Északkeleti Ujság, 1910 (2. évfolyam, 1-54. szám)

1910-04-02 / 15. szám

S5. szám. ^ -----------7^ POL ITIKAI ÉS TÁRSADALMI HETILAP. Előfizetési árak: Egész évre .............................. 8 korona. Félévre .............................. .. .. 4 „ Negyedévre .............................. 2 „ Tanítóknak egész évre .. .. 5 „ Felelős szerkesztő: NEMESTÓTHI SZABÓ ALBERT dr. Szerkesztők : Suták István Csáky Gusztáv. — MEGJELENIK MINDEN SZOMBATON. === Szerkesztőség és kiadóhivatal: NAGYKÁROLY, HÉTSASTOLL-UTCZA 12. SZÁM. („KÖLCSEY-NYOMDA“ R.-T. NAGYKÁROLY.) • Hirdetések ugyanott vétetnek fel. . ________Nyíl ttér sora_40 fillér _____________ Gy ászos ünnep. Nagykároly, 1910. április 1. (Cs. 6.) Még vissza gondolni is borzasztó. Emlékezni is kin. Hát még leírni. Tiszta képben adni vissza a bor­zalmak egymásra halmozódott tömkele­gét. E siratni egy egész falu népét. Er­kölcsös, tiszta érzelmű, szorgalmas, jóra- való emberek százait parentálni el . . . Egy falut látunk, melyben egy hét­tel ezelőtt még nyüzsgött az élet, pezs- gett az egészséges jókedv, szorgalmas emberek dolgoztak reggeltől estig ; béke, megelégedettség tükröződött minden ar­con. Egy falu áll előttünk, mely még néhány nap előtt boldog volt. — Ma? Siralomház, kihalt foltja a magyar föld­nek, borzalmak tanyája, ahol nem lehet vidám arcot látni, ahol az emberek le­sütik szemüket, ha egymással találkoz­nak, hogy elrejtsék a könnyeiket és ne lássák a másik könnyeit. Kihalt, üres házak gazdátlanul sorakoznak egymás mellett. Másokban egy-egy formátlan, fekete tömeg vívja nyöszörögve, sikon- gongatva borzalmas haláltusáját. Ismét másokban sáppadt, révedező tekintetű ember, kinek arcán barázdát vájt az el­sírt könnyek árja, szólitgatja, keresi ár­tatlan eltűnt szeretteit. Husvét ünnepének első napján egy borzalmas fáklya gyűlt ki Magyarország ' egy kis községében és bevilágította nem­csak az egész országot, hanem egész Európát; az egész világot. Kísérteties fényt vetett a bámuló, borzadó emberi­ségre és amikor kialudt, négyszáz ma­gyar emberrel kevesebb volt a világon, Négyszáz magyar szív szűnt meg dobogni, négyszáz magyar szenvedett tüzhalált alig tiz-tizenöt perc alatr. Négy­százan, akik valamenhyien azért jöttek össze, hogy az ünnep alkalmából egy kellemes estét töltsenek el egymás tár­saságában, boldog szülők, reményteljes gyermekek, jegyesek, eladó lányok és házasulandó legények, szabadságolt ka­tonák és fiatal gyermekek mindrmind ott feküsznek most szénné Jégve, ■ felda­rabolva közös sírban az ököritói teme­tőben. A megfeketedett, üszkös gerendák szomorúan merednek az ég felé, gyász- szál vonva be minden magyar, minden érző ember szivét Az egész kihalt falu a tatárjárásra emlékeztet. Nagy Isten! Erős a Te büntető ke­zed : * * * Ököritóban, Szatmárvármegye egy kedves, csinos, jómódú, színtiszta ma­gyar lakosságú falujában Husvét alkal­mából egy nagyobb szabású bált ren­dezett a fiatalság, melyen nemcsak Ökö- ritó egész lakossága, hanem a szomszéd falvakból is sokan vettek részt. Alig kez­dődött meg a tánc, amikor hirtelen meg­gyulladt az egyik papirlámpion, a tűz végig szaladt a felaggatott papirdiszit- ményeken és néhány perc múlva láng­ban állt az egész nádfedeles csűr, mely­ben a mulatságot tartották. Rettentő zűrzavar, lárma, orditozás keletkezett s a nagy pánikban mindenki elvesztette lélekjelenlétét. A kis kijá­ratért élet-halál harcot vívtak egymással az emberek s ínig minden ember men­teni iparkodott a maga életét, recsegve- ropogva szakadt be a tető, négyszáz mulató embert temetve maga alá. Alig egy negyedóra alatt zajlott le a vérfagyasztó dráma s nemsokára már csak halálorditás, jajveszékelés, a hal­doklók hörgése hallatszott ki a füstölgő romok alól. Nincs ház, ahonnan valaki ne hiá­nyozna, nincs ember, aki valakijét ne siratná. És mennyi ház maradt egészen üres ; és mennyi család veszett oda egé­szen, hogy még hírmondónak sem ma­radt belőle ! TizenKét év óta nem aratott annyit a halál Ököritón, mint ezalatt a 12 perc alatt. Szénné égett hullák százaival telt meg a temető. Borzasztó temetés volt az! Szomorú menetben szántották ki a szekerekre hunyt testrészeket a nagy közös sírba... A temetésnél már nem volt köny. Azt tv Egy journalista. Irta: CSÁKY GUSZTÁV. Füst. Zene. Csapkodják a biliárdgolyókat. Ütik a blattot. Unalmas hangulat, ásítások. — Kávéház. Örökké, mindig csak kávéház. A vén újságíró azon veszi észre magát, hogy már ismét éjfél van. — Tehát ma már nem jönnek. Kidőltek. Nem nekik való. Istenem ! Ha én kávéház nél­kül megtudnék élni! Egyedül üldögél a megszokott sarokasz­talnál. Úgy irigyli az embereket. Irigyel min­denkit ; okkal, vagy ok nélkül. Irigyli az egyik­től a szegénységet, a másiktól a gazdaságot Egészséget, betegséget, rútságot. Mindent. — Miért vagyok én „én“ ? Miért nem akármi más, csak nem én, csak nem az, ami vagyok. A fásultságból lassan átcsap a morózus hangulatba. Innen aztán már csak egy pillanat és elérte azt a pontot, amelyet egy talán rövid, de neki igen hosszú életen át eddig oly óva­tosan kerülgetett. Amelyért kereste a kávéhá­zat, hogy elölje az idegeit, narkotizálja az agyát. A kávéházban akarta elzsibbasztani a szivét és mégis a kávéházban ébredt az fel újra. Még küzködni iparkodik a feltoluló em­lékek ellen. De aztán érzi, hogy lehetetlen el- lentállani. Oly erősen ébredt fel benne a múlt. Egy spriccer áll előtte, idegesen emeli aj­kaihoz. Iszik egy kortyot, aztán tenyerébe hajtja a fejét. A lelke elkezd beszélni. A vén újságíró keserű szemrehányásokat tesz magának. Az ajka nem mozdul, hangja nem hallik, de a lelke be­szél . . . Visszapillant. * * * Olyan boldog voltam! Úgy szerettem! Mindenkit, mindent, ami körülöttem volt ! Olyan megelégedett voltam . . . De hát mivel különb más én nálam! Miért boldog más, amikor én velem csak meg ■ izleltette a sors a boldogságot, hogy soha el ne felejtsem; hogy mindjárt elveszítsem és soha többé meg ne találjam. Szerettek valaha engem is ... Jaj de régen, de nagyon régen. Egy örökkévalóság múlt el azóta. De hiszen miért is szerettek . . . Meg aztán én is szerettem valaha. Mit, hogy más is szeretett? Úgy nem szeretett még soha ember a földön, mint én szerettem ! Úgy nem lehet szeretni. Úgy csak a mesében lehet szeretni. Lehetett. Abban a mesében, a hol én egyszer — álmomban talán — boldog voltam. Miért oka mindennek a nő? Miért kutfor- rása minden rossznak, minden jónak ; minden szépnek és minden bajnak? Miért hozott reám esik bánatot, csak ke­serűséget a nő. A Nő, aki millió más embert tesz boldoggá; miért tett engem szerencsétlenné ? Hát Megváltó vagyok én, hogy a világ minden keserűségét, minden baját, bánatát a szivemben hordjam ? És egy halottat is. Egy halottat, aki él, aki talán boldog. Aki csak nekem, egyedül csak nekem halt meg és másnak mindenkinek él. Eltemettem béna, fásult, nyomorék szivembe. Ott hordtam egy életen át és most kell kiásnom, most kell kikaparnom, hogy arcomba világítson az egész rettenetes múlt. Miért támadsz fel hi­deg sírodból te lelketlen lélek. Miért akarsz kí­nozni most is amikor boldogságom árán vagy boldog?! Nem ! Nem igy akartam mondani. Bocsáss meg. Nelli! Hisz te a régi vagy. Igen. Az, aki engem szeretett. Akit én eltemettem ide, a szi­vembe akkor, amikor megszűntél szeretni. Az a gazdag asszony nem létezik, azt nem ismerem. Csak igy ismerlek, mint halványkék ruhás naiv leánykát. De te meghaltál nekem. Akkor. Hát akkor miért kisértesz ? Miért jársz fel sirodból. Miért gyötörsz ennyire. Te, aki oly forrón tud­tál szeretni ! Boldog vagy? Mondd, szép halottam. Nem felelsz ! ? Nem, nem ; ne is felelj. Hagyd továbbra is ott égni koporsód mellett a szivemben ezt az őrjítő talányt! Legyen fejfád, drága halottam, az a kérdőjel, melyet sírod mellé állítottam s amelyet megfejteni nem fo­gok soha. Amely lassan elsorvaszt. Észrevétle­nül. Mintha mi sem történ volna ; hogy ha meg­hallod, ne bánthasson a lelkiismeret. Hogy én belőlem mi lett... ? Ne kérdezd. Talán nem is tudnám meg­mondani. Tudom is én? Morózus, epés socio-

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom