Északkeleti Ujság, 1911 (3. évfolyam, 1-52. szám)

1911-10-07 / 40. szám

III. évfolyam.

Nagykároly, 1911. október 7.

40-ik szám.

%í 1 .

i *

Északkeleti újság

POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI HETILAP.

Előfizetési árak:

BEél

Iz évre

8

fé Iá

yre

.. 4

Ner

yedévre

2

i Tan

¡toknak

egész évre......................

.. 5

8 korona.

Felelős szerkesztő: ,jj Szerkesztőség és kiadóhivatal:

NEMESTÓTHI SZABÓ ALBERT dr. j NAGYKÁROLY, SZÉCHENYI-UTCZA 20. SZÁM. Szerkesztők: I („kölcsey-nyomda“ r.-t. Nagykároly.)

Suták István Csáky Gusztáv. jj| 1 Hirdetések ugyanott vétetnek fel.

= MEGJELENIK MINDEN SZOMBATON. === ||[

______._______Xyilttér sora 4u fillér.

HJ

. X 9

.f% *

$$ f.

H

Múlt és jövő.

(Cs. G.) A tegnapi emlékezetes napon ismét nevezetes évfordulója volt a magyarnak. Sok nagy napunk van. A naptári év majdnem minden napjára jutna egy nevezetes évforduló, ha végig lapoznánk a történelmet és végig akarnánk ünnepelni, vagy gyászolni annak minden nagyobb momentumát.

De ilyen nagyságában, fenségességében, magasztosságában impozáns s másrészről olyan rútságában, gyalázatosságában és véres emlékeiben gyászos évfordulónk nincs több, mint október 6.-a, az aradi tizenhárom vértanú halálának évfordulója. Ami fenséges, ami szép, ami magasztos és gyászosan dicső emlék ezen a napon van, az a mienk. Ami csúnya, visszataszító, aljas és vérlázitó, az a hóhérainké, a tizenhárom aradi vértanú hóhéraié.

Október 6-án minden évben úgy érezzük, — ha máskor nem is gondolnánk reá, — hogy bennünket azoktól, akik ezt a feledhetetlen gyásznapunkat okozták, feneketlen ür választ el, hogy ezek leikéhez soha sem lehetünk közel s azok a mienkhez még kevésbbé. Úgy érezzük, hogy tizenhárom véres árnyék tolódik közénk és nem engedi, hogy azokkal, akik nekünk ilyen gyászt okoztak, akik egy örökké a lelkűnkbe vésődött véres napot Írtak be tizenhárom hős vérével és egy szerencsétlen nemzet könnyével Magyarország történelmébe, — azokkal barátságot kössünk.

Érezzük ezt mindig. Sokat vétett ellenünk Ausztria, sok nagy gondot, nehéz megpróbáltatást okozott nekünk ; számos emlékezetes — és sohasem kellemes emlékű — nap fűződik Ausztriához való viszonyunkhoz; de ilyen fekete egy sincs több. Ez kisért mindig. Az évfordulón pedig különösen a szivünkbe nyilallik, ilyenkor sajgóbban érezzük, égetőbben fáj. Ilyenkor minden magyar ott van lélekben az aradi véres Golgothán. Emlékezünk és gondolkozunk. Visszaemlékezünk a múltra és gondolunk a jövőre.

A múlt megtanít bennünket lelkesedni, ha nem tudunk és még jobban lelkesedni, ha tudunk. Megtanít forrón, végtelen ragaszkodással csüggeni a múlt tradícióin, felbuzdulni a történelem többször véres, mint napsugaras eseményein; megtanít tisztelni apáink nagy emlékét. Vágyakat ébreszt bennünk a nyomdokaikba lépni és példájukon fellelkesülve szolgálni a legnagyobb, legszentebb, legdicsőbb eszmék egyikét, a hazaszeretetei, a haza védelmét minden áldozatokon,

kínokon, véren, poklokon és martiromsá- gon át. Egyre tanit meg főleg a múlt: szeretni a hazát!

Ez a múlté. Szép. Nagyszerű. Magasztos.

A jelen? Arról sokat, nagyon sokat lehetne és kellene beszélni! Sivár, üres, csúnya. Ez a végső eredmény.

Így önkénytelenül is á jövőbe esik kutató pillantásunk. Mi lesz? Mi lehet? És minek kellene lenni?

A lehetőség határai igen tágasak. Azok között minden történhet; de ide kombinálnunk nem is szabad.

Hogy mi legyen, az csak attól függ, mennyire vagyunk képese^ belátni, 1 ;y minek kell lennie.

Nem élünk már abban a világban, amikor még csak reményünk is lehetne ahhoz, hogy szablyával üthetünk vissza a hóhérpallosért. Éz már ábrándnak is nagyon gyönge volna.

Az uj világ, uj irányú politikai, hatalmi és anyagi kérdései azzal a nemzettel kötöttek össze bennünket, amelyet nei veretünk, amelylyel állandóan ellenséges viszonyban álltunk, amely nekünk végül oxtóber 6-át okozta s ezzel végleg megszakította a barátságnak még csak leghalványabb reményét is.

Existenciális kérdések mégis hozzákötnek ehhez a gyűlölt nemzethez. Nemcsak minket ő hozzá: őt is mi hozzánk. Az üzleti viszony, — mert semmi más, — teljesen a kölcsönösségen al pul.

Minden fájdalmunkon, minden eddigi csalódásunkon, minden ellenszenvvünkön, de minden céltalan és csak fülünknek kellemes, de jövőnkre semmi hatással nem biró frázison át is be keli látnunk, hogy régi szép napjaink ünneplése, szomorú évfordulóink gyásza szükséges ugyan nemzeti érzületünk, hazafiasságunk ébrentartására és fejlesztésére, de nem elég arra, hogy ezzel a jövő gondjaival szemben fennálló kötelességeinknek elég legyen téve. Többre, józan gondolkodásra, helyes politikára van szükségünk akkor, ha a jövőnkkel, a haza jövőjével komolyan akarunk foglalkozni.

Úgy érezzük, hogy nekünk nem egyedül tradicionális- büszkeségeink frázisokba öntésére, nem csupán nemzeti gyászos emlékeink dédelgetésére van szükségünk, ha boldogulni akarunk, hanem helyes politikára, nemzeti, sociális, produktív munkára is, amely erőt adjon és hatalmat ahhoz, hogy valaha nemcsak hazafias felbuzdulásban, hanem erkölcsi és anyagi erőben is emelt fővel álljunk Ausztriával szemben abban a, talán még komolyabb élet-halálharcban, amelyet nem karddal és vérrel, hanem sociális kulturális, és produktív, eredményeket kereső nagy nemzeti mérkőzésben vívnak nem csupán ellenségek, hanem igen sokszor, — a mi helyzetünkben pedig különösen — még a szövetségestársak is.

Keressük a nemzeti érvényesülést, jussunk el a kultúra elérhető legmagasabb fokára, fejlesszük produktív köreinket a lehető legjobbig, érjük el mindazt a sociális vívmányt, amelyre egyéni szempontokból szükségünk van, vívjunk ki magunknak minden elérhető anyagi és szellemi erőt s emelkedjünk mindezen mindezek révén az erő olyan magaslatára, amelyen aztán győztesen, szilárd alapokon, keményen állhatunk majd meg a nemzetek versenyében.

Ez, szerintünk, csak úgy történhet meg, ha Ausztriával, amelyre nekünk sincs kisebb szükségünk, mint neki reánk, szerződéses viszonyban, üzleti együttműködésben maradunk. Nem csak a diplomácia kényszerítő ereje, nem csupán a világpolitika felebbezhetetlen hatalma kényszerit erre bennünket, hanem politikai helyzetünk és szemmellátható érdekeink is, melyek félremagyarázása és meg nem értése okozhatja csak azt, hogy a nemzet teljes egészében ma sem képes összeegyeztetni a múltakért és tradíciókért való soviniszta ragaszkodást, az ezekért való igaz lelkesedést a józan politikai belátással és a kor kényszerítő ujj- mutatásával.

Az aradi tizenhárom vértanú szelleme kisért. És kisérteni fog mindaddig, mig a magyar nemzet az aradi Golgo- tháért elégtételt nem vesz. De ennek az elégtételnek most már — nem mi vagyunk az oka — nem a régi, egyszerű, kardos módja van már. Más, nemesebb, nagyobb és hatalmasabb is.

Emelkedjünk fel anyagi és szellemi erőben azok fölé, akiknek az aradi Gol- gotháért valahogyan még számolniok kell, győzzük le őket abban a harcban, a melyet a világ haladása a kezünkbe ép úgy adott, mint minden más nemzet kezébe, gyűrjük magunk alá abban a küzdelemben, a hol nem csupán ideiglenes és kiheverhető csapásokat lehet osztogatni, hanem létet lehet elvenni és abból újat fakasztani.

Nagy küzdelem ez. De ha egyszer igy győzelemhez tudunk jutni, ha e;zen az utón haladva elérjük azt, amit a haladás fegyverei megkövetelnek, ha felül tudunk emelkedni a puszta gyászon addig az energikus munkáig, amelyet ma a létért minden nemzet folytat, akkor megen- gesztelődve fog ránk tekinteni az aradi tizenhárom martyr szelleme, mert akkor nemcsak nekik szolgáltatunk elégtételt,