Északkelet, 1911. július (3. évfolyam, 127–152. szám)
1911-07-21 / 144. szám
Szatmárnémeti, 1911. É SZAKKELET 4. 'oldd. • IHentfiszeMiyeli és fölszereli, T. Hercz Sándor orvosi mükötszertárában Szatmár, v?tÄ,<L. cséplőgépek és ipartelepek részére« miniszteri rendeletnek megfelelően, öles óbb am kap h at ó k és onnan zsirt lopott el. Valahogyan kitudódott a dolog és igy a károsult feljelentette a tolvajt. Veszendő magyarok. Mint. Nagyváradról írják: Érkenéz község iskolaszéke felhívást bocsátott Éki a közönséghez, hogy járuljon hozzá anyagi támogatásával, hogy Érkenézen magyar iskolái építhessenek, mert a régi Kenéz községben most csak román iskola van és a magyarság egészen eloláhosodik. Az adó mányok a következő rímre küldendők : Szlávi József községi iskolaszéki elnök, Érkenéz, utolsó posta Érselind, Biharmegye. Rakoncátlankodó utasok. Lázárcsuk Mi- hálly, Major László és Hecskó István szek- lencei napszámosok tegnap a szeklencei vasút állomáson a vonatra szállván ott egy egy németországi utas nejét insultálták, a- miért is a nőnek jelen volt férje felkérte Vor- dánszki József kalauszt, hogy utasítsa rendre a garázdálkodókat. A hetyke legények a- zonban nekitámadva a kalauznak őt életve- széllyes fenyegetésekkel illették a dorgálásért. A kalauz feljelentette a goromba utasokat. Dr. Fodor fogorvos külföldi útjáról megérkezett és fogorvosi rendelését folytatja. Czinka Panna. Irta: Gagyhy Dénes. A hold fénye a káprázó hó tetején még halványabbá, még kisértőbbé vált, mint máskor s az a végtelen terítő, a melyet a kietlen vidékre rá borit, olyan, mint a legdrágább csipkéből szőtt szemfedő, valami kedves, sokat siratott halott koporsóján. Óriási, nyüzsgő árnyékok barnállanak tetején s egy őrtűz lángja hasítja át a fehérséget az éjszakában, amelyet szomorú, szótlan, fegyveres emberek ülnek körül s úgy melengetik magukat, hogy az Isten hidege meg Iné vegye. Körül az erdőségben vérszomjas duvadak orditása hallatszik, amint zsákmányra vadásznak és éhségükben bőgnek, mert minden állat elmenekült előlük s biztos rejtekhelyén húzta meg magát, hogy prédául ne essék élete, Érzik az emberszagot és kínjukban a tűzhöz is közel merészkdenek, de néhány lövéstől megriadnak és vonitva futnak szanaszét, csak akkor fordulnak vissza, a mikor miár nem fél nek a veszedelemtől és fogvicsorgatva folytatják a rémitő zajt. A szűk völgy közepén keskeny folyó húzódik át, a melynek fagyos tükre itt-ott megvillan ahold ölelgető sugarától, mf<or mint a leányka arca mosolyog a csók édességétől — másutt meg a rákeraényedett hótörmelék megrontja szépségét, mint a sebesült daliáét a homlokára csavart vászonkötelék. A parttól nem messze, aláig száz lépésnyire, pompás nagy sátor van felütve. Tetején tépett, szakadozott zászló leng, bejáratánál mar conaképü, keménylépésü katonák járkálnak fel és alá, kivont karddal és felhúzott ravasz- szal, vagdalkozásra és lövésre készen. A nagy Rákóczi táborának utolsó csapata vert tanyát egy éjjelre itt, a Latorca völgyében egy nap,i járóföldre Munkácstól, a mint az 1711 -ik év februárjában idegen földre menekült legjobb vitéziéivel az üldözött fejedelem. Kora reggel indultak a munkácsi várból, szakdaatlanul, pihenés nélkül ügett- ték a Lengyelország felé vezető utón. Az est puszta vidékén lepte meg őket, távol falutól, várostól, még emberlákta hely sem volt közelben. Szállásra készültek, éjszakai virrasztásra, hogy aztán másnap folytathassák futásukat, a mig lehet s szabad. Tüzet gyújtottak a hómezőn, amely úgy világolt, mint annyi gyertya a ravatalon; lángolásuk olyan fáradt és színtelen volt, minő bús a kedvük a melléjük húzódó, bujdosó kurucoknak. Uruk sátrát, azt, a melyet Esztergom vívásakor, a párkányi mezőn, süvegükkel hordott dombra állítottak; kifeszitették elsöpörték, alóla a havat s perzsa szőnyeggel terítették be helyét, hogy a fővezér kényelemben nyugodhassék rajta. A palotás ezerből és Esze Tamás hős katonáiból állítottak őrséget elébe, mert ezek a vérrel keresztelt magyar leventék a pokol fajzatai ellen is megvédelmezik felséges személyét s testéhez csak a vérük utolsó csepp- jének hullása után lehet hozzáférkőzni. Rákóczi Ferenc egyedül pihen tigrisbőrén, még a kamarását is elküldőtte magától. Egy szál mécses félénken pislákol előtte és ő -BJ1JBZ ‘[B33ŰB SOlBUBq ‘uprara ‘3[oq zau Bqqß tott szívvel, mintha attól a gyenge, repdeső lángocskától akarna világosságol kérni, amely elméjét földerítse és jó utat mutasson előtte, hogy azon elindulva, nemzetét a végromlástól valamiképen megmenthesse. Oh, hiszen ez volt neki eddig is minden vágya, életének legfőbb célja és szent törekvése; jezért láldozta föl vagyonát, a császár barátságát és rokoni jóindulatát: ezért dobott el magától fényt, ün nepeltetést, még a királyi koronát is és ezért földönfutóvá. Ha szivében nem lakozott volna akkora szeretet hazája és népe iránt, bizonynyal nem hallgat! i volna meg Bercsényi u- ram csábító beszédét, hanem megmaradt volna Becsben, az udvari fény puha derékalján, vig és gondtalan életben a többi hercegek kö zött s ma nem gyötörné bu lelkét, nem emész tené fájdalom éss zégyen. De ő a harcot, a véres küzdelmet választotta, hősi viadalt keresett, a melyben elnyomott nemzete letéphesse magáról a láncot, nagygyá, hatlmaassá lehessen, mint halhatatlan elődje, az igazságos Mátyás király idejében. Volt is viadal, dicsőség elég! Hányszor látta az ijedt osztrák ármádia futását győztes katonái előtt... De volt vereség is, volt árulás, szégyen és lett bukás. Trencsén ... Ocskay ... Bezenédi... Haj 1, Károlyi Sándor!... Kívülről, az éjszakából, zeneszót hajtott át a szél a sátor fodrain .Hegedű hangja volt, amely bűbájosán csengve szállongott szerteszét, megigézve, magával ragadva mindenkit, aki hallotta. A kesergő, szivrfeasaró dallam a távolban . rezgett még, csak lassan-lassan közeledett s halk zenéje mindinkább erősödött és mindinkább megfogta az embereket, amint közelebb jött. Senki sem mozdult, csak ámnlt és figyelt, meg — könnyezett. Az a mu zsika mindnyájuk leikéből fakadt, valamennyiük siralma és panasza, fájdalmaik és szenvedéseik éneke, mérhetetlen nagy bánatuknak zokogása, az elbukott és megalázott magyarnak sirvavigadása, vagy tán halotti dala volt. Első akkordjára felütötte fejét a szunnyadó kuruc s fegyveréhez nyúlt a palotás-őr.; de a mint folytatódott, a mint a dallam tovaterjedt. és belemarkolt a szivekbe — a kuruc tovább álmodozott, a palotás-őr lebocsátotta puskáját s némán, mereven állt a dermesztő hidegben. A hegedűs csak néhány lépésre volt már, a sátortól és ekkor a zenéhez énekelni kezdett : Haj, Rákóczi, Bercsényi, Vitéz magyarok vezéri, Bezerédi! Hová lettek magyar népnek Élő tüköré, • í NemzeEtünknek hírszerzői. Fényes csillagi, Ocskay?! Az ellenség mindenfelől őket emés|zti, Űzi, kergeti, Búval epeszti, — Közénkbe sem ereszti; Jaj, lásd, szegény nemzetünket Miképen veszti! A táj néma volt, csak az ének zengett és egy-egy lágyabb szivü katona sóhajtott akkorát, mintha sírna; távol a hegyoldalból, farkasüvöltés zúgott le a völgybe •— és ez a sokféle hang az erdőség másik feléről úgy verődött vissza, mint a csatazaj: benne dia
