Északkelet, 1911. április (3. évfolyam, 55–78. szám)

1911-04-01 / 55. szám

2. oldal. ÉSZAKKELÉI Szatmárnémeti, 191 1. yn Somlyay próba-terme! Ujj nemzet, a szabadságára féltékeny olasz nép utai örökre elváltak a Vatikántól. Ezen az ünneplő nemzeten már nincs hatalma ! De annál nagyobb kívüle. A ma­gyar parlamentben is elhangzott a non possumus, Szmrecsányi ajkáról. És tessék odafigyelni: nem hatástala­nul, A történelem lelke, mely egybe­ölelte ezt a két nemzetet — az olaszt és magyart — a nagy emlékek ereje, mely a viharos időkből itt maradt egy nótában, a melyik e három nevet — Kossuth, Türr és Garibaldi — fűzte össze: lankadtan roskad le a magyar nemzeten, a parlamentünkön sötétlő vatikáni szellem ereje előtt. Az ifjú, haladó és független olasz nemzetnek dicsősége ez a félszázados jubileum. Nekünk tanulság és intelem. Vajh, meghalljuk-e a belőle ki­csendülő — „előré“-t ? . . . FORGÁCSOK. A MOSTANI kormányzási éra alatt uralkodó plánétája a — humor. Erről pedig az irodalmárok megálla­pították, hogy vagy néma, cselekedet- j beli, vagy hangos, szóbeli. Mindkét rendbelinek bőviben van a kormány, i Most pl. hűen a készfizetések meg­gyilkolásánál — pardon: rendezésé­nél — követett ősi erényeihez, ren­dezte a kivándorlást. Nem minden hu­mor nélkül. Általános, közpolgári fel­fogás szerint ez a mi nemzetsorvasztó nyavalyánk. Most meggyógyította ezt is. De nem a nemzetet gyógyította ki belőle, nem pusztította el a veszedel-j mesen sorvasztó bacillusokat, hogy! megszűnjék végre ez a rettentő vér­vesztés, mely részleges elhalást, pár-: cialis guttaütést eredményez a nemzet j testén, hanem — rendezte. Eddig ál­lami pártfogás nélkül vándoroltunk ki, most már — állami felügyelettel — simábban. Nem tesz egy tapodtatnyi lépést sem, hogy a nyavalyát kiirtsa, hogy itt maradjon a sok-sok verejték, mely ott távol aranyakká jegecedik a milliárdosok kincses kamaráiban, ha­nem — szabaddá teszi az utat. És könnyebbé. Hát ez a baj, ez a ke­serű humor, amelytől könnyünk is ki­csordul. Ez a faji öntudatlanság és emberrabló gazdálkodás. Nehézzé kell tenni a kivándorlást. Elállani az útját a kalandornak. Legyen kockázatos a kijutás. De egy a bökkenő. A nyava­lyát nem hogy agyonfojtaná, kiégetné, méreggel elpusztítaná, de még a fo­kost késziti hozzá az orvos — a kor­mány. Mivel? Erre a kérdésre vezér­cikkekben feleltünk és fogunk felelni. * A MOSTAN folyó parlamenti tár­gyalások olyanok, mint a vetített ké­pekkel „fűszerezett“ földrajzi felolva­sások. Elvonulnak a fehér megvilágí­tott lepedőn a szóban forgó tájak. A mi publikumunk elé mosta kedves horvát szomszédaink vagy: társaink í föld-, nép- és jellemrajzi viszonyaiból vetítenek egy-egy derítő képet iiuszt- rációul a parlamenti felszólalók. Ér­dekes dolog ez. Megtudjuk, hogy az iskolában milyen légiesen ideális be1 állitásban kaptuk mi a társországokat. Kisül, hogy éppen nem társak. Sőt a legfenekedettebb ellenségük ők min­dennek a mi magyar. Fiume is már- már az övék, a magyar pénzen kiépí­tett vasútra is fölöttébb fáj a foguk: nem kívánnak egyebet, mint hogy a Aki ismeri a nőket. Irta: Berki Géza. Mikor Kévés Miklós haza ment délutáni sétájából a maga ízlésesen berendezett legénylakására, az Íróasztalán egy levelet talált. Ismeretlennek találta a borítékon lévő Írást. De a finom határozatlan vonalak elá­rulták, hogy az ismeretlen levélíró: nő. Becsengette az inasát. — Ki hozta ezt a levelet. ? Egy leány. Választ is kért, de a nagy­ságos ur nem volt idehaza. — Nem mondta kitől jött.? Az inas diszkrét mosollyal felelt.: — Az e fajta leányok az ilyen titkokat nem szokták elárulni. Kévés türelmetlenül legyintett kezével. — Jól van. Elég. Elmehet.... Azaz ... maradjon. Készítsen ruhát. Át öltözöm. Kocsit is hozasson. Aztán elmehet. Megértett.? Csak azután fogott a levél olvasásába. Megszokta már, hogy naponta levelekkel zaklatták, hát nem sokat törődött vele. Jó- nevü írónak ismerték, s aszonyok tucatszámra keresték fel leveleikkel, s szerelmükkel os- tromálták. Ő aztán ezeken a leveleken ke­resztül bele tekintett a nők leikébe s azt hitte, hogy megismerte őket. ügy irt rólluk, ahogy ezekből a levelekből ismerte őket. Kí­méletlenül. Tehette. Megvolt hozzá a jogcíme. Az a sok-sok banális levél, mint az ő igazát bizonyította. De megerősítette a meggyőződését az a sok mindennapos kaland, a melynek hősei, mindmegannyian fanatikus irodalomkedvelő, és könnyüvérü asszonyok voltak. Mem ismerte az írást, hát, az aláírást nézte. Tűnődve gondolkozott. Ennyi volt „Kertiné“ Ilyen nevű barátnője nem volt. Elol­vasta hát a levelet. Rövid volt, de érthető. Ennyi: „Uram.! Tegnap a jégpályán mégis m’erkedtünk s ön a lakásomig kisért. Bűnös­nek érzem magam, mert bucsuzáskor megí­gértem önnek, hogy ma délután a férjem távollétében fogadni fogom. Ma másként ha­tároztam ; kérem ne jöjjön el. Kertiné,“ Mikor Kévés elolvasta a levelet, gon­dosan összehajtotta, s bele tette a borítékba. Aztán odadobta az asztalra az irathalmaz közé. Arckifejezése nem változott. A legter­mészetesebb tekintettel bámult maga elé. Nem lepte meg a levél. Gondolta, hogy így fog történni. Ismerte az asszonyokat. Meg­rettenni a legcsekélyebb vésztől is, De a veszélyben bátrabbak, mint a férfiak. Nem tekintette a levelet egyébbnek, mind egy csapdába került madár hasztalan erőlködé­sének. A levél olvasása azért némi csalódás számára. Eddig azt hitte, hogy az asszony több Iessz, mint az ő fajtájú asszonyok. Másnak képzelte. Merésznek, szenvedélyes­nek. Aki a veszélyben is gyönyört lát. Aki fokozza a veszélyt, hogy fokozza a gyönyö­rűséget.

Next

/
Oldalképek
Tartalom