Északkeleti Ujság, 1910 (2. évfolyam, 1-54. szám)
1910-12-03 / 50. szám
2-ik oldal. ÉSZAKKELETI ÚJSÁG. 50-ik szám, pompásabb! Ilyen még nem volt! Ennél különbet már nyújtani nem lehet 1“ S azért a következőket mégis szebbnek nagyobbnak, pom- pásabbnak találjuk. Ez olyan speciális művészete az Oltáregyesületnek, hogy nem lehet utána csinálni. Úgy az összes szereplőkre 1, mint különösen a magánszámok előadóiról, nagyon sokat lehetne és kellene mondanunk és hogy mégis röviden fogunk megemlékezni, az nem von le semmit elismerésünk teljes voltából és dicséretünk igaz őszinteségéből. Első pontja a tárgysorozatnak Szőllőssy Károly kegyesrendi tanár szóló-éneke volt. Cherubini „Salve Regina“-ját adta elő kitünően és óriási sikerrel. Benne igen értékes erőt és nagy jövőjű tehetséget nyert úgy az egyesület, mint a közönség. Utána Dr. Wolkenberg Alajos "mondott ünnepi beszédet. A neves hitszónok már több Ízben szerepelt a nagykárolyi Oltáregylet estélyein s igy szónoki erejét ismeri a közönség és annyira szereti, hogy már nevének látása a szinlapon magában elegendő a legnagyobb érdeklődés fekeltésére. Az ez alkalommal is frenetikus hatást előidézett beszédet sikerült megszereznünk s azt lapunk mai számában közöljük. Olvasóink figyelmét bizonyára nem kell külön felhívnunk a gyönyörű orátióra. Érdekes része volt az estélynek az, amikor az Oltáregylet nevében annak igazgatója, Szent- iványi Béla beszedet intézett Dr. Wolkenberg Alajoshoz s az egyesület nevében megköszönte azt a több évi fáradságos munkát, melyet az egyesülettel együtt s attól szinte már elválaszthatatlanul folytat a nagykárolyi közönség vallásos tanítása érdekében. Beszéde végén megjelent két angyal s az egyesület hálája jeléül egy babérkoszorút nyújtott át az ünnepi szónoknak, aki azt megható szavakkal köszönte meg és fogadta el. Az a babérkoszorú, amelyet az Oltáregylet nyújtott át Dr. Wolkenbeignek hálája és elismerése jeléül, már régen el a nagykárolyi katholikus közönség szivében s a gondolat formai kiviteléken az Öltáregylet csak a szónokot lephette meg, de a közönséget legfeljebb csak megelőzte. Frenetikus taps követte úgy a Szentiványi, mint az ünnepi szónok minden mondatát. Ha még lett volna valaki a közönség között, aki még nem forrt össze lelkében oly melegen Dr. Wolkenberggei, mint mi, az ezen az estén feltétlen meghódolt volna ennek a rendkívül kellemes, magával ragadni tudó lelkes hitszónoknak. A komoly beszédet, megfelelő szünet betartása után, egv vidám, kedves monológ követte. Sikerültebb monológot, vagy legalább olyan sikeres körülmények között, mint a jelen esetben, még bajosan élveztünk. Tessék elképzelni ! A mint felgördül a függöny, belép, — nem, belebben egy bájos tünemény. Csupa szépség, csnpa keliem, csupa báj. Gyönyörűség ránézni. Nézik is a férfiak, hogy a szemük majd kidülled. Suttognak: „Olyan, mint egy angyal!“ És tényleg olyan. Még szebb! És ő a gyönyörű tünemény odaáll a színpad előterébe, egészen a közönség elé és azt mondja: „Férjet keresek !“ Hát kell e ennél nagyobb gyönyörűség?! Úgy nézzük, mint egy tündért s amikor megyünk meggratulálni a még folyton zugó tapsvihar hangjai mellett, a monológ hatása alatt szoritánk egyet a nyakkendőnkön s azt gondoljuk magunkban : milyen jó volna csak egy ezredrész annyira megtetszeni neki, mint a milyen hatást ő ért el ma a férfiak szivében ! A monológ előadója Serényi Erzsiké volt. Utána Glosz Micike zongorázott, akit az Oltáregylet estélyeiről már szintén kellemesen ismerünk. Játéka precíz, rendkívül kellemes és behízelgő. A nótákat is ennek megfelelően válogatta ki s azokat meg is kellett ismételnie. A közönség tapsolt, amíg csak biita a tenyere. Az utolsó pont Szepessy—Lányi „Szent Imre vavatala“ czimü pompás melodrámája volt, amelyet Tremba Márton szavalt, a gimnáziumi énekkar szőtt bele énekeket és az alábbi műkedvelők adták elő élőkép formájában: Popity Károlyné, Darabánt Andrásné, Bornemissza Malvinka, Mangold lrmuska, Marián Erzsiké, Petz Ilonka, Peroutka Micike, Serényi Mariska, Serényi Erzséke, Csernus Irmuske, Gaál Mag- duska, Huszthy Erzsiké és Magduska, Holczin- ger Emmuska, Kruppa Giziké, Mándy Mancika, Rokk Katica, Rubleczky Jolánka és Giziké, Szolomajer Magduska, Schifbeck Rózsika, Petz Margitka, Vetzák Bözsike. — Dr. Benkovits István, Csáky Gusztáv, Darabánt András, Dr. Falussy Alajos, Leitli János, Miiller Miklós, Müller Ferencz, Popity Károly, Papp Béla, Reszler Antal, Gaál Bandika és Schifbeck Emil, Ezek az élőképek már olyan ismeretesek Nagykárolyban, hogy alig van ember, aki ne halott volna ezeknek a csodás szépségéről valamit. Mindig más zsáner és mindig érdekesnél érdekesebb ez a szám. Szinte slágere lett az Oltáregyletnek. Hanem gyönyörű is az ilyesmi! Ami fényt, díszt csillogást, pompát, ami ragyogó szépséget össze lehet halmozni, az mind ott van ilyenkor a színpadon, amely nem is színpad akkor, hanem egy egész darab mennyország. A közönség szeme mohón nyeli az ezeregyéjszaka odavarázsolt minden bübáját. A szem nem győz jóllakni a káprázatos szépséggel, nem győz eleget bámulni, mindenki tágult pupillákkal szemléli a csodás képeket s ha vége van a jelenésnek ujráztaíja mindaddig, amig csak bírja a kortinahuzó. Az Oltáregylet egy feledhetetlenül szépen sikerült esíélylyel gazdagabb lett. —ywn imagasai «^ Csanálosi Endre. November hó 27-én, vasárnap helyezték örök nyugalomra Csanálos község fiatalon, az életet tavaszán elhunyt tanítóját Csanálosi Endrét az egész község és környék igaz részvéte mellett. Csanálosi Endre halála nagy veszteség nemcsak községére, amelyért rövid életében is oly sokat fáradott, hanem vesztesség a katholikus egyházra is, mely benne egyik szerény, de lelkesen lelkiösmeretes, buzgó munkását vesztette el. Nem volt ö a nagy harezok embere, akinek agilitása nagyobb körnek világított volna, mint községe, de itt aztán minden erejét belevitte a munkába, hogy annak anyagi és szellemi életét fölemelje. Szóval, tollal harcolt a község jegyzőjével szemben községe lakosainak érdekeiért. A nép hitéletének cs ismeretkörének kiszélesbitése érdekében megalapította a kath. népszövetséget, s fáradozott a községi olvasó kör felállításán is. Hogy munkája mennyire eredményes volt, azt csak azok ösmerhetik, akik községe népének szellemi képességét vették igénybe. Mint minden közpályán szereplő egyénnek, úgy neki is kijutott megmondott igazaiért a bivekvő hold. A tisztelendő ur azt is kieszközölte, hogy Nóthnágel a „Famulus“ czimet viselheti. Ez jobban hangzik, mint az „egyházfi“. Ezután Gusztáv Adolf mindig hosszú fekete kabátban volt látható, mit nyakig begombolva viselt, a gallérnál azonban egy szép fehér nyakkendőt lehetett látni s e fölött egy simára borotvált gömbölyű arezot, melynek ajkain mindig jóleső mosoly honolt. Gusztáv Adolf sorsával kibékült. Gyermekkori ábrádjai ugyan nem valósultak meg, nem lett első személy a templomban, hanem körülbelül a második. Hogy az uj Famulus nem sokkal hiva- talbalépése után egy keresztyén hajadonnal egybekelt — a nép egészen természetes dolognak tariotta, hanem midőn évről-évre örömtől sugárzó arcczal állt a keresztelő medenczénél, mely fölé egy kis síró Nóthnágelt tartott, min- senki a fejét csóválta s még a tisztelendő ur is nagyot nézett, mert a boldog apa minden szokásos keresztnév mellőzésével elsőszülöttének a „Máté“ nevet adta. Gusztáv Adolf nem törődött a népség beszédével, hanem ahelyett örült a kis Máté fejlődésének. És ismét nagy öröm lett Nóthnágel ur házában, második fia is született s midőn a tiszteletes ur kérdezte, hogy milyen névre keresztelje a gyermeket, büszke mosollyal felelt az atya : „Márk“-ra. Ekkor világgossá lett, hogy mire törekszik Nóthnágel ur s nem is titkolta, hogy nincs egyéb szándéka, mint a négy evangélistával venni körül magát. S csakugyan a jóságos ég boldogan mosolyog a derék férfiúra, mert másfél év múlva Máté és Márk mellé még egy rugdalódzó kis „Lukács“ is került s egy év múlva remélte Nóthnágel ur, hogy kívánsága be fog teljesülni. De ki hitte volna, hogy a várva-várt kis gyermek ily bosszúságot idéz elő. Meglett! Meglett a rendes időben, hanem — leány lett. Ez Gusztáv Adolfot nagyon megszomo- ritofta. Eleinte perelt a gondviseléssel, a kis gyermekre, — kinek az Erzsébet nevet adta, — nem igen szeretett reá se nézni, kés óbb azonban megbánta szívtelenségét s azután úgy szerette a kicsikét, mint atyahez és egyházfihoz illik s minden reményét az eljövendő gyermekbe helyezte. Ez azonban még gonoszabb volt, mint az utolsó, mert egészen elmaradt. Egyik év a másik után múlt el : Máté, Márk, Lukács már jó erős fiukká nevekedtek és a negyedik evangélista: „János“ — még mindig váratott magára. Akkoriban egy pusztító járvány szedte áldozatait a kis városkában, melynek Nóth- nágelné is áldozatául esett. Úgy gondolkozott az özvegy férfi, hogy a gyászév tetelte után a Jánosért újra megnősül, de fiai erről lebeszélték. így maradt Gusztáv Adolf özvegy. A Nóthnágelok pedig növekedtek. Máté szorgalmasan tanult, még pedig a theologián, Márk tanitóképezdébe ment, Lukács atyja műhelyében dolgozott, Erzsébet pedig a háztartást vezette. Szép, sugár növésű, piros, kerek arczu s vastag szokehaju lányka volt s ha a vénülő Nóthnágel ránézett, oly édesen mosolygott s nevetgélt. Volt valami szándéka, mit leányával szeretett volna közölni, de tudja Isten : nem mondta. Ez időtájt a városkában s a környéken a legszebb fiatal ember a „Vad-Ember“-hez czim- zett vendéglő főpinezére volt. „Jean“ volt a neve s „Zsán“-nak ejtették ki. Azon hajlékonyságot, mely a pinezéri állást jellemzi, összekötötte egy köveíségi attaché finom modorával, szőke szakálát, mint egy hajós kapitány viselte s göndör haján, mint a zsinór húzódott végig a választék homlokától nyakáig. Hozzá, még hófehér inget viselt, jól kiálló kézelőt s tallér nagyságú inggombokat alumíniumból. Igen ő nagyon csinos fiatal ember volt. Az a hir is keringett a városkában, hogy elég szép vagyonnal bir s az a terve, hogy a „Vad-Ember“-t majd megveszi. így természetesen nem csoda, hogy a polgárlányok szive — ha a szép Jean köszóntve elhaladt mellettük — hangosabban dobogott. A milyen nagy gondja volt a fiatal embernek a tányérokra és poharakra, ép úgy nem törődött egy idő óta zsebórájával. Alig múlt el hét a nélkül, hogy óraját Nóthágel úrral meg ne igazittatta volna; majd a rugó tört el, majd meg más valami baja történt. Jean természetesen maga adta át a beteg jószágot az orvosnak s a felépültet is mindig személyesen vette át és ha jött, vagy ment, nem ritkán megtörtént, hogy a konyhaajtó kissé kinyílt s a nyíláson egy csinos leányfejet pillantott meg, mely barátságosan meghajolt s aztán ismét eltűnt. Szép vasárnapokon, ha a délutáni isten- tiszteletnek vége volt, kisétálgatott Nóthnágel leányával az úgynevezett vadász lakhoz, hol a polgárok tekézésében gyönyörködtek. Nóthnegel azonban sohasem játszott, mert nem tartotta tekintélyével összeférőnek; hanem egy pohár jó sört szívesen megivott, kivált ha jóizü beszélgetés fűszerezte, evvel pedig pár hét óta Jean, a főpinezér szolgált, igen okos fiatal ember volt s mily jól ismerte a világot ! E mellett derék, komoly ifjú volt, vasárnaponként rendesen eljárt a templomba, kezében egy aranyozott kötésű imakönyvvel. A szőke Erzsébet napról-napra vidámabb lett s munka közben énekelt, mint a pacsirta. Atyja pedig egyre szótlanabb, gondolkodóbb lett. Egy vasárnapon történt dél tájban, hogy a szép Jean a Nóthnágel ur házának tartott. Feketébe volt öltözve, mellére egy fehér szegfű volt tűzve, mely messziről úgy nézett ki, mint valami érdemjel. Göndör haját puha kalap fedte, kezén sárga keztyü, balkarján pedig selyemmel bélelt vadgalambszínű felsökabát volt. Az emberek, kik őt bemenni látták, összedugták a
