Északkeleti Ujság, 1911 (3. évfolyam, 1-52. szám)
1911-10-21 / 42. szám
2-ik oldal. ÉSZAKKELETI ÚJSÁG. 42-ik szám. szik elő és annak tárgyalása közben folytatják az alkudozásokat. Ezen alkudozások sikere azonban aligha dől el idején, mert a két érdek- csoport Lukács és Justh egyrészről, Tisza, Kossuth és Andrássy más részről úgy áll szemben, hogy köztük a tért áthidalni lehetetlen, mert bármely megoldás egyiknek bukását és reményei megsemmisülését jelenti. El fog dőlni a dolog Bécs- ben, ahol majd választanak, melyik csoport nyújt több garantiát a jövőre nézve. Bécsben talán jobban hajlanak Lukács és Justhra, de viszont a másik csoport nagyobb erejét is figyelembe veszik, úgy, hogy ma egyáltalán korai volna egyik, vagy másik győzelmét sorolgatni. Amit ma konstatálni lehet csak az, hogy Bécs inkább akar békét, mint erőszakot, inkább bizik egy jövő alakulásban, minta drága pénzen létrehozott mungó jelenben, mely teljes tehetetlenségét fényesen bebizonyította. A kálvinisták térdepelnek. Ady Endre költő és kálvinista, egyúttal pedig szabadkőműves testvér. Költészetéről most ne essék szó. Azt rábízzuk kinek-kinek a gusztusára ! Szólunk inkább második tulajdonságáról, melyet ő meg tud egyeztetni a harmadikkal. Cikket irt nemrég a szabadkőművesek lapjába és e cikkben kesereg, hogy Kálvin magyar hivei m'ár térdepeive imádják az Úristent. Éb- ben a térdeplésben ő a magyarság legnagyobb veszedelmét látja. Szerinte a főurak, szerzetesek, a bécsi Burg és a Vatikán az okai, hogy ez az ország még nem kálvinista. Ezek nélkül szerinte „ez az ország protestáns lenne, élő mint az Isten, ha van és magyar és demokrata és forradalmas. Tér- depeltetik a kálvinistákat, — irja tovább — ez ma a légmagyarabb veszedelem. Vallás ide, vallás oda, a reakciós csúnya időkben támogassuk, izgassuk azt a vallást, mely ami szép, emberséges, vallástalan világunk eléréséhez vezet.“ Protesténs — demokrata — forradalmas. Ady szerint egyik a másikból következik. Azért óhajtja a kálvinista hit előhaladását, mert ez vezet a szabadkőműves szívének annyira óhaj7 tott világhoz, a forradalomhoz vérözönhöz. 0 kálvinista, de nem hisz Istenben, mert úgy beszél róla: „ha van-“ Az ő istennélküli hite — fából vaskarika — csak eszköz neki, hogy becsempéssze a szabadkőműves pogányságot. Ez a tiambulin, melyről a magyarságot a vallásta- lanság és forradalom szennyes vizeibe lehet beleugratni. A térdepelő és imádkozó kálvinistaság kész veszedelem Adyék szabadkőmives számításaira. Az imádkozó kálvinista nem lesz vallástalan és forradalmas és igy nem jön el az ő szép világuk, a melyben mindenki fanatikus Istentagadással és gerincsorvadással fogja szolgálni nem a hazát, hanem saját lerongyolódott önző énjét. Aáindenesetre érdekes jelenség, hogy egy protestáns ember igy mer Írni és ilyen gondolkodás mellett is jó keresztyénnek tartja magát. Nála a kálvinistaság csak kalózlobogó. Azt gondolja, hogy alatta a szabadkővüves dugárut, a vallástalanságot és forradalmat be lehet csempészni a magyar közéletbe. A hivő protestánsok bizonyára tiltakoznak ezen csempész-kisérlet ellen és Ady Endréék kedvéért nem fogják abbahagyni a térdepelést, vagyis az Isten imádását. Minél jobban gondozzák ők is a hitéletet, annál közelebb állnak katholikus testvéreikhez s annál erősebbek leszünk a nemzetet és mindnyájunkat fenyegető vallástalanság és társadalmi forradalom legyűrésében. Ettől az egyetértéstől és szövetségtől félnek Adyék és ezért gúnyolják az imádkozó protestánsokat. Ady ur „teljes türelmi demokráciáról“ cseveg s Íme nem tudja eltűrni, ha más nem káromkodva, mint ő, hanem térdepelve imádja az Úristent. Mi pedig, hivő katholikusok és protestánsok annál inkább tartsunk össze, minél jobban akar éket verni közénk a közös ellenség. „Szociáldemokrata vagyok“ Alig hogy levágták az akasztófáról Bagrow Herschkovics Mardochai-riak, Stolypin orosz miniszterelnök gyilkosának kihűlt testét, már egy újabb demokrata elvtárc nevét és gonosztettét röpiti világgá a taviró és a Népszava szerkesztőségében újra megfeszített erőlködéssel dolgoznak a sercegő tollak, hogy a legképtelenebb logikai csavarintásokkal hőssé avassák a közönséges, hitvány és gyáva orgyilkost. Nyegus asztalos-elvtárs jegyet szerzett az osztrák képviselőház karzatára. A jegyet Wiid- holtz képviselő- elvtárs szerezte meg neki. — W Idholtz képviselő-elvtársnak is régebben asztalosság volta becsületes mestersége. A merénylet előtti napon Nyegus eivtárs egész nap együtt volt Paulin elvtárssal, az egyik demokrata szervezet hivatalnokával. Mikor elfogták a '27 éves, sápadt arcú, vézna fiatalembert és a vizsgáió- biró kérdezte, hogy mi a foglalkozása: — Szociáldemokrata vagyok, — mondta Nyegus elvtárs. És Nyegus elvtársnak igaza van. Nem atban, amit tett, hanem abban, hogy a foglalkozásul vallott minősége tette őt a gyilkosságra alkalmas eszközzé. A belénevelt szociáldemokrata erkölcs képesítette arra, hogy 4 golyót röpítsen gyilkossági szándékkal a neki mitsem vétő osztrák igazságügyminiszter felé. A szociáldemokraták újságja szinte- megdicséri a merénylő elvtársat és a magyar gazdákat teszi felelőssé az őrült cselekedetért, azt Írván: „Még a revolverek is az osztrák képviselőházban és nem az Omge (Országos Magyar Gazdasági Egyesület) tárgyaló termében sülnek el. Ilyen szerencsés fickók a magyar földesurak.“ A vak is látja, hogy ez a perfid irás burkolt felhívás az osztrák példa követésére. Az Ömge tagjai ellen, vagyis a magyar birtokos osztály ellep akarják Weltner-Kunfi-Garbaiék egész a gyilkossági merényletekig felizgatni a gondolkodni nem tudó és a demokrata maszlagtól elborult lelkű magyar munkásságot. Nem a börze tárgyaló termében kívánják „elsüttetni“ a revolvereket. Nem is a drágaságból milliós palotákat épitő fajrokonok ellen uszítanak, hanem bűnbakul odaállítják a magyar gazdákat. Es Te megijedtél. Te is elsáppadtál. Megfogtad a kezemet. Hideg volt. A tied forró, mint a tiiz. Megsimogattad az arcomat és megfagyott tőle a finom, puha kis kezed. Be akartál vezetni a szobába, de én nem bírtam mozdulni és Te nem bírtál megmozdítani. Szerettem volna legalább egy hangot kiadni; szerettem volna megmozdulni. De megbénult a lelkem és megbénította a testemet is, amelyen uralkodik. — Gyügyögtél, gagyogtál, becéztél és minden hiába volt. A Te gyöngeséged megtörte az én erőmet. Homályosan sejtettem, hogy jöttek és vittek engem, aki érzéketlen voltam, mint egy fatuskó. Ez nehány perc alatt játszódott le. És a többi ? Ó, az rettenetes volt A néhány órai álom alatt heteket éltem át. Éltem ? Nem ; halott volt a testem, lelkem, csak valahol; olyan messze, mintha nem is bennem volna, végtelen ködben éreztem egy parányi kis villamos szikrát. Egyszer oiyan forróságban voltam, mint a pokol minden tüze, máskor olyan hidegben, amilyenre még ember képzeletben sem gondolt. Heteken át. Homályos, tompa zajt hallottam mindig az ágyam körül1 s abból csak néha-néha jutott el hozzám egy-egy eldobott szó. Suttogó hangokból sokszor kihallottam a Te szavaidat. — Kár volt megölni ezt a fiút . . . — hallottam egyszer. Te mondtad. És mintha csöndesen zokogtál volna hozzá. Hogy küzködtem akkor! Hogy iparkodtam abból a tengődő fagyas köddel körülvett szikrából életet csiholni magamba. De nem tudtam már olyan intenziven, olyan erősen akarni, mint eddig. Az a nagy, dacos erős akarat is megbénult bennem. Szerettem volna legalább az ujjamat megmozdítani, a szempillámat megrezditeoi, vagy sóhajtani egyet annak jeléül, hogy hallottam, úgy küzködtem, hogy árvízben ömlött rólam a veríték és minden hiába. Megfeszült bennem minden ideg, de eredménytelenül. . . Mindig kevesebbet, kevesebbet hallottam és lassan beleveszett a körülöttem zsongó suttogás a semmiségbe, a hangzavar beolvadt \a némaságba. Megfeszitettnm az erőmet, hogy halljak még valamit, de minden hiába. Még csak az a kis szikra bennem, az is megállít; nem zümmögött az sem tovább. Milyen rettenetes volt ez a némaság! Úgy éreztem-, hogy az a szikra mindjárt kialszik. Megfogtak és bepakoltak valami szűk ládába. Gyaluforgács közé. Jó volt, mert éreztem, hogy a gyaluforgács alatt a láda vasból van és hideg. Csak mikor rátették a fedelet, akkor tudtam meg, hogy most mi történik. Mert hosszú idők óta, talán egy örökkévalóság óta most hallottam megint hangot. Hatalmas dübörgő hangot, amely megrázta bennem a kis szikrát s az megint mozogni, remegni és zümmögni kezdett. Tudtam, hogy most csapták rá a ládára a fedelet. Kiáltani akartam, hogy „ne még!“ Mondani akartam, hogy hiszen él még bennem a szikra, ne oltsák ki, de nem tudtam szólni . . . Zsolozsmák szűrődtek a fülembe, még távolabbról, még homályosabban, mint eddig és éreztem, hogy most felvesznek a ládával együtt és visznek. És éreztem, hogy most már rögtön kialszik a szikra. És tudtam, hogy most mit csinálnak velem . . . És reggel, amikor mindennek vége lett olyan meredtségből tértem magamhoz, mintha századokon át feküdtem volna egy múmia mozdulatlanságával és azon kezdtem godoikozni, nem lett volna-e jobb, ha az álom a valóságban is lejátszódott volna ? Legalább vége volna már mindennek. És éreztem, hogy ez még meg fog történni. Ereztem, hogy ez nem puszta álom volt, hanem a jövőbe látás. És ezéit nem merem én Te neked ezt a levelet megmutatni. Mert nem akarom, hogy fájjon az a szép, nagy lelked és nem akarom, hogy összeszoruljon a Te aranyos, érzékeny kis szived. És amikor harmadszor félkelt a nap ezután az álom után, Te megmondtad nekem ugyanazt, amit álmomban már hallottam Tőled. É,s akkor éreztem, hogy megrészket bennem minden érzés kínosan a lelkem mélyéig. A többi ? Az elmaradt. De én várom. Várom. És tudom, hogy eljő. Mind-mind. Szépen, sorban egymásután. Talán jó lesz. Addig rossz csak, inig a szikra tengődik. Addig borzasztó. Azután, mikor már kialszik a szikra, jó lesz. Akkor mindig velem leszel. Mindig látni foglak; hallani fogom a hangodat és amikor néma csöndes nyári éjszakán végigsuhan a szél a temetőn, azt fogom érezni, hogy a Te kis kezed simogat engem. És- akkor olyan nagyon jó lesz, hogy talán egyedül csak az fog fájni: miért is nem tudok én még odalen sem sirni, amikor végre olyan nagyon-nagyon boldog-vagyok...? : Modern és tartós : plissézés és gouvlérozás. Hájtajer Pál : : Nagykároly, : : Széchenyi-utca 4. sz., a rom. kath. fiúiskola mellett.
