Északkeleti Ujság, 1910 (2. évfolyam, 1-54. szám)
1910-08-20 / 35. szám
2-ik oída!. ÉSZAKKELET! ÚJSÁG 35-ik szám. hogy védje trónját, midőn élte végén ezen Kossuth Lajos fiát, mint legalázatosabb hívét sikerült szolgálatába állítani saját princípiumainak, apja elvei ellen. Amidőn pedig a Kossuth fia és a többi nemzeti vezérek nem akarták követni az uralkodó princípiumait egy tollvonásba került neki és a nemzet, maga a magyar nemzet döntött az uralkodó mellett. Hogy e döntés 30 millió a kormány által kétes utón szerzett pénzzel lett elősegítve arról az uralkodó nem tud, és nem tehet, de az ő szempontjából nem változtat a dolog lényegén mert ha egy nemzet elvi álláspontja 30 millióval ellensúlyozható azon állás ponton ugyan nem érdemes senkinek se megmaradni és azon körülmény, hogy a nemzet többsége a Kossuth, Apponyi és Andrássy által alaposon megnyirbált soviniszta álláspontot 30 milliónál többre nem értékelte, igazat ad ő Felségének abban, hogy ezen álláspontot soha nem respektálta. Ezen elismerésnél méltóbb hódolattal a 80-ik születés napon nem adózhatunk. A czipőkenőcstől Kelemen Samuig. (Történeti előzmény. A Szamos munkatársa czipőkenőcsöt vásárolt a mely egv Északkeleti Újságba volt pakkolva. így olvasta a spanyol kulturharczról irt czikkünket a melyre azután egy humoros kinézésű czikkben reflektált.) Az Északkeleti Újság nem tagadja, hogy csak egy igen szerény orgánuma a keresztény világnézetnek — beleértve a zsidók irányában is kötelező keresztény felebaráti szeretet eszméjét — és szívesen elismeri, hogy Góliáthként magasodik ki mellette a liberalizmus e vidéki sajtóvezére, a büszke napilap a Szamos. Mindazonáltal nem érezzük magunkat lesújtva a büszke nagyur lekicsinylő nyilatkozata által, melyben gúnyosan kifogásolja azt, hogy mi a spanyol kulturharczról írni magunkat jogosultnak tartottuk. Azért nem érezzük magunkat lesújtva, mert ez a büszke nagyur is már akkor a mikor még csak hozzánk hasonló szerény hetilapocska volt nem átallott beállani a Dreyfus ügynek az Alliance Izraelbe által sugalmazott apostalai közé. Ebben a hatalmas szövetségben ő nem érezte kicsinynek magát, hogy világpolitikával foglalkozzon. Ez a Dreyfus egy simpla hazaáruló kapitány volt, de mert véletlenül Isten választott népéből született a párisi börzétől kezdve a felsővisói kávéházig az üzletek megkötése után mindenki róla beszélt és a Times-tól meg Kölnische Zeitungtól a Szamosig minden újság épen tartotta az érdeklődést arra, hogy ha a bíróság még is elitélné, a világnak egy olyan méltatlankodása zúgjon fel, a mitől a franczia kormány ijedtében rögtön megkegyelmezzen neki. így is történt. A Szamos büszke lehet reá, hogy szerény, de megfelelő részét ebből kivette. A mi azonban szabad a zsidóknak az nem szabad a katholikusoknak. Egy hazaáruló zsidó kapitány miatt fel kell fordulni a világnak, de egy ország katholikusai erőszakos elnyomása felett nem szabad felháborodni még a katholikusoknak sem. Bizonyára e az indoka és alapja a Szamos czikkének, mely ugyan humoros formában, de annyira humor nélkül van megírva, hogy kénytelenek vagyunk inkább némileg komolynak venni. Bezzeg ha az oroszországi vagy romániai zsidóüldözés ellen irtunk volna — melyeket különben teljes mértékben elitélünk — akkor a büszke laptárs czipőkenőcs vásárlás nélkül is tudomást szerzett volna rólunk, sőt kitárt karjaiba ölelt volna bennünket, mert ez már olyan théma a melyiknek a magyar közönséget érdekelnie szabad, sőt érdekelnie kell. A keresztény olvasó, ha együtt érez a lengyel zsidóval, modern európai, ha pedig spanyol hitsorsosai iránt érdeklődik sötét, buta reakcionárius. Abban a reményben, hogy a Szamos munkatársának czipőkenőcse azóta elfogyott és igy jelen számunk is kezeibe kerül, tovább füzzük thémánkat arról, hogy ha ketten ugyanazt teszik, az nem ugyanaz. És kérdjük : Ha egy liberális újság mint a Szamos a 67-es kormánypárt elveit vallja sőt e párt orgonumaként szerepel, a képviselőválasztáskor azonban a 48- as Justh-párti jelölt fő szekértolója lesz, miért nem egy közönséges köpenyegforgatás ez ? Ha a szatmári tekintélyes, zsidók a kik mindig kormánypártiak voltak, vannak és lesznek még is a kormánypárti jelölt ellen a 48-as Kelemen Samura szavaztak, miért nem elvtagadás és politikai erkölcstelenség ez ? Ha ezeket a Szamos megfejti, akkor szívesen elismerjük, hogy a mikor ó a Dreyfus ügyről irt az egy nagy emberbaráti kötelezettség teljesítése volt, ellenben mikor mi a spanyol katholikusok üldözéséről czikkezünk, az kaczagtató humor. Félünk azonban, hogy a tisztelt munkatárs más boltba megy czipőkenőcsöt vásárolni. A „Nagykárolynak.“ Az önhitt „Nagykároly“ csűri csavarja a dolgot, tehetetknségéoen toporzékol a dologba nem látók félrevezetéséül. írja, hogy Dr. Adler Adolfról ö csak egy esetben mondta, hogy ostoba, ezzel azonban nem vétett se az erkölcs, se a becsület ellen. Ez igy lehetne igaz, de vétett az igazság ellen, amit maga is kénytelen volt beösmerni, ami pedig igazságtalan, az erkölcstelen is, csakhogy ez utóbbi tágabb fogalom. A Nagykároly úgy látszik csak a perversitást, s a tiz parancsolatban tiltott dolgokat tartja erkölcstelennek. Hogy bennünket erkölcsösöknek tart egy cikk daczára is, melyben rámutatunk a magukat kortes célból nagy katholikus-pártiaknak tartó Lubyakra stb., akik most egy község katholikus lakcsanak érdekei ellen voksoltak, ezt nem köszönhetjük meg, mert ennek ellenkezőjét állítani oka nincs. Ezzel csak a választásokon tanúsított álláspontunkat igazoltuk, hogy t. i. Szálkái és Szuhányi sokkal nagyobb jóakarójuk a környékbeli sváboknak, minta Lubyak, vagy éppen Szúnyog is, akiket egy nehány nagymajtényi és vállají r. kath. tanító támogatott éppen azon indokból, mert kath. érdekeiket is képviselve látták személyükben, — de nem igaz az, hogy mi ez által bárkit is véleményétől eltéríteni, vagy véleményéért denunciálni akartunk volna. Mi nem a más véleményét pellengéreztük, csak a mi választáskori véleményünk igazolt voltát mutattuk ki. — Ez pedig nem erkölcstelenség, sem nem iga/.talanság. — A „Nagykárolybani“ czikk szerzője is lehet erkölcsös ember, de bizony lapját sohase tartjuk annak, amig be nem bizonyítja, hogy a Dr. Adolfról és Luby Gézáról irt, s már vitatott közleményében az igazat irta. — Ha igen, akkor nem vétett az erkölcs ellen, de arra aztán kiváncsiak leszünk, hogy mit tesz Dr. Adler és Luby Géza ezen beösmerő vallomása után. — No vívja ki ez utón erkölcsös mivoltát, akkor hisszük, a meg, mikor a legények mellette beszélgetve elhaladtak. A jegyző úrról beszélgettek. — Hogy szégyeltem magamat, mikor láttam, hogy a jegyző ur ugrik bele az örvénybe, hogy azt a kis fuldokló gyermeket megmentse, mig én tétlenül áltam a parton — mondta az egyik a legények közül, tisztelettel nézve a jegyző nyitott ablakára. — Ritka erős ember, — felelt a másik. Egyik kezében a gyermeket tartotta s a másikkal kiúszott az örvényből. Azt hittem, hogy beleiül, de szerencsére megmenekült... — Nem menekül most meg — mormogta magában az oszlop mögött meghúzódó torzon- borz alak, ki az utóbbi szavakat már csak távolból hallotta. Elhangzott a legények lépteinek zaja... és csend lett. * * * Azon a napon, a mikor a fuldokló gyermeket mentette meg a folyóból, fáradtan ment haza a jegyző ur és szokása ellenére korán lefeküdt. Néma csend uralkodott a ház tájékán, csak egy pár tücsök cziripelt vígan, mint akinek semmi gondja sincsen... A jegyző ur szokása szerint nyitva hagyta az ablakot, hogy álmában is élvezhesse az egészséges és kellemes nyári levegőt. Amint lefeküdt, nyomban el is aludt, mélyen,mint kinek nyugodt a lelkiismerete... És oly mélyen aludt, hogy nem vette észre azt sem, hogy egy sötét alak mászik be ablakán, lábujjhegyen ágyához lopózik, óvatosan föléje hajlik, reávrti villogó szemek s aztán vad arczán egy pokoli mosolylyal kárörvendő hangon sziszegi fogai közt: „Tehát nem tévedtem! Hát csakugyan te vagy! Megtaláltalak !“ . .. S azután lassan lehajlik, hosszú, éles kést húz ki rongyos csizmája szára mellől és — markolatig döfi azt az előtte tehetetlenül fekvő, férfi mellébe ! Azután gyorsan kiugrik az ablakon és elrohan. Az áldozat pedig egy jajszó, egy hör- gés nélkül halt meg csöndesen, azonnal, hogy senki sem ébredt fel a házban. Reggel ébredt aztán a család a szörnyű valóra ... A gyilkost azonban nem lehetett felkutatni, íme, az ok, melyért bosszút kiált a falu népe, mely atyját, barátját, mindenét siratja a szivéhez nőtt halottban. Évek múlnak és sebek gyógyulnak. Az özvegy enyhülést talál sebére, mikor férje sir- halmán kisírhatja magát, a nagy leány idővel férjhez megy s bár fáj neki a való vigasztalást talál férje oldalán s lassan-lassan beletörődik a változhatatlanba; az apró gyermekek mire felnőnek nem is emlékeznek már arra a szomorú napra, mikor anyjuk és testvéreik sirva állották körül azt a magas állványt, melyen édes atyjuk feküdt mozdulatlanul, hidegen. Azt sem tudták elképzelni, hogy anyjuk miért zokog olyan keservesen, mikor azt kérdezik tőle, hogy: „Mikor jön már haza atyus...?“ Csak az ifjú, a család legidősebb férfitagja kutat szüntelen a gyilkos után, akit azonban a legnagyobb kutatás után sem képes megtalálni, mintha eltűnt volna. Végre beleun a hiábavaló keresésbe és abbahagyja. De lelke fájó sebére nem talál gyógyirt. Egyszer aztán eltűnik az élet zajából. Hova lett merre van-? — senki sem tudja. Talán elbujdosott, hogy lelkesebét kivigye a mindennapi élet vásári zajából. + * # Mohos falu kolostor emelkedik egy nagyobb város főutczáján. Külseje oly barátságos mintha hívogatni akarna bennünket befelé, mintha azt igémé, hogy odabenn sokkal boldogabb az élet. Mellette régi ódon templom áll. Sokan mennek most a templomba. A nép a gyóntató székhez tolul; sokan gyónnak. Egy reszkető öreg embert is láthatni ott a gyónni akarók között. Öreg, megtört, hajlott aggastyán. Rákerül a sor ő reá is. Lassan odacsoszog és a gyóntató előtt megroskadnak reszkető térdei, leborul a gyóntató atya lábai elé... és gyónni kezd. — Szent atyám — gyónja reszketeg hangon — megöltem egy embert . . . Megöltem boszúból, mert felfedezte rólam, hogy hamis- kártyás voltam . . . Aztán ültem érte rút börtön nedves, piszkos fenekén tiz hosszú esztendőt. De e tiz év alatt nem jutott egy perez időm sem a megbánásra, egy vágy lakozott csak bennem: megölni azt, aki reám ilyen szégyent hozott; csak azért vágytam a szabadság után, hogy boszumat kielégíthessem . . . Azután kiszabadultam, kitartó kutatás után reátaláltam és egy boldog család ölelő karjai közül ragadtam ki épen azon a napon, mikor élete veszélyeztetésével ragadott ki egy gyermeket a folyóból, a halál karjai közül... Atyám én megöltem őt és szerencsétlenné tettem egy boldog családot, özvegygyé a legjobb feleséget és árvákká annak gyermekeit . . . . . . S a gyónó nem veszi észre, mint sáppad el és remeg egész testében a gyóntató atya, a bánat könnyeitől homályos szemeivel nem látja a gyóntató könyeit . . . Azután elhangzanak az „Ego te absolveo . ..“ szavai s a gyóntató hangja nem remeg, ugyanazon a monoton hangon mondja el a bocsánat szavait, mint máskor, pedig úgy hasogatja, mardossa szivét az újból feltépett seb, most, mikor tudja már, hogy ki ölte meg az ő szeretett jó édes atyját. . . S az ősz miután lelkét megkönnyítette, leborul az oltár előtt és hálát ad az Istennek, hogy nem engedte bűnösen meghalni. A pap pedig gyóntat tovább s mikor elvégezte, bemegy egyszerű, szegényes kis szobájába és keservesen kisírja magát. Hanem hogy ki volt a gyitkos azt sohasem tudta meg senki. (Vége.)