Északkeleti Ujság, 1910 (2. évfolyam, 1-54. szám)

1910-01-01 / 1. szám

II. évfolyam. \ Nagykároly, 1910. január 1. 1. szám. Előfizetési árak: Egész évre ....................................... 8 korona. Félé vre .....................................................4 „ Ne gyedévre ....................................... 2 „ Ta nítóknak egész évre ........................5 „ Fe lelős szerkesztő: NEMESTÓTHI SZABÓ ALBERT dr. Szerkesztők : Suták István Csáky Gusztáv. —— MEGJELENIK MINDEN SZOMBATON. = Szerkesztőség és kiadóhivatal: NAGYKÁROLY, HÉTSASTOLL-UTCZA 12. SZÁM. („KÖLCSEY-NYOMDA“ R.-T. NAGYKÁROLY.) = Hirdetések ugyanott felvétetnek. ­_____________Nyilttér sora 40 fillér. ____________ A szerencse kulcsa. Egy festmény reprodukciója van előttem . . . Háborgó tenger, melyre ráborul az est homálya. Sötét fellegek még sző­kébbre szabják az amúgy is szűk látó­kört. A komorságát csupán az esti csil­lagnak messze távolból idecsillanó egy- egy aranyos fénysugara enyhíti meg egy-két szempillantásra. A tenger hara­gosan ostromolja tajtékzó habjaival a vízbe hatoló mólót. Szinte hallom zúgá­sát, a szél sivitását s a zord harmóniát, melybe a kettő egyesül. A mólón, szo­rosan a korláthoz támaszkodva emberek állnak. Nők, férfiak, gyermek és agg. Nyilván egy család tagjai valamennyien. Tekintetük a tengerre mered azon két hajó felé, mely a sötétségből mindinkább kibontakozva egyenesen a móló felé tart. Előrehajló testtartásuk elárulja, hogy szi­vüket nagy várakozások töltik be. Csak a botjára támaszkodó agg férfiú látszik közömbösebbnek a többieknél. Vissza­fordul, mialatt a többiek feszült várako­zásban mozdulatlanul és szótlanul te­kintenek előre. Az agg reményei — ugy- látszik — már beteljesedtek. A fiatalo­kat még bizonyos kétségek tartják izga­lomban. Mintha kérdeznék önmaguktól: Vájjon mit hoznak? Hány vágyunk fog teljesülni? . . . Az újévi közhangulatot semmivel sem lehetne jobban jellemezni, mint ezen képpel. Az emberiség nagy családjának minden gondolkozó tagja reményekkel tekint az uj esztendő felé. A fiatalok vérmesebb reményekkel, feszültebb vá­rakozással, az öregebbek kevesebb re­ménnyel és nagyobb közömbösséggel. Mindnyájunk lelkében felmerül a kérdés: mit hoz az ujesztendő? A levegő tele van jókívánsággal, szerencsével, zavar­talan örömmel, el nem múló boldogság­gal. Mintha a világ folyásának is meg kellene változnia a szeretet és kölcsö­nös jóindulat ily hatalmas, mindent be­töltő áramlatára. A tapasztalatlanabb lel­kek képzeletében az ujesztendő valóban egész mivoltában uj, melyről azt gon­dolják, hogy üröm nélkül fogja nekik az örömnek csordultig telt poharát nyúj­tani. S mire végére érnek az újévnek, szívesen búcsúznak el tőle, mert alig valamit, vagy éppen semmit sem váltott valóra reményeikből; légváraik romban hevernek; sorsuk minden jókívánság el­lenére át volt szőve sok keserűséggel, nyomorúsággal, aggódással és aránylag igen kevés volt az öröm és boldogság. Azért, mint aki bizalmasában csalódott, elforduluak az ó-esztendőtől s ismét az újat tüntetik ki bizalmukkal. Az ered­mény rendszerint a régi. A csalódás is­métlődik. Semmi változás. Semmi hala­dás. A várva-várt boldogság csak egyre késik. Pedig ez veszedelmes jelenség. Nemcsak az állapotok állandó stagná­lása miatt, hanem azért is, mert az is­mételt csalódások lassanként aláássák az emberek bizalmát a jobb jövőben. Lel­kesedésük kialszik. Lelkűk közömbös, fásult lesz; sőt a gyengébbek nem rit­kán a pesszimizmus áldozatai lesznek. Valahol hibának kell lenni. Sseren- csére könnyű a hibát felfedezni. A csa­lódások kikerülhetetlen következményei a lehetetlenségbe átkalandozó vágyaknak, képtelen tervezgetéseknek és eldorádói reményeken, melyek az újévi szeren- csekivánatok hatása alatt sok ember lel­kében megfogamzanak. Mintha a puszta kívánság megszüntethetne minden beteg­séget és megölhetné a halált; gátat vet­hetne tűzvész és árvíznek; biztosíthatna jégverés és szárazság ellen: vagy an­gyalt csinálhatna január elsején minden emberből. Reális gondolkozás és a va­lóság kikerülhetetlen nehéz eshetőségeinek figyelembevétele, — erre van szükségünk még akkor is, amikor szerencséről és boldogságról álmodozunk. A rózsáknak még reményeinkben is legyen tövisük! A fényt ne képzeljük árnyék nélkül 1 A csalódásra pedig legyünk elkészülve, még mieiőtt bekövetkeznék. Ha elmarad, kellemes meglepetésben lesz részünk; ha bekövetkezik nem lesz annyira fáj­dalmas és veszedelmes, mint azon eset­ben, ha teljesen kizártnak gondoljuk. Újra nézem embereimet a képen,.. Közeledik a hajó, reményeink hor­dozója. Az egyik férfi kötéitekercset tart Arcsődről. Hogyha vidám aiczod, Kaczaj kedvvel tel el, S ajkad ajkaimra Forró csókot lehel, Nem tudom, hogy miért, Nyugtalan a lelkem, Arczodnak bánatát Olyan félve lesem, Magamat ijesztem. Hogyha bánat tépi Hófehér lelkedet És arczodra árnyat A gondnak fátyla vet, Nem tudom, hogy miért, Nyugtalan a lelkem, Arczodnak mosolyát Olyan félve lesem, Aggódik a lelkem. Hogyha a könny gyöngye Fut végig arczodon És kiül szemedbe Az az önszánalom, Nem tudom, hogy miért, Oly nyugodt a lelkem, Arczodnak mosolyát Most már nem is lesem, Magamat temetem. Gamma. Kép a múltból, Irta: ORION. Szép tavaszi este volt. A nap alig áldo­zott le s már is az égen a csillagok millióit vesszük észre pompázni. A hold ezüst fényben füröszti a falu öreg csárdáját, melyben már a kora esti órákban szokatlan vigság, mulatozás folyt. Vajon mi lehet ennek az oka ? Ilyen kérdést tesz fel önmagának az, aki ösmeri a falu józan népét. Hajh, de ma kitudja nem-e utoljára mu­latnak a falu legényei s holnap nem festi-e az avart pirosra pezsgő vérök a hazáért, sza­badságért. Öröm ül mindenik arcán és csak akkor ül az arcokra a bú némi nyoma, ha képzele­tükbe idézik az elhagyott falut a karcsú to­ronnyal, fehér képeivel és a fehér házakban szőke, vagy barna fürtü kedveseivel. így telt el az est. Reggel még a nap alig vonja fel aranyos tányérját az égre, már a falu talpon van. Égy csapat derék legény vonul ki fölbokrétázott sü­veggel, kedveseik kíséretében ének- és zeneszó mellett, hogy szolgálatára siessenek a hazának. Itt-ott a szülők lépdelnek a fiú és testvér mögött, hogy ameddig csak lehet, közelében maradjanak, mert a válás nagyon nehezükre esik. Most a falu határára érnek és ott válni kell. Az ujjongás, zene, ének elnémul. Az iz­mos legények közzül egyik-másik, aki még az előbb tomboló szilajsággal küzdte le kedély­állapotát, most némán, komolyan tekint maga elé. Többé nincs ereje szivét megtagadni. Sir és sir. Válni! Oh mily nehéz, szivszaggató szavak ezek. Válni! . . . Válni talán örökre. A leányok kötényükkel takarják el arcukat s csen­desen zokogva nyújtják kezüket kedvesüknek. — Különösen egy derék barna legény ragadja meg a szemlélő figyelmét, aki kedvesével Er­zsivel beszélget és beszélgetésüket csak a le­gény anyja az öreg Vargháné hallgatja. — Látjuk-e még valaha egymás Józsi ? — kérdé zokogva Erzsi. Józsi csak a vállát vonogatja. Erre a leány még hangosabb zoko­gásba tört ki, Jóska pedig elfojtott hangon csak ennyit mond : „Isten áldjon meg . . . . Maradj hü hozzám“ és gyorsan elfordul, ne­hogy kedvesse észre vegye az arcán boruló könnyeket, mert ő szilárdnak akart látszani. Ekkor indulásra perdül a dob. A csapat veze­tője egy öreg őrmester, időbarázdálta arccal nagy hangon kiáltja : „Élőre ! Indulj !“ És a csapat a hátramaradottak áldásaitól kisérve útnak indult. Csak az öreg Varghánén vesz erőt fájó érzete. Ő nem volt képes Isten hoz- zádot mondani fiának mig mellette volt, de most nem tudja magát tartóztatni. — Jóska! — kiáltja majdnem elfúló han­gon, „Jóska“. Erre ó megfordul és megáll. „Még ezt ted el fiam“ és miután élelmiszert adott neki, megcsókolta. Nem birt szólni. Jóska tovább ment, de a távolból még-

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom