Északkelet, 1911. szeptember (3. évfolyam, 178–202. szám)
1911-09-07 / 183. szám
Szatmárnémeti, 1911. ÉSZAKKELET 4. oldal n Gallérok géssmo- sása tttkörféimyeJ ss s hófehérbe s 5 a Üzletek: ÜOSSUtii Ls]0S-Utca 10. 82. H3|ÍEZ?-lil^ 1?., SfíMsa Z Iyi2ij; Cjä Sí Üli jSézimnnkájK: g|asés keztyrök, ftisstispok szőnyetgsk lagykámty SsésSisnyi-utsa U. sz. Alapítva tisztítása. 1835-ban. és latin tanár is. Aki kiváló szakértelemmel fejtegette, hogy miért szükséges a klasszikus nyelvek tanítása a középiskolákban? — A hfcnnus eléneklése zárta be az év ünnepélyes megnyitását. A Deák Kálmán Asztaltársaság 1911. évi szeptember hó 9-én szombaton, a Kossuth-kerti kioszk termeiben a szegény sorsú és .árva gyermekek segélyezésére létesített alap javára kabaréval egybekötött zártkörű tánc- vigalmat rendez. Belépii-dij személyenként előre váltva 1 K 20 fillér, este a pénzt árnál 1 K 60 üli., családjegy három korona. Átmeneti teveszőr kabátok és esőköpenyegek SCsiriJcsiiiál Kazinczy-utca 4. sz. öngyilkos szerelmes legény legény. Romantikus öngyilkosság történt tegnap Hajdúböszörményben. Egy fiatal legény dobta el magától az életet. Egy szomorú legény, aki nagyon szeretett. Annyira szeretett, hogy meg kellett halnia érte. Csuka Sándor szerelmes volt. Nagyon szeretett egy szép leányt. Így kezdődik a história. Járt utána, ahogy a nóta mondja, éjjel-nappal. Nagy szeretetének lett aztán az áldozata. A leány máshoz ment férjhez. Pedig szerette a legényt. Csuka István nem tudta elviselni azt, hogy más karjaiba n lássa szerelmesét. Először a borba akarta fojtan ibánatát. Nem sikerült. Sokkal jobb volt, semhogy ez segített volna rajta, fájdalmait végre tűrhetetlennek taláta. Kiment a böszörményi sifkertbe. Ráborult az édes anyja sírjára. Szép holdfényes éjszaka — Ha kimegyek a temető árkába, rábofulok édes anyáim sírjára........ Csuka István a temető áirkában lőtte magát szivén. A golyó jól talált. A boldogtalan legény nem lesz többé boldogtalan. Megvert mezőőreik, Zsenijük János nagy- peleskei lakos a községi közrakodó mellett legeltette gyermekeivel a libákat, de mert a birtokosság határozata szerint a legeltetés ott tilos volt, tehát a mezőőrök névszerint Takács János és Burcs Antal beakarták terelni a községházához a tilosban legelésző libákat. Alig hogy ezt meglátta a libáknak közelben dolgozó gazdája: Zsengék János, odarohant és a mezőőröket alaposan elverte. A libuskákat pedig szépen haza terite. Hatósági közeg ellen elkövetett erőszak miatt feljelentetett Zsenyük János. Attila, Iáié m Tisztelettel értesítem Szatmár város és | vidéke közönségét, hogy az Aitüa-utcáu a Kaufmann Ignác ur házában teljesen uj berendezésű, csinos és kényelmes tóyiázanat megnyitottam. Ujj Seifert gyártmányú büliárd. Tej! Figyelmes, szolid kiszolgálás. Házhoz kihordva tejárusitással is foglalkozom, amennyiben egy nagyobb tejgazdasággal kötést csináltam' nagy mennyiségű tisztán kezelt tejre. íhrlHH éven át Szatmár váro- IvftClI luUU sában mint főpincér működtem és ezalatt a nagy közönség bizalmát kiérdemeltem, melyet ez alkalomall továbbra is kérek. Teljés tisztelettel Szabó József kávés *«'r^zw-.T2'B5»Byi^arria8CKvi<n»« tarn. Nem felejtkezel meg arról a csekély szivességröl, amit vele akkor tettem, smint szabad ember visszonozta nekem, mint — j rabnak. Utóiért a nemezis. Egy démoni szép asszonyért, a pénzéért, otthagytam jegyesemet, akinek elválásunk alkalmával esküvel fogadtam, hogy hű leszmek hozzá. Otthagy- j tarn, azt aki súlyos betegségem alatt éjjeleket; áldozott fel értem. Aki imádott, Otthagytam hűtlenül azt, aki biztató szavaival lelket öntött a már haldokló testembe. Aki őszinte szerelmével ambíciómat, munka s életkedvemet növelte. Akinek életemet és mindenemet köszönhettem— Szemeiből könnyek törtek elő. Majd ismét zokogva folytatta: — Megérd emlem, hogy üldözz a Sorsom. Megérdemlem... Egy fél éve már, hogy mulatok. Keresem a szórakozást, a felejtést. E helyett azonban gyötrelmet találok. Ha találkozom egy: egy régi régi barátommal nem ismernek meg, vagy tán nem akarnak ismerni. Lenéz mindenki... Megvet, mert gyilkos vagyok ... Senkinek sem merek a szemébe nézni, mert félek, hogy arcomzröól olvassa Te vétkemét. Leborult az asztal hideg márvány lapjára : s szemeiből patakként folyt a köny... Az én szemembe is könny szökött. A megértés, az átérzés könnye... Majd köd- j fátyol ereszkedett szemeimre... Óriási, alvó i alvó tengert láttam magam előtt. A hatalmas j víztömeg hátán, messze a kéklő távolban, egy kicsiny fekete pont mozgott. A pont folyton növekedve közeledett. Már az alak- j ját is ki lehetett venni: egy yacht volt. VT- | dárnan, könnyedén szelte a nyugvó óceán habjait. Egy fiatal, daliás termetű, aranyszö ke hajú ember volt csak a földélzeten. Gyönyörködött a hajó nyomán kelő s gyémánt ként csillogó hullámszemecskékben. Az ide- oda úszkáló nagy halakban. Mosolygós arcáról, szemeiből az öröm, a megelégedettség tüze sugárzott, égett. Kellemes, langyos szellő kezdett fujdogálni. A tenger tükre szi- kis könnyű jármű a parthoz, amikor óriási szélvihar kerekedett. A könnyű hajót torony magasságnyira dobálták a haragvó hullámok. Egy hatalmas hullámtömeg keresztül csapva a hajón, a yacht féloldalra dőlve lassan-lassan süllyedni kezdett. Mikor az ifjú látta, hogy nincs menekvés, a hajó elvész, orcáiról eltűntek a boldogság, megelégedés pírjai s szemeiben a vakmerőség lángja lobbant fel. Bele vetette magát a dühöngő elem közé ... Bár az óriási hullámok nem egyszer vetették vissza, azért kitartással, leküzdhetetlen erővel igyekezett a part felé... Egy sikerült ugrás és a parton kimerültén terült el. Mikor kábultságából föllesz- mélt, ismét megjelent szemében az öröm, a boldogság tüze. öröme most már végtelen volt. Elérte hő óhaját: a kikötőt. De a sors megirigyelte boldogságát. Egy hatalmas hullám lesodorta a partról. Le a hullámsirba: az örök kikötőbe... A gyönyörű szimbólum, a ködkép eltűnt. Hajnalodot... A nap éltető sugarai belopóz- tak a nyitott ablakokon keresztül a kávéházba, hogy aranyos fényűkkel megvigasztaljanak egy testileg, lelkileg összetört embert, egy boldogtalan családapát, aki többet várt az élettől, hogy megvigasztaljanak egy haldokló embert, aki maga ásta meg a saját sírját. A szundikáló cigányok felébredtek s u- toljára elhúzták az én régi jó cimborám vigaszt, de kárpótlást soha nem nyújtó mélabus nótáját, szomorúan, bánatosan, szívhez szólón : »Életemben egyszer voltam csak boldog...* Se
