A Polgár, 1914. július (6. évfolyam, 27-30. szám)
1914-07-26 / 30. szám
Szatmárnémeti, 1914. POLGÁR 3. oldal. Há rájöttem most. Minditig az udvari ablakpárkányon szoktam tartogatni az kalamárist, papirost meg az tintát, még peig azir, mer ott biztosított helye vón. Oda nem fér fel az macska meg az pocok. Meg osztán még abbul az szempontbul is maradandó helyzete vón ott az kalamárisomnak, mer hogy ászt az ablakot esztendőbe csak eccer nyity- tya ki az asszon, meg az jány amikó meszelnek. Há, most majd megjártam. Alig ülök le az láda tetejire, amék az konyhai ablak felé niz, kifogy az kalamáris. Nem akar fogni az tinta, peig tennap még aláírtam az komám vátó- jának, mer hogy ű is csak fejeli az adósságát velünk együtt. Oszt még tennap vót tinta. Ma meg má nincs. Gon- dokodom, keresem az tinta hijját, hát rájövök, hogy iszonyú melegsig fog el, meg is türülkőztem az ablakon lógó katrancba, annyira, hogy szinte csurgód rula az vizizaccság. Most sül ki az fejembe, hogy hátha azir fogyott ki az kalamáris, mer elszijta az meleg, de e megint lehetetlensig vóna, mer ha én izzadok, akkó annak az kalamárisnak nem kéne, mer az üveg, oszt a má megizzatt eccer az üveg gyárba. Há sehogy sem tóm, hova lett az kalamárisom tartalma. Élig az hozzá, hogy nagy bosszúsággal zavartam az jánt tintáirt, mer hogy benne vótam az felszólalási irodalmi téma cselekedetbe. * Ojan virtusos termiszetem van, hogy nem győztem hazavárni az kalamárist. Az szomszidbul kirtem egyet. Attak. Peig ott is ritkán írnak. Csak fontos alkalomkor. Teszem fel vátó-aláiráskor j gondoltunk. Felvetette helyettünk a kérdést a szobalány, mikor előkészületeinket látta: barátom több doboz gyufát tett a zsebébe és mindketten karunkra kaptuk a paletotoket. A leány bedugta a fejét a konyhaajtón és utánunk kiáltott: — Sokáig maradnak az urak a tavon, ha a hölgyek kérdeznék? — Mondd meg a hölgyeknek, hogy ma reggel esett az eső és ki kellett vitorláznunk, hogy a vitorlákat meg- száritsuk. t Ha nem szégyeltük volna magunkat önmagunk előtt, akkor nyakunkba szedtük volna a lábunkat. Mint a nyíl repült el a csónak a parttól és néhány gyors evezőcsapással a vitorlás mellett volt. / Micsoda gyönyörűséggel oldotam el a vitorlákat, milyen édes zene volt számomra a láncok csörgése. M'csoda energiával merítette ki barátom a vizet kerítik elő az irodát az magas padlás- rul, má mint az mester gerendárul. Montam, hogy az én irodám megapatt azirt szorulok kőcsönre, a ján peig sokáig hozza. Amikó osztán nagy szives- siggel hazaviszem az kőcsön kirt irodát, hozzáfekszem az munkának. De nem megy sehogy, mer amit megírtam, ászt mind elmossa az lecsepegett iz- zacscság, aki még az kis lábujomat is gőzfiridőbe állította az nagy buzgalom közbe. Jól van, gondolok egyet. Ippen jött a ján. Mondom neki, hozzik egy tál hideg vizet az kút közepirü. Hozott. Én addig lerúgtam az csizmát, osztán beledugtam az lábom az hideg vizekbe. Uj, de jól esett. Osztán Írtam, dó- goztam az köz érdekiben. Mer há valakinek muszáj bele szólalni az közügybe az nip riszirül is. Már engegygyünk meg egymásnak. Úgy bion. * Hát kezdem elől is az rettentő nagy melegsigrül az irodalmat. Itt egy kicsit lehülék, mer hát, hogy az lábom jó hideg vizekbe vót. Nem tanátam vile- minyezni az essőt, mer aratás van. Oszt kell a jó idő. Meg gyütis is van, akiknek van mit. Az máiéra kellene az es- ső. Mer e má igazán nem bírja ki az szárazcságot. Há ha még soká igy tart az szárazcság, akó nem ölünk az télen kövir disztókat, mer hogy nem lesz máié, anékül peig nem hízik meg még az én nigy darab dísztó jószágom sem, akiket ha igy tart az idő, kicsapok az kinnhálló nyájba, hadd nyujjanak, nőj- jenek addig, amig lesz jó máié termis. Csak osztán a fiiivei ne számojjik az kondás. * a fenekéről és milyen iparkodással illesztette be a vitorlarudakat nyílásaikba. Lélegzetünk szinte megszakadt az örömtől, midőn végre megindultunk. Én majdnem a vízbe estem, ő pedig remegett, mikor a kormányrudat bei- gazitofta. Csak ne jöjjenek haza az asszonyok, ami? el nem indulunk. Ha meg is érkeznek, azt fogjuk mondani, hogy n;m láttuk őket. Ha az udvarból kiáltoznának — a partot úgy sem érik már el — azzal fogunk védekezni, hogy a sziklához csapódó hullámoktól nem lehetett hallani. De nem jön senki. Kifeszitjük a vitorlákat, fölszedjük a horgonyt és a hajó kisuhan a tóra, orrát egyenesen a város felé fordítva. Egy óra alatt ott vagyunk és három órán belül visszaérkezünk, ha ott egy óráig maradunk. Egyikünk sem tette azt az ajánlatot, Az aratási nagy munka is csekij eredminnyel vigződött. Ahun máskor 250 kereszt búzákat kötöttünk, ott most alig lesz 15—20 kereszt. Hát ez nagyon gyenge dolog. Jobban jártunk vóna, ha az vetisre szánt búzát nem attuk vón oda a fődnek, mer igy legalább megnyerjük az dógoztatási kőcs- csiget. De e mán híjába. Megadatott ami van. Fogyasszuk egissiggel! * E meg má hallatlan csekijsig. Az sógorom elvetett két égisz köböl búzát az más őszön. Oszt most learatott 1 égisz kive búzát. A többi mind gaz, de az is ojan, hogy még az ökör is szalad tüle, mer szúr. Hát ijen a rossz időjárás. Aggyon Isten bővebb termist jövőre f * Hát ez mi ? Beszilek, kajátok, nem hájjá senki. Peig jó nagyot beszilek. Má ipen ki akarok menni az udvarra, mer ott van a ján meg asszon, mikó emelem az lábom, oszt nem birom. Megzsibbatt az vízbe. Kajátok újra. Nem hájjá senki. Megverem az ablakot, mer ott ültem. Beszalad a ján. Csak niz-niz. Nem érti az beszidemet. Ászt j mongya beszijjik kend hangosán, ne j suttogjik. Akkó veszem észbe, hogy be ! vóna rekesztve az torkom. Meghűlt az lábomrul. Szalajsztom a jánt egy liter j borir. Megfőztik meg borsos paprikázták. Megittam. Lefeküttem, mer má ipen este lett. Kiizzattam veszettül. Reggel má úgy tuttam kajátani, mint egy sakál. Má 2 óra tájon el keztem próbálgatni. Az asszon rám szólt. Ne ki- jabájjik. Aluggyik. Iccaka van. De én csak nem hagytam magam. Tovább tróbálgattam az megirkezett szavalatodé a változó kormányzásnál egyikünk sem változtatott az irányon. Már hallatszik a zene a parti vendéglőből. Hátunk megett a villa kicsivé és jelentéktelenné zsugorodott össze. A vitorlák már szárazak, ha ugyan egyáltalán nedvesek voltak, amit a nagy sietségben nem néztünk meg. Hirtelen észrevesszük, hogy az ut felét' már rég megtettük. Hosszú idő idő után ismét fiatal, nőtlen emberek vagyunk. Megfeledkeztünk asszonyainkról és minden gondolatunkat kidobtuk a hajóból. És minden tétovázás nélkül, hallgatólagos megállapodásunk szerint, a vendéglőhöz kormányzunk és ott hagyjuk a vitorlákat száradni másnak reggelig. Csak hajnalban indultunk hazafelé ... evezve. J. A.
