A Polgár, 1914. január (6. évfolyam, 1-4. szám)

1914-01-04 / 1. szám

2. oldal. POLGÁR Szatmárnémeti, 1914. mit és ma már bizonytalanok va­gyunk minden iránt. Bizalmatlanok vagyunk a múlt iránt, mert úgy érezzük néha-néha hogy bizony kár volt ezer esz­tendőn keresztül karunk megfe­szítésével, vérünk hullásával, vé­delmezni ezt a földet, ha ilyen szomorú pusztulásra vagyunk kár­hoztatva. Bizalmatlanok vagyunk a jelen iránt, nem hiszünk sen­kinek és senkiben, nem hiszünk semminek és semmiben. Mert nem hihetünk és nem bizhatunk azok után, amik bennünket értek, ba­jok, szenvedések, kárhozatok. Az emberi bizalom ugyan látszólag kimeríthetetlen forrás, de táplálni azért kell, mert különben egyszer csak elfogy, lassan csörgedezik, végre elapad. És ezért nincs már bizalmunk a jövőben sem. Nem tudunk már magunkról annyi erőt, annyi lelkierőt feltételezni, hogy ebből a helyzetből kijussunk, meg­meneküljünk, feltápászkodjunk. De van a bizalomnál, illetve a bizalmatlanságnál egy sokkal na­gyobb ereje az emberi léleknek. Labilisabb, ingatagabb alapokon áll ugyan, mint a bizalom, de az ingatag alapon tömören és meg­dönthetetlenül van felépítve. Ez a nagy erő a remény. Most, mikor már minden kötél szakad, mikor valóban a bizalom lángja utolsó­kat lobban szivünkben, ma a re- i ményhez kell folyamodnunk. Re- ! mélnünk kell, m§rt ha még nem is remélünk, akkor körülbelül mindannyian, akik már a remé­nyüket is elvesztették, befejezhe­tik földi létüket. Az 1914-es esztendő számlája még tiszta. Talán ezen a rubri- kás, komplikált pámlán megva- tósitva látjuk majd a reményein­ket és elmosódnak róla a kétsé­gek és szomorúságok. Ebben az értelemben kívánunk boldog uj évet mindenkinek. v VÁRMEGYE. A választás eredményéről ed­dig a következő járásokból ér­keztek be a jelentések: Szamoskrassói Járás: Nagykolcs : Sárközi Lajos református lelkész (egyhangúlag), Kerekes Ferenc uradalmi tiszttartó (20 szavazattöbbség­gel egy harmadik jelölt ellenében) vá­lasztattak meg. A fehérgyarmati járásban: Gacsály: Inczédy Márton vámos- oroszi ref. lelkész 138, Kiss Máyer ga- csályi körjegyző 135, Madarassy Endre császlói földbirtokos 131 szavazattal. Fehérgyarmat: dr. Bornemissza Béla, Bornemissza Imre, Vatzkó Gyula. Cégény: Kincs Dániel, Kiss György, Weísz Dániel. Nagyar: Thury Zsigmond ref. lel­kész, egyhm. tanácsbiró, Nagy Barna­bás ref. lelkész, Mártonffy Géza. Zsarolyán : Veress László. Páris An­tal. Fülesd : Barla Károly, Baka Béla. Matolcs : Szabó Károly, Zoltán László. Szatmárcseke: Lengyel József gk. lelkész. * * * Vármegyei bizottsági tagor' választása. Az elmúlt héten zajlott le a törvényhatósági bizottsági tagok választása Szatmárvárrnegyében. Tiszabecs : dr. Gaál Endre, Bornem­issza András, Balog Gábor. Az erdödi járásban: Erdőd: Rébay Dezső, dr. Bíró Jó­zsef. Nagymadarász: Szabó Károly, dr. Mircsa Gusztáv. ten a földre rogytam és megtisztultan a szemem ragyogni kezdett. Fogócskát akartunk játszani. Kiszá­moltuk szépen, hogy ki lesz a fogó: egy leány lett: csak annyit tudok még róla, hogy szőke volt a haja és nagyon hosszú, amikor utánam futott, úszott mögötte és ezüst levelek hulltak rá és az illete olyan volt, hogy meg kellett csacsi csodálatára állnom. Megálltam és elfogott. Megcsókolt és azt mondta, hogy most már én vagyok a fogó, megcsókolt és eltűnt előlem, messze, egy fa mögött, és én csak néz­tem egy darabig álmodon és reszketőn távolról csodás kacagások hegedültek felém, körül néztem, hogy kit kéne meg­fogni, de nem láttam senkit, egyedül álltam a nagy tündérkertben, csak messze fák között csillantak meg a lányok fe­hér ruhái, de én nem tudtam rávenni magamat, hogy oly messze fussak. Ott álltam csak és minden nagyon csendes lett körülöttem s egyszerre, közel-közel hozzám, felzokogott valaki, odanéztem, a fűre borulva egy tündér­lány sirt: az megfogott engem, zoko­gott és zokogását valahol fenn egy gor­donka kisérte. Néztem: — Hát itt is lehet sirni ? — de nem szóltam, mert rám nézett, a könnye csu­pa gyöngy volt és amint ráhullt egy a fűre, ott pompás virág nőtt: az illata kábított és belengte a kertet mint kis szobámat Jolán parfümje. Olyan szomorú volt az arca, hogy a szivem összeszorult. Elhagyott mindenki — zokogott a földredőlten, pedig .jól látta, hogy ott álltam mellette és azt is láthatta, hogy szólni szerettem volna, csak nem bír­tam. Pedig akkor tudtam volna beszélni, olyan szépen, ahogy soha, senki, el is gondoltam, hogy mit mondanék neki: vigasztalónak, a lelkem lett volna ab­ban a beszédben, szegény, halvaszüle­tett, soha nem látott lelkem, ó miért is nem tudtam beszélni, e szegény, siró tündérleány azt várta és mikor látta, hogy nem tudok, bárhogy szeretnék szólni hozzá, odamenni, mikor látta, hogy nem tudok, zokogása elcsendesült és kisírt virágai között, mint maga is egy nagy liliom, meghalt. Meghalt, a szeme lecsukódott és én feloldódtam a varázs alól, hozzámen­tem, ráhuhtam, csókoltam és hegedül­tem : — Ó, minek is jöttem ide, a halált fönn is mindennap látom: én halok meg fáradtan naponta, egyedül, elha­gyottan, mint te, fehér liliom ez arany­kertben ; miért kellett éreznem, hogy a fáradt sirót senki, még én sem, tudja megnyugtatni és miéit kellett látnom, hogy a tündérkertben is van ezért el­hagyott halál! Ó, szánlak, szép tündér­lány, te fogtál el engem a játékban, megcsókolták, ó, szánom magamat, hogy meg kellett halnod, mert nem tudtalak megvigasztalni. Én is meg szeretnék most halni gyöngyvirágaid között. Csak egy fehér liliom volt előttem és lázas szememből kibuggyantak a könnyek. Fölriadtam. — Ki vagyok ? — gondolkoztam. — Élek-e ? Szomorúan láttam, hogy igen, az ágyamon feküdtem, köröttem bús éj­szakai szobám reszketett, az ablakot megrázta a szél és a szememből las­san hullotak a könnyek. Korvin Ottó.

Next

/
Oldalképek
Tartalom