Északkelet, 1911. március (3. évfolyam, 29–54. szám)
1911-03-16 / 42. szám
2. oldal. Szatmárnémeti, 1911 ÉSZAKKELET próba-terme! ÜO gazdasági jövőnk minden biztosítékát, reménységét. Kevesen lehetnek, akik gondolkozni szoktak azon, mekkora erő, a megnyugvásnak mily hatalmas talizmánja az a néhány törvénycikk, amelyik a magyar nemzeti géniusznak testet öltött s talán soha vissza nem térő óriásai alkottak. Hatvanhárom esztendő múltán ott tartunk még, hogy „merjük“ emlegetni egyik-másik 48-as törvény végrehajtásának lehetőségét, sőt — uram bocsá’ — szükségességét is. Nem éppen mindnyájan, magyarok, nem is úgy, mintha komolyan akarnék, de mert szépen hangzik és mert ez mindig „jól“ hangolja a választókat. A mi szerencsétlen ferde, szinte érthetetlen és történelmünk ismerete nélkül csakugyan meg nem érthető közjogi helyzetünk okozza, hogy a sza- badelvüség nálunk ma már minden egyebet jelent csak azt nem, amit e szó magában, politikai vonatkozás nélkül kifejez. Valamikor azok táisadalmi és politikai felfogásának jellemzésére szolgált e szó, akik előítéletektől mentes elveiket szabadon nyilvánitották, és azok értelmében, azokhoz híven tenni és dolgozni is mertek. A múlt század 30-as, 40-es éveinek fórumán látjuk az igazi magyar szabadelvüség képviselőit és harcosait. A jobbágyság eltörlése, az egyedüli teherviselés és a felekezetek egyenjogositása azok a főbb cselekedetek, amelyek amaz idők munkás magyarjait messzi korokban is az igazi nagyok soraiba emelendik. Velők azonban kidőltek a szabad- elvüségnek igazi kimagasló képviselői, és elenyészett a szabadelvüség igazi fogalma is. Egyideig, évtizedeken át, az elvtelenségből, a nemzeti jogok pincébe dugdosásából élősködő, az ország közjogi és gazdasági fejlődését ocsmány eszközökkel akadályozó többségi párt leiszapolta a szabadelvű nevet. Amily kevéssé képviselte e párt a nemzet politikai meggyőződését, éppoly kevésbé volt letéteményese a szabadelvüségnek. A szabadelvüség történetében bekövetkezett aztán egy érdekes alakulat. A nagy agyvelejű magyarok helyét méltó utódok hiányában éleseszü és néha tehetséges zsidó szociológusok foglalták el, akik könyvekben és napilapokban kíméletlenül, de legtöbbször a nemzeti hagyományok negligálásával és újabban nemzetközi trónusban ostromolták a reakciós törekvéseket. Ezek a demokrata, szociáldemokrata, radikális sziciálista és egyébb nevű liberálisok aztán véglegesen kompromittáltak minden szabadelvüséget Magyarországon. Egy sereg strébernek privát-pimaszkodása jóidőre megnehezített minden becsületes szabadelvű törekvést. És a magyarországi szociá- lizmus szerencsétlen irányú fejlődése a Jakabok és a klérikálisok alternatívája elé állította a magyar társadalmat. így vagyunk tehát. Két ut között választhatunk. És a magyar társadalom élég éretlen és elég gyáva ahoz, hogy a szabaaélvüség egyenes útjáról, letérve a sötét reakció, a felekezeti és osztály- hark üszkeit dobáló klérikálizmus mögé bújjon egy gyanúból való félelmében, ahelyett, hogy szembenézve a vörösek és feketék egyként mételyes seregével diadalra vinné, az igazi liberáiizmust. azt, amelynek zászlaját 1848-ban Kossuth Lajosék bontották ki. Tempora mutantur. A lelkes, magasztos hangulatot, a visszaemlékezés fenséges összhangját kinos doEste fele egy kis faluba értünk. Csöndes volt az egész helység, mint a temető. A falu végén bezörgettünk egy háznál éjszakára. Öreg, összetöpörödött ember nyi- otta ki az ajtót előttünk, meglepődve húzódott hátra, amint megpillantott bennünket, szinte szorongva kérdezte tőlünk: — Kit keresnek? — Katonák vágyunk, feleltem szomorúan, szállást kérni jöttünk kigyelmedhez erre az éjszakára. Holnap úgy is megyünk tovább, ki tudja hová, ki tudja meddig ? Gyanakodva nézett végig rajtunk, de nem szólt semmit, csak szemével intett, hogy kövessük. Bent a kis házban szomorú fényt hintett széjjel az asztalon pislogó mécses. Egy pár rozoga szék húzódott meg a kis asztal mellett, odább egy ócska lóca. Az öreg helylyel kínált meg bennünket. Leültünk. Hallgattunk sokáig, szótlanul nézegetve egymást. El voltunk foglalva mind a hárman a gyásszal, mely aznap ért bennünket. Tegnap még fényes, vidám harci vágytól égő lelkes csapat száguldozta be a kalásztermő rónát, ma ... ma egy összetört, meggyalázott, elkeseredett csoport hagyta el a csatateret, dehogy, a szégyen, az arculcsa- pás szomorú színhelyét s holnap megindulnak a bakók, a harctelek undok hiénái, hogy össze marcangolják a megmaradt kis csapatot. Elveszett minden, kudarc, megaláztatás lett a bér . . . úgy tetszett, mintha az ablak alatt elsivító szél is azt ordítaná, azzal vádolna bennünket nincsen hazátok, eladtátok . . . A mécses már csak alig pislogott. Mikor fölrezzentem álmodozásomból egyik társam az asztalra borulva aludt, a másik magyarázott valamit az öregnek s amig sugdostak, a szeméből jött a könny, miért sirt ? Szemeim előtt lassan sorakoztak az árnyak, mint egy- egy gúnyolódó rémalak, táncolva lebbentek el mellettem . . . Utolsót lobbant a mécses s csönd lett mélységes csönd, az árnyék birodalma elnyelt mindent, csak a kis ablakon világított be halvány fénynyel egy-egy csillag, aztán az is eltűnt, nyugodt volt minden, csak néha sivitott el mérgesen a szél az ajtó előtt, aztán elhalt az is, csönd lett, mélységes csönd . . . Mikor fölébredtem, a napsugár vidáman sütött be az ablakon. Társaim még aludtak, egymásra borulva az öreggel. Az álom még szorgalmasan festegette nekik a rózsás, ragyogó képeket hogy annál szomorúbb legyen a való, annál rémítőbb a föl- ébredés. Jó magasan járt már a nap, mikor fölébredtek. Csak az öreg aludt még akkor is. Sápadt halavány arcáról elsimultak a redők. Ősz haja szemébe hullott és aludt .. aludta azt az örök álmot, amelyből itt lennt nincsen fölébredés. Meghalt, mig mi örültünk az álomnak, ott lebegett közöttünk a halál, mig mi álmainkban a múltat, rejtett, édes vágyainkat vártuk vissza • . Meghalt anélkül, hogy egy jajszó röppent volna ki ajkán, elmúlt lassan, csöndesen. Egy öreg diófa állott a kis udvaron, az alá temettük el, hárman végezve a szomorú szertartást s azután a természet segített sárga falevelekkel betakarni a frissen ásott sirt. Arra a másik szent halottra pedig hiénákat bocsátottak, hogy ne legyen nyugta még a halál után sem, hogy megsemmisítsék végképen, nehogy feltámadjon álmaiból a hatalmas halott. * * * Az öreg elhallgatott. Kérdőleg néztünk reá. — A folytatás elbeszélése ti reátok vár 1 Ti meséljétek el az ébredést. Sebestyén Béla.
