Északkeleti Ujság, 1910 (2. évfolyam, 1-54. szám)

1910-12-24 / 53. szám, Karácsonyi melléklet

► ►►

Al

om.

i.

Egy sóvárgó tavaszi alkonyaikor.

Midőn az ég viharvörösben égett,

A Dunának partjára sétálni mentem Marika gyónó könyvével kezemben.

Leültem a serkedző pázsit-gyepre,

Hol a bokron már kipattant a levél. Fásultan néztem a könyv kérdéseit.

Nem tudtam rá felelni semmit. .. semmit.

Csend volt köröttem. Sötétedni kezdett. Lágy szellő susogott a gyér lomb között. Mindhiába, — nem kaptam hangulatot. Végig nyújtóztam. Az álom elfogott.

II.

Egy bolygó kék láng ugrálva jött felém Gúnyosan öltögetve nyelvét reám.

Kacaja halk volt, még is oly átható,

Hogy hullámzani kezdett a nagy folyó.

Egy szét re megáit. Hívogatva intett.

Erős delejként vonzott maga felé. Rohantam utánna eszeveszetten,

Ö biztatva járt a légben előttem.

Végre egy várromhalmazhoz értünk. Felettünk repdesett a halálmadár.

Előttem végtelen, mély ür tátongott. Gyötrő félelem fogott el legott.

Bóditó illatár szállt föl belőle.

Fonó láz öntött el. Megrészegültem. Kábultan zuhantam a mélybe alá A láng vonzása esésem gyorsitá.

Egy szűk kis szobában találtam magam Mely ezerféle fény színben pompázott;

Az ablakon zöld sugár járt táncokat S a lég zengett ingerlő dalokat.

A gyónó könyvvel önfeledten álltam, Elbüvölten néztem ki az ablakon,

Hol kacagva, biborfelhök között,

Egy szép pár aranyfatyolba öltözött.

Nem messze tőlük pajkos tündérsereg Egy férfi csoporttal játszik, enyeleg Nektárral kínálja és ölébe ül,

Suttog lázasan kéjről, szerelemről.

A légben rohantak szikrázó szekeren Kéj után szomjas nimphák, szép leányok, S az üveg fuvola varázshangjára,

Vidáman perdültek a csábos tánczra.

Hívogattak s már rohanni akartam,

De zsibbadt tagjaim nem engedték meg. Kábultan kiáltám : „Óh hol vagyok, hol ?/“ Feleltek rá: „E hely az örök — Pokol.“

Kacagva jelent meg előttem Mefisztó sátáni, szikár alakja.

Lábainál a kis kék láng lobogott.

Beszélni kezdett. Hangja lágyan szólott.

Csodálkozol, kétkedve állsz most itten ? Hogy pokolnak hívják ezt a szép helyet, Mert hisz néked annyit hazudnak fent ott, Hogy ki ide jut az .. . elkárhozott.

Ne hidd balga, döre, esztelen!

Az mind szóbeszéd — egyéb semmisem. Ki vélem tartott, én igy jutalmazom Néki a szerelem kéj-mennyét adom.

Amaz ... ott... fent mindig imát zenegtet S láttatva magát igy szól: „Imádjatok ?“

Azok imádják szünös, szüntelen,

Ez boldogságuk. Egyéb semmisem!

Kacagott s visszahangzott az egész pokol. Milliók torka vette vissza azt,

Kacagtam én is önkénytelenül Bár e kacagás nem jött a szivemből.

Jer velem, és látni fogsz szépet csodást! Szólt s kezével végig simita arcom. Megnyílt alattunk a kő padozat S ment a pokol-lift, egy zöld felhő darab.

Zenélt a fal, mely mellett elhaladtunk. Dissonance hangjával delejt fejlesztve, Mely áthatott kellemes zsibbadásba S éreztem olyat, mint embei még soha.

Megállt a lift egy ajtónyitás előtt,

Mit szivárványszőnyeg borított végig.

A lepel lehullt s bár behunytam szemem Tudtam, hogy ez az én pokoli édenem.

A selymesen simuló meleg éra,

Mint bársonyos női kéz simogatott,

S kelet balzsamos izgató illata Egy forró csókot lehelt homlokomra.

Fejem szédült c csodás jelenségtől. Szemem káprázott. A keblem elszorult.

A láng-pamlagxa ittasultan dőltem,

Mély átkarolt buján, negédesen.

Végignéztem ez izzó tüzszobában,

Találnék e még, mi bámulatba ejt. Bágyadt szemem egy képkeretet látott Mely az izzó falon, üresen állott.

Kérdőn tekinték Mephistó arcába,

Ki magyarázatul csak egyet intett A képkeret im megelevenedett,

S abban egy női akt jelene meg.

Női akt, de olyat nem látott ember, Szépség, mit a költő képzelni sem mer. Vakító habtest. Bajadéri termet.

Földig érő haja, pótolja a leplet.

Ajka skarlátvörös, kéjt lihegő, szomjas. Szeméből az ember csak szerelmet olvas. Ez ömlik el arcán, tündérszép vonásin,

S uralkodik szivén és érzékin.

Néztem ezt a nőt, hosszasan, elmélázva Agyamban kóvájgott örült gondolat: Féltem tőle, a lázongó véremtől Szeme sugara ingerlé vágyamat.

Bennem léha vágyak küzködő hada,

Titáni harcra kel, pusztítva mindent. Éreztem, hogy lázas verejtékem Özönvízként rombol érző telkemen.

Szerettem őrülten ezt a Démont,

Vágytam fehér testére halálosan,

Vágytam véresre csókolni ajakát Vadul tépdesni keble szüzí havát.

És átölelni buja testét lágyan.

Majd tüzesebben, aztán vadul, durván,

És kimerülve, kéjtől ittasultan Csókkal az ajkon, elaludni hosszan.

Add nekem e nőt! — kiáltám őrülten És Mefisztó szelíd mosollyal felelt: Szolgálj engem, drága urfi, s tied lesz, Ha fölmégy, nékem tetsző életet kezdj.

E nő tied lesz — halálod után,

Addig hát türelem s dolgozz nekem, Akkor e nő tárt karokkal fogad S most majd előlegül édes csókot ad!

A lángoló képkeretből mint tünde álom A démon fölém lebegett s megölelt.

Izgató, meleg teste elkábitott És nem feledem soha azt a csókot.

Tűz ajkát rátapasztá ajkamra,

Érintésére föllángolt a vérem.

Szemének mély tüze telkembe markolt Amint hosszan, édesen, csókolt... csókolt.

A nő elhagyott. Busán rám tekintett,

S lassan, miként a köd szállt oszladozott. Kimondhatatlan a kin, mit éleztem. Mintha vasmarokkal szoritnák szivem.

Eltűnt a nő, csak Mefisztó állt előttem.

S én fulheviilten, vadul rá rohantam, Követelve, fojtogattam, téptem S aztán kimerülve fölébredtem.

A hold már magasan járt. Hűvös volt lég. Fejem végig simitám kezemmel:

Óh álom volt hát s nem való Hogy pokolban volt a földi halandó!

És mégis oly csodás, bűvös ez álom, Hogy bár nevetséges — a pokolba vágyom. Hol vigalom és tündér lány mellett Könnyű leélni — az örök életet.

Budapest, XII. 3-4. 1909.

Ifj. Baghy Gyula.

Iswar Áhamkara.

Irta: Boleslaw Prus.

Lengyelből szabadon átdolgozta: Csáky Gusztáv.

Mikor Magyarországon az osztrák absolu- tizmus uralkodott, mikor már végleg le volt verve az 1848.-iki szabadságharcz és elfojtott- nak látszott a szabadság leghalványabb reménye is, mikor a szabadságharc félisteneit, a haza nagyjait vérpadra és bitó elé hurcolta az önkény, — három magyar főur találkozott Páris- ban. Ez épen akkor történt, amikor hire ment az aradi tizenhárom vértanú halálának. A három magyar arisztokrata lángoló szeretettel vette körül hazáját, lélekzetét visszafojtva leste a fejleményeket. Reszkettek a szent haragtól, amikor az aradi gyász hire füleikbe jutott. Fájt nekik minden csapás, amit arra a hazára mértek, amelyet ők úgy imádtak s amely miatt most is, mint politikai menekültek kénytelenek idegenben élni.

Előkelő párisi vendéglőben történt a találkozás, három szomorú ember találkozása. Külön terembe vonultak s még ott is halkan suttogva folytatták a tanácskozásokat. Meglátszott a vitán, hogy kettő közülök egy gondolaton van, mig a harmadik nézete eltér az övéktől. A vita néha ideges szavakban tört ki.

— És mégis! Hát bosszulatlanul hagynók ezt a sok gyilkolást, a mit otthonn véghez visznek... ? — kérdezte az egyik, akit a többiek Jánosnak szólítottak.

— A népek nem azért élnek, hogy bosz- szut álljanak, hanem azért, hogy fejlődjenek és valami missiót teljesítsenek a civilizáció érdekében, — felelte László.

— Hát ugyan, jó ember, hogyan teljesíted ezt a missiót, amikor kifosztanak, butítanak és elveszik minden erődet? — kérdezte a harmadik. — Hogy fejlődhet az a nép, amelynek elveszik a szabadságát?

— Mindjárt, mindjárt, ne siessetek oly nagyon, — vitázott László. — Tudjátok, hogy a jólét és civilizátio alapja négy dolog. Az egyik : a természet, vagyis: a termőföldek, erdők, vizek, bányák ... stb. A másik: az energikus munka,