Északkeleti Ujság, 1910 (2. évfolyam, 1-54. szám)
1910-12-24 / 53. szám, Karácsonyi melléklet
52-ik szám. az úttörő. Bámulta a világ ezt a kis nemzetet és az osztrák dühvei szemben ott állt mellette az egész világ rokonszenve. 1 És amint izmosodott, fejlődött ez a kis nemzet, olyan arányban vonult visszafelé a kétfejű sas. Lassan húzogatta ki a nemzet testébe vájt körmeit és vonult vissza. Ezalatt az osztrákok között folyton újabb és újabb polgárháború dúlt. A belső viszály sorvasztotta, fogyasztotta a népet. Egy csapas kellett volna csak és megtörik végleg az egész kétfejű sas. De a magyar nem támadt. Hagyta, hadd züljön el az ellenség önmagától ... ... A bűvös tükörben hosszabb ideig sötét lett. László kiegyenesedett, ránézett az indusra és igy szólt: — És mindennek igy kell lennie, vagy csak lehet igy ? — A te intervenciód meg fogja változ tatni a dolgok folyását, — felelte Ahamkara — Meg fogja változtatni, de az alapeszmét nem. — Melyik az? — Akik konkolyt vetnek, nem fognak búzát aratni, hanem konkolyt, — válaszolt az indus. — A rosszból csak rossz származik ... — És megláthatom Magyarország jövőjét? — Hogyne, nézzed csak . . . László ismét az asztalra állította a csodálatos tükröt, amely ez alkalommal sokáig sötét maradt és még a terem falait és a lámpákat sem verte vissza. Már éppen félre akart fordulni, hogy megkérdezze az industól, mit jelent ez, amikor a tükör messzi hátterében epy világos pontot pillantott meg, amely gvor- san nőtt és nemsokára nagy képpé alakult. Széles térséget pillantott meg, amely olyan díszben volt, mintha kiállításra szánták volna. Rajta ezer számra hullámzott a nép. Mindenütt a magyar trikolort lengette a szél. Egyik-másikon ez a felírás állt: „Magyarország újjászületésének 100-dik évfordulója.“ Megtörtént néhány diszfelvonulás, hazafias dalokkal és katonazenével, megkoszorúztak egy hatalmas szobrot, azután egy szócsőből ünnepi beszéd hangzott az ezrekre menő nép felé. Ebből a beszédből, amelynél érdekesebbet még nem hallott, megértette László, hogy az ünnepség Afrikában történik, olyan helyen, amely valaha terméketlen pusztaság volt s ma már valóságos őserejü termőföld. A magyarok rájöttek, hogy a világ sympáthi >ja csak addig terjed, amig áldozatokba nem kerül. Ausztria ismét leigázta a már reménykedő magyar népet és oly súlyos béklyókba verte, hogy mozdulni sem tudott: A magyarság, belátta, hogy ha uj ideálokat nem állít maga elé, el kell vesznie a világ minden rokonszenve dacára is. Belátta, hogy ha kiabálni kezdi, hogy mit akar és mit fog tenni, ezzel senkit meg nem rémit és legfeljebb csak nevetségessé teszi magát. Belátta a nemzet, hogy a lét folyton nehezülő feltételei mellett csak olyan nép tudja magát fenntartani a földön, amely képes a lehető leghasznosabban munkálkodni a civilizáció számára és képes a lehető legtökéletesebb fizikai és morális határig felemelkedni. Az a nép, amely évröl-évre nem képes mindig újabb anyagi és szellemi kincseket halmozni fel az emberiség javára, vagy amely minden egyes évben nem termi meg a tudás, a testi és lelki előrehaladás újabb gyümölcseit, ez a nemzet menthetetlenül elpusztul. Megértve ezeket a régi igazságokat, a magyar nép nagy erélylyel, de csöndben fogott hozzá a nagy munkához. Jelszavuk volt: „Energikus Munka, teremtő Tudás és Erény.“ Erőlködésük eredménye minden várakozáson felül sikerült. Már alig a XX. század után mint legkitűnőbb szellemi és testi munkást ismerték a magyart az egész világon. Átalakítani a sivatagot termőfölddé, uj fajta növényeket és állatokat teremteni meg, felfedezni a bányát olyan helyen, a hol senki más nem sejthette, elkészíteni a legjobb anyagot, aminek csak hasznát lehetett venni a világ iparában és kereskedelmében, uj technikai és mechanikai módozatokat fedezni fel, mindez semmiség volt ezeknek a munkás, nagy műveltségű és teremtő erejű embereknek. Bárhol a világon, gyáraknál, vagy bármily nagyobb munkáknál csak a magyarokat alkalmazták. Rábízták a magyarra a legnagyobb ÉSZAKKELETI ÚJSÁG. vagyont is, mert hires volt a becsületességéről. Bátorsága és megfontoltsága miatt csak a magyarra lehetet, bizni minden veszedelmes dolgot, víz alatti hajó, repülőgép, veszedelmes, robbanó, vagy mérges dolgok előállítása, minden ilyen dolog a magyar ember által történt; erre hivatottá tette testi-lelki biztonság-érzete és hidegvérüsége. Egy század leforgása alatt a magyar nemzetből kiemelkedett néhány iró és költő akiknek nagysága vetekedett Dante és Shakespeare géniuszával; a magyar nemzet fia találta fel a legtökéletesebb repülőgépet s egy olyan anyagot, amely hasznosabb és olcsóbb volt a vasnál. Egy magyar fedezte fel a fűtésnek egy uj módját. A magyar orvosok fedezték fel minden elképzelhető betegség gyógyítási módját és eszközeit. A francia hadsereg élén magyar hadvezér aratott bámulatos hadi sikereket. Egy másik magyar ember a pápai székbe került és üdvös, nagy reformokkal szilárdította meg a minden oldalról megtámadt katholi- cizmust. Az állandó munka és helyes beosztás edzetté, erőssé tette a magyar népet. Gazdag volt a nemzet, de azért Ilire volt szerénységének. Jól étkeztek, de olcsón; egyszerűen, tisztán és csinosan öltöztek; kényelmesen laktak, de nem pazarul; ékszert nem visellek; a nők minden ékessége világhírű szépségük volt. Ilyen élet mellett felfrissült a magyar vér és szinte újjászületett a nemzet. Nyelvét, civilizációját nem tukmálta senkire, minden idegennel szemben szívélyes, de óvatos volt. így jutottak el Afrikába és sajátítottak ki egy darab terméketlen sivatagot, melyet aztán tejjel-mézzel folyó Kánaánná változtattak. A szomszéd népeknek jóindulatú tanácsadói, sőt gyakran tnnitói lettek a magyarok, de csak akkor, ha az illető törzsek nagyon megkérték ókét erre a szívességre. Sokkal becsületesebbek . oltak, semhogy erővel a fenhatóságuk alá vonták volna őket, vagy kihasználták volna munkájukat. Különben ambíciója lett a magyarnak, hogy mindent, amire szüksége van, maga készítsen el. Megértették ugyanis, hogy csak a hatalmas és minél szélesebb körű munka, a sajátkezű és intelligens munka teszi az embert egészségessé, erőssé, ügyessé és becsületes gondolkozásuvá. Nem is volt közöttük lustálkodó, tétlen. * * * Mikor a dús sorozat utolsó képe is eltűnt a bűvös tükörben, László megindultan, szinte lázasan fordult az indushoz: — Tehát ilyen lesz Magyarország jövője ?! — Nem lesz ilyen, mert Te meg fogod változtatni . . . — És mi történne, ha én kiirtanám az osztrákokat ? . . . — Az, aminek történnie kell, — felelte Ahamkara — Aki konkolyt vet, konkolyt arat. — Tehát ha én bosszút állanék az osztrákokon, ők jutnának arra a boldog sorsra, mely a magyaroknak van szánva. — Aki konkolyt vetett, nem arathat búzát .. . — Ebben az esetben felbontom a szerződésünket ! — kiáltott László. — Akkor elpusztulsz! László a fejéhez kapott. — Nem, nem tudom elveszíteni a nemzetemet, — suttogta aztán fojtott hangon. — Felbontom a szerződést . . . — Akkor hát vessz el! — kiáltott az indus, ujját a László homlokához érintve. László hirtelen felriadt. A teremben nem volt senki és ő abban a teremben volt, amelyben barátai hagyták. Az asztalon állt egy pohár limonádé, előtte pedig a földön a Maiin hevert. Odatekintett a szomszéd terem felé. Ebben a pillanatban egy fehér ruhás pincér lépett a terembe. — Kiment az az ur innen ? — kérdezte László. — Egy negyedórával ezelőtt két ur ment el innen, — válaszolt a pincér. — De Ahamkara? A pincér megcsóválta a fejét. — No igen, hát az az ur a szomszéd teremből, akinek a névjegyét idehozta. 3-ik oldal. — A szomszéd teremben senki sem volt, — felelte a pincér. — Én semmiféle névjegyet nem hoztam ide . . . László azóta hazajött Párisból, de máig sem tudta meg, hogy beszélt-e hát azzal az indus bűvésszel, vagy nem ? A bosszutervei is elpárologtak. Hanem egy igazságot megértett: — „A bosszút hagyd nekem, — mondja az Ur“ . . . E.J. G. szerzetes barátomhoz. A lényegében egy a mi hitünk, Csupán külsőségben különbözünk; Tehát a cél is, mert egy az alap, Melyen lelkünk Jézus felé halad; Habár szétvál imitt-amott az üt, A végzetnél mégis összefut. Miért ez eltérés ? Nem érthetem. S minek fürkésszem, amikor való, Hogy egy gyökérzetü fa ágain Más-más izü, de jó gyümölcs terem. Hivatásunk lényegében is elüt, Szigorúan ha vesszük a betűt; Helyezve már a tartalomra súlyt, íme, találkozik megint az ut. Miként vak éjszakán a csillagok Fénye közelröl-távolról ragyog Diadalt ülni a setét felett: Híven munkálni embertársaink Üdvét a mennyre és a füldön itt A hittel és igazsággal lehet. Legyen szerinted e bölcselkedés A meggyőzésre bár szemerkevés, Avagy ha teljesen lecáfolod Helyességét: nem adhatott okot, Nem is fog adni semmi értelem, Mely összeütközésbe hoz velem. S kíméletlen daccal mig hömpölyög Hatalmasan körülöttünk a lét: Szép gvermekéveink zálogaként Barátságunk nemes marad s örök. Tóth Lajos. Éjféli gondolatok. f i. Szaporázott léptekkel rohantam haza, magányos szobám barátságos falai közé. A csöndes, fagyos éjszakán ideges, mély álmát aludta a város. Úgy tűnt fel, mintha a frissen esett hó csillogó ezer szemével meséket mondana. —r Bágyasztó kábultság vett rajtam erőt. És gondolkoztam mindenen, ami az élethez köt. Éreztem gyönge ember voltomat. Érzéseim kiemeltek a hétköznapiság mocsarából. Nem is vettem észre, hogy mosolygó, kedves kis gyermek szegődött hozzám. Parányi és fürge, mint a félnapos csibe. Megfogta a kezemet, szent s meleg szorítással s én csodálkozva néztem reá. Tűnődtem rajta. De ő piciny rózsa ujjával a messze távolba mutatott, a merre a megváltás glóriája tiszta kék tengerben úszott. A távolban nagy, tündöklő csillagot láttam, fényével a Siriuszhoz hasonlót. A gyermek, mint hűséges kisérőtárs, nagy szeretettel beszélt arról a másik világról, a hol nincs bűn, csak szeretet és nagy, igaz megbocsátás. Hallgattam s éreztem hogy szinte rohanunk a cél felé. Ellőttünk tiszta világos utat söpört a bujdosó téli szél, mely vörösre simogatta arcunkat. Hirtelen egy mellékutcába fordultunk be. Köröttünk tombolt a százfejü vigyorgó bűn. Suhogó szoknyája bele kacagott a rideg nyomasztó csöndbe. Festett árnyékok, kisértő hallottak fűztek körénk csapda láncot. Csábitó éjjeli rémek, ásító lárvák. Égy pillanat alatt tovatűntek az álmok és magam előtt láttam a rideg rut, számitó valóságot. Görcsös erővel lelkembe markolt az önzés .. . ez az általános emberi érzés. Észt vesztve rohantam a bűn elől, mely nagy súlyával, lótalpával eltiport volna. Minden porcikám remegett. Futottam, mert nekem kell az Élet! Nekem kell az Élet............ Beléptem csöndes szobámba. Nehéz levegő, ijesztő, fojtó némaság fogadott. Kinyitottam ablakomat. Széttekintettem a nagy, alvó városon. Torkomat a sirás fojtogatta, amint éreztem erőtlenségemet. Köny tódult szemembe. Álmodva vágytam a tökéletest, de kicsinyes emberi hiba
