Északkelet, 1911. március (3. évfolyam, 29–54. szám)
1911-03-14 / 40. szám
2. oldal. ÉSZAKKELET Szatmárnémeti, 1911. yL! Somlyay próba-terme! Ujj künk magunknak jut a közös ügyek óriási terhe mellett. Mind e meg nem érdemelt kedvezményekért horvát testvéreink esznek bennünket; marnak, harapnak és rúgnak, ahol, amikor csak tehetik. — Bolondgombával élő politikusaik, közjogászaik a külön államiság tévtaná- nak magvait hintegetik a közvéleménybe; a magyar iskolákat erőszakkal elnyomják; a magyar címert, magyar zászlót meggyalázzák; a magyar szót minden lehető és lehetetlen módon üldözik határaikon belül. Határaikon kivül a külföld előtt ócsárolnak, rágalmaznak bennünket és Fiúmén kezdve mindent el akarnak orozni tőlünk, ami csak kezük ügyébe esik. Újabban a vasúti pragmatikának azon intézkedése ellen fenik a fogukat, amelyik minden vasúti alkalmazottól megkívánja a magyar nyelv tudását s a belső ügykezelés nyelvévé a magyart teszi az ő külön határukra való tekintet nélkül. Ez a rendelkezés, tegyük hozzá: természetes, okos rendelkezés az első perctől fogva vörösposztó volt testvéreink szemében. Megvadult bikák módjára rontanak neki újra meg újra s harcos vadságukban agyontiporni akarják a vörös posztót s lobogtatóját egyaránt. És mit csinál ezzel szemben a magyar állam ? A védelem és megtorlás eszközeivel rendelkező magyar kormány? Talán visszaveri és észre- tériti a megvadultakat? Talán vaskézzel fékezi meg a mindent felöklelni akarókat? . . . Nem! A magyar kormány elnök békegalambként, csőrében a „türelem“ és „békés várakozás“ olajágával röppen az ádáz testvérek felé. Sőt a béke igéi közé simán, észrevétlenül becsempész egy olyan kijelentést, amely olajként csöppen a magyarellenes indulatok tüzére s újabb, tartósabb lángolásra szítja azt. Azt helyezi u. i. kilátásba, hogy a vasúti pragmatika nemsokára revízió alá kerül s ennek folyamán maguktól orvoslódnak a horvát sérelmek. Minden okunk megvan arra, ho|;y e kijelentéstől ökölbe szoruljon a kezünk és a magyar nyelv jogának ve- rességét, a magyar államiság kudarcát jósoljuk meg belőle. Szegény magyar Géniusz! A kormány már készíti az utat, sőt vasutat, amelyen kényszerut- levéllel, csúfosan, megalázva, ki kell vonulnod Horvátország..........nem is először, nem is utoljára. Hála a horvát szemtelenségnek és magyar gyávaságnak, amelyik közül egyiknek sincs határa . . . David Ödön fogászati műtermét Budapestről áthelyezte. Szatmár, Kazinczy-utca 15 szám. Műfogak, aranykoronák, csapos fogak, amerikai hídmunkákat jutányosán készit Telefon 258. SZÉLJEGYZETEK. A NEMZETI munka pártja szolgai készséggel munkálkodott Ausztria javára a közös bank szabad alkalmának meghosszabbításán és a katonai követelések megszavazásában. Vájjon fog-e az ország érdekében III. A rokoko stilü szalonban egy leány zongorázott. Nagyon szép volt s hideg mint a márvány. Észre sem vette, amint körülötte jártak, szóltak hozzá, csak játszott, ha hirtelen megkérdezték volna, mit játszik, bizonyára nem tudta volna megmondani. Hát igen, elhagyták egymást. A napsugaras, izzó szerelemnek immár vége, többé nem látják egymást. Hasztalan az a nagy szerelem, ha nincs kaució s az nem volt: az útjaik elváltak, a hadnagy szép csendesen haza ment, rideg, rendetlen, legénylakásába, ő meg zongorázott tovább, mintha nem is találkoztak volna soha. Visszaálmodta az egész történetet. Szinte félve gondolt reá, nagyon törékeny mese volt, hát még a gondolata is eltűnik a valóságból s az álomból — hiszen csak szép álom volt — nem marad semmi. De jó) történt ez igy. Lassan elfeledik egymást, majd csak előkerül a két megváltó, a milliomos bankár szeplős arcú, vézna leánya s a dúsgazdag, goromba parlagi gavallér. S boldogtalanság között végtelen szeretettel gondolnak vissza egymásra, ez az igazi ideális szerelem. Idegesen felkacagott, aztán hirtelen divatos, fülbemászó keringőt kezdett játszani. S ebben a pillanatban a kis hadnagy szivének szegezte revolverét. A szobáját átható füst és pernye töltötte be s a történetből, szerelemből nem maradt más, csak füst és pernye. IV. Legszebbek a májusi esküvők. A hónap a maga verőfényes, virágillatos leikével szinte megváltoztatja a szerelmeseket s ezt az ideális szertartást még ideálisabbá teszi. Ragyogó, májusi esküvő volt. A menyasszony szőke s fiatal, mint a hajnal, a vőlegény daliás, délceg férfi. Mindenki kedvtelve nézte a boldog párt, azok pedig látható gyönyörűséggel állottak a pap előtt s a dogma azt hirdeti, hogy ott nem lehet hazudni. A templom végén hideg oszlop mellett meghúzódott egy ifjú. Fejét néha az oszlophoz támasztotta s méla fásultsággal nézte az egész jelenetet. Eszébe halk mondatok ötlöttek. Előbb azt hallotta: — Az ember nem mindig emlékezik az álmokra. Az álom tova röppen s csak akkor ragadjuk meg, ha elég hirtelen ébredünk fel s ha nagyon élénken gondolunk rá, mert semmi sem tűnik el gyorsabban, mint egy álomnak a képe. Egy vagy két másodpercnek a müve s ha az ember nem rögzíti meg, elvész a mysticizmus világában, mint... az álom. Azután meg az: — Az élet csupa idealizmus, de a ragyogó szinti köntös alatt nem rejtőzik más,* csak maga a realizmus. Mert az a leány őt szerette. V. — Kisasszonyom! Azt kérdezte maga egy ízben tőlem, mi hát az élet ideálizmusa? Tudja, még nagyon régen volt — s itt elmosolyodunk mind a ketten s azt mondjuk: akkor. Nos hát igen, akkor volt. Nem feleltem akkor, ime most megadtam a választ, olvassa el ezeket a történeteket, de a pointe-t ne olvass el, az ostobaság. Azt is kérdezte maga, miért boldogtalan annyi ember, hiszen az élet gyöngyvirágos, napsugaras tündérálom, selyemszálaktól tündöklő hímzés. Sajnos, a hímzésnek is van fonákja s a tündérálomból van felébredés. S mi, akik hisszük, hirdetjük ezt s örömöt lélünk ebben a keserűségben, — mi vagyunk a boldogtalanok.
