenn dekiinálják, a kerülete a már ismert kongregáció-hecces tiltakozás óta nem bántotta. Hanem odafenn csinosan'dekli- nálnak. Csak úgy puffog a termetes honatya háta. Nézzük csak meg ezt a kedves képei :

Polónyi Géza: T. képviselőház ! Abszolúte nem szándékozom a kultuszvitát nyújtani és illetőleg nem akarok tápot adni egy további vitának, csak rövid néhány reflexióra fogok szorítkozni. Ezeket is szívesen elengedném, ha a kultuszköltségvetés vitájának során egy álláspontomat alapjaiban félremagyarázott támadással nem találkoztam volna.

A másik dolog, amit érinteni akarok, az, hogy nagyon sűrűn merül fel a kongregaciona- lista-tanitók kérdése. Én anélkül, hogy e tekin- ben valami elvi diskusszióba akarnék belebocsátkozni, röviden azt az álláspontot foglalom el, hogy mindannyian igyekezzünk hozzájárulni ahhoz, hogy a felekezeti téren fenyegető viszálykodás e téren is békülékenységre találjon, illetőleg pihenőt leljen. (Helyeslés.) És ennek egy princípiuma van, az, hogy amint én nem tartanám helyesnek, hogy valaki azért, mert kongreganista, valamely jogosulatlan előlépésben. részesüljön, épen úgy nem tartanám másrészt helyesnek azt sem, hogy valaki csak azért mellőztessék, mert kongreganista.

És hogy e téren rávilágítsak arra, hogy minő messze területekre csap át ez a viszálykodás

ÉSZAKKELETI ÚJSÁG.

és figyelmébe ajánlom a t. képviselóháznak és minden felekezetnek, hogy’ a türelmetlenségnek az a foka, amely most már megnyilatkozik, menynyire szorul parirozásra és mennyire vár engesztelési, enyhítést, erre nézve felhozom, hogy van tudomásom egy esetről, ahol egy községben, a melynek nagyobb részben református, il'etőleg protestáns vallásu lakosai vannak, de vannak kátholikus lakosai is, — Vésztő a neve ennek a községnek — kineveztek az állami iskolába egy katholikus tanítót. Ez a katholikus tanító, akit oda kineveztek, jobban mondva áthelyeztek, nem tehetett arról, hogy a vallás- és közoktatásügyi miniszter őt rendelte ki abba a községbe. Ezen községben rossz szemmel nézték már azt is, hogy oda egy katholikus tanító jött. És mi történt? Az illető tanító, egy vallás- és köz- oktatásügyi miniszteri rendeletre való hivatkozással kérte, hogy vallása ünnepeit megtarthassa. Ez már csak jogos és méltányos kérelem. Kezemben van a hiteles akta, fel fogom szó szerint olvasni, hogy az intenciók tisztán láthatók legyenek, mert az a célom, hogy figyelmeztessem az illetőket, hogy talán jó lesz eny- nyire már nem menni és az ilyen intenciókról egy kissé letenni.

Azt mondja ez a határozat (olvassa) : „Tekintettel arra, hogy a község lakosainak túlnyomó része református vallásu, továbbá mert nevezett tanítónak osztályösszevonással leendő helyettesítése az iskola túlzsúfoltsága miatt nem lehetséges, Breznay Imre állami tanítót saját felekezete ünnepein a tanítás alól nem menti fel, hanem, a mennyiben a határozat a nevezett tanító vallásos érzületét sértené, tanácsolja, hogy kérje áthelyezését olyan községbe, ahol a lakosság túlnyomó része róm. kath. vallásu, annyival is inkább, mert ezen az alapon leendő áthelyezte- tés iránti kérvénye kedvező elintézésben fog részesülni.“

Hát ennyire még sem helyes túlfeszíteni a húrt, hogy egy részben katholikus vallásu községben egy tanító azért ne maradhasson meg, mert ő a vallása ünnepeit meg akarja tartani.

De én nem foglalkozom tovább ezzel a kérdéssel, hanem egyszerűen csak a figyelmébe akarom ajánlani az illetőknek, hogy ők is kon- tribuáljanak ahhoz, hogy Magyarországon a felekezeti bébe meg ne zavartassák. (Helyeslés.)

Ezeknek rövid előrebocsátása után rátérek arra, amiért tulajdonképen kénytelen vagyok felszólalni. A vita során ugyanis Kelemen Samu t. képviselőtársam egy különös szokásának megfelelően, újra támadásban részesített engem. Feltűnik nekem már maga az a körülmény, hogy valahányszor a zsidóság kérdése a . házban felhozatik, akkor Kelemen Sámuel, Szatmár városának érdemes képviselője, magát mindig, mint protokollált védőt állítja be. Ez ellen nekem nem is volna kifogásom, ha valaki támadta

volna az illető felekezetet, mert hiszen joga, sőt kötelessége ez esetben az illető képviselőnek a védelmet előterjeszteni; a dolog azonban úgy történt, hogy én már régen, még a költség - vetés általános vitájánál, felállítottam egy tételt, amelynek magyarázatához rögtön hozzáfogok és amely akkor, legalább úgy láttam, osztatlan helyesléssel találkozott.

A t. képviselő ur ezt felhasználva csak azért, hogy egy pár nem szerencsésen megválasztott zsargon viccét elhelyezhesse, engem oly színben tüntet fel. mint aki akkor is a felekezeti türelmetlenséget akartam volna istá- polni.

Árról van szó röviden, hogy én éppen a felekezetek közötti béke szempontjából, a következő tételeket állítottam be. Nekünk könnyű megegyezni abban, hogy ha a religiót különválasztjuk az eíhostól — religió alatt értem azokat a szabályokat, amelyek az embernek az Istenhez való vonatkozását rendezik — a" religió terén ne esek kíméletesek, hanem a végtelenségig türelmesek legyünk egymás iránt és ne avatkozzék se törvényhozás, se adminisztráció a religiónak azon törvényeibe, amelyek az ember lelkét felemelik az Istenhez. Ki-ki imádja Istenét az ö meggyőződése szerint, amelyet egyformán tiszteletben tartozunk tartani. Az etika, a. vallás-erkölcs területén pedig azt a tételt állítottam fel, hogy itt is könnyű lesz az engesztelődés, mert — és ezt például hoztam fel — Franciaországban és Németországban is megtörtént, hogy az állammal szemben tett nem vallási, nem religiózus, hanem etikai konfpsszió alapján az ott élő zsidó felekezetek, felekezeti különbség nélkül, megtalálták az egymás közt való megegyezést, úgy hogy egyúttal harmóniába kerültek az, állam etikai felfogásával is.

Én nem azon konfessziót követeltem, mint a hogy azt Kelemen Samu képviselőtársam rámfogja, hisz néni is én hoztam ezt a kérdést napirendre, hanem azt mondtam, hogy a kultuszminiszter ur, a hírlapok hirei szerint, foglalkozik a zsidó felekezeíeknek egységes egyházi szervezetbe való egyesítésével. Erre mondottam azt, hogy a mennyire helyesnek tartom ezt a vallás szempontjából, ép anny ra óvakodni kell attól, hogy a zsidó felekezetek között is akármelyikre — és itt különösen az ortodoxokat értettem — bármiféle kényszer gyakoroltassák oly irányban, hogy religiózus meggyőződésüket bármiféle szerezetnek alárendeljék.

Bakonyi Samu : Nem is kívánja senki!

Polónyi Géza: Ez a helyes álláspont.

Hogy nekem ezen a területen mennyire igazam voF, azt mutatja, hogy az ortodoxok rövid néhány nap előtt 700,000 ortodox nevében tiltakoztak az ellen, ami ellen én is tiltakoztam. Erre hoztam fel én páldául, hogy hiS az öreg zsidónak kezdtek nagyralátó tervei lenni. Másik fiát az ügyvédi pályára szánta s igy aztán, gondolta, a lánynak is akad valami előkelő parti.

Arról a szegény, robotoló katonáról, ki sokszor a hazulról Kapott havi tiz koronából és a zsoldból élt, egészen el is felejtkeztek. Pedig az még amellett tanult is. A levéltárnoki vizsgára készült.

A posztókereskedő meg spekulálni kezdett. Mert az öreg egyszer igy monologizált: „A nagyobbik fiú végez, orvos lesz — annak pénz kell. A kisebbik fiú, megy jogra •— annak pénz kell. A lány megy férjhez — annak megint pénz kell, — mivel ennyi pénz nincs, hát csinálni kell.“ Egy fényes üzletet akart nyitni, szabómühelylyel egybekötve. Inneh is, onnan is elvett egy kévéséit, a leány hozományából is elcsípett egy részt — hisz busásan megtérül — és az összegnek a fele együtt volt. Aztán sikerült egy pesti szabászt rávenni, hogy lépjen be társnak összekuporgatott pénzével. És az üzlet nagyszerűen sikerült. Az öreg most már biztos volt, hogy a lányát legalább is egy miniszter veszi el.

Aztán a fiú hazajött a katonáskodásból. Állást is kapott egy távoli vármegyében'. Levél - tárnoki állást, évi ezerhétszáz korona fizetéssel és lakbérrel. Boldog volt Azt hitte, hogy most már elveheti a lányt. De előbb az öreggel akart beszélni. Elment a régi kis posztóüzletbe, de annak helyén már valami kis szatócsüzlet-féle volt. Útbaigazították, hogy a főutcán menjen,

ott megtalálja, a legfényesebb üzlet. Ekkor már rossz érzései támadtak, de azért elment. Az öreg az irodájában ült, újságot olvasott, drága -illatos szivart szívott és hihetetlen arroganciával fogadta a fiút. Csak annyit válaszolt a fiú beszédére, hogy beszéljen a lányával. Az úgyis kiadja az utadat — gondolta magában. A fiú elment a lakásukra. Á régi kis házikó helyén szép, nagy, üvegverandás ház állott. A parvenük ostoba, rendszertelen fényűzésével berendezve.

Á lány egyedül volt. ngy festőálvány előtt ült és itt-ott igazított egy képen. Az ajtónyitásra felnézett, majd összerezzent és szinte ijedten ugrott fel, mikor az ismerős arcot megpillantotta. Szemben állottak egymással és egyik sem tudott egy szót se szólni . . . Végre a férfi törte meg a csendet, rekedt hangon, esetlenül, otrombán : „Itt vagyok “ És a lány nem szólt semmit. Hallgattak . . . Aztán újra szólott a férfi: „EljöLem magáért. Kineveztek. Nem sok a jövedelmem, de azért tisztességesen megélnénk belőle. De látom, hogy itt sok minden megváltozott. Talán maga is. És azért csak annyit mondjon, hogy eljön-e velem, vagysem.“

Újra hallgattak. A leány a festményre bámult. A férfi azt hitte, hogy azt fogja mondani — igen. A lány felnézett és azt mondta lassú, határozott hangon, hogy — nem . . . Egy darabig mozdulatlanul álltak, aztán a férfi köszönés nélkül, nehéz, ólmos léptekkel elhagyta a szobát. A lány szomorúan nézett utána. Mert szerette. De elvakitották a jövő kecsegtető színei.

A férd pedig ment előre bután, maga elé meredve. Úgy érezte, hogy most már semmi célja nincs az életének. Sokáig mászkált a nyirkos, ködös utcákon, jól esett lázas fejének. Közben rájött, hogy mégis van célja életének. Megalázni, összetörve látni azl a nőt, ki egy szavával képes volt minden, a jövőbe vetett hitét reményét összetépni. Nagy ember lesz. Hires, neves, az emberek bámulni, isteníteni fogják — és az asszony sirni fog. Mert akkorára biztosan asszony lesz. Hogy hogyan fog történni, azt még maga sem tudta.

Elutazott, elfoglalni állását. Itt még megbízta egv meghitt barátját, hogy minden hónap elején irja meg. hogy él, meghalt, vagy elköltözött-e a lány. És ha elköltözött, hová. Másról nem akar tudni.

Az utón gondolkozni kezdett terve kivitelén. Eszébe jutottak az első szerelmes versei. És elhatározta, hogy irni fog. Igen, irni szépet, gyönyörűt, hogy az emberek örjöngeni fognak tőle.

Aztán elért az állomására és belekezdett a munkába. És már azt is tudta hogyan. Nem úgy mint a többi iró teszi, hogy a saját érzéseit, lelkét önti müveibe és az aztán „vagy tetszik a közönségnek, vagy nem. Nem. Ö nem igy fog irni. Először pszichológus lesz. Kitanulmányozza a közönség kedélyét és hogy mi hat rájuk legjobban, mivel lehet extázisba hozni őket — aztán fog irni. Mikor aztán ezzel végzett, csakugyan Írásba fogott. Nem rajongással, szent ihlettel, hanem hidegen, matematikai kiszámi-