Északkelet, 1911. március (3. évfolyam, 29–54. szám)
1911-03-04 / 32. szám
Szatmárnémeti, 1911. március 4. Szombat. T .. , . v . e.-' 111. évfolyam. 32-lk szám. FÜGGETLEN POLITIKAI NAPILAP. szatmArvArmegye ÉS SZATMÄR város FOGOETLENSÉGI partjainak hivatalos lapja. „Divat udvar“ Szatmármegye legnagyobb és legfényesebb külföldi mintára berendezve megnyílik 1911. márc. havában Kazinczy-u. 4. A trónörökös. A Belvedere felől gyakran jönnek olyan hirek, amelyek gondolkozóba ejtenek bennünket. Legutóbb a trónörökös betegségéről terjedtek el komoly hirek, amelyek még akkor is erősen tartották magukat, amikor a hivatalos cáfológép teljes erővel működésbe lépett. Ma már teljesen dementálták a bécsi lapok a trónörökös komoly megbetegedéséről elterjedt híreket. A trónörökös a király „hazatérése* után Brioniba megy és öt-hat hetet fog tölteni családjával együtt az olaszok között. A trónörökös tehát ismét ráveszi magát, hogy a kényelmes Belvederét, egy időre elhagyja, amelyet oly igen szeret, hogy minél ritkábban válik meg tőle. Ezúttal sem jön azonban a trónörökös a hű magyarok közé. Ha már csakugyan utaznia kell, szívesebben megy fárasztó tengerészeti szemléket tartani, semhogy Magyar- országot szerencséltetné egy rövidebb vizittel. Távol áll tőlünk, hogy magunknak foglaljuk le a jogot: sajnálkozni a megtisztelő látogatás elmaradása felett. Mindenesetre vérzik alattvalói szivünk, amikor látjuk, hogy legjobbjaink a király udvarában mily otthonos szives látás mellett ebédelgetnek és ugyanakkor jövendő királyunk leplezetlen undorral fordul el tőlünk. Tisztán áll ma már az ország közvéleménye előtt, hogy a trónörökös nem szereti a magyarokat. Epés- kedő újságok sokszor megírták krokikban és más elmeélesitő olvasmányokban, hogy azért való ez a leplezetlen ellenszenv, mert Ferenc Ferdi- nándnak csupa hajlotthátu, mézesmázos és alattomoskodó magyar úrral volt találkozása. Ó pedig egyenes, kemény legény, aki mindenekfelett szereti az őszinteséget. De legyen bármi az oka ennek az ellenszenvnek, mindenesetre elszomoritó és lehanSzinváltozatok. Irta: Vidovich Ernő. I. Édes Imrém! Lopva irom e sorokat s becsempészem kedvenc könyved lapjai közé, amíg te utoljára bejárod a nagy kertet, ahol oly boldog vakációt töltöttünk. Könyörgök Imre, meg ne tudja valaki, hogy tizenhatéves leány létemre késő éjjel kiszöktem és veled, egyedül veled sétáltam a hold fénye mellett. Oh, ha megtudnák ... s azután érzem azt is, hogy az a csók, amelyet az öreg almafa alatt adtál, ahová egymás alá véstük a nevünket, más csók volt, mint amelyet érkezésedkor loptál a homlokomra s amit búcsúzáskor fogok kapni. Én csak azt Írhatom Imre, hogy mindig nagy boldogsággal fogok visszaemlékezni az elmúlt nyárra, hogy a nevelőintézetben te fogsz legjobban hiányozni, aki annyiszor megnevettettél bohó szavaddal s oly sokszor megszomoritottál bánatos, merengő tekinteteddel. Magad mondád, hogy most már, mint „érett ember* kilépsz az életbe s folytonos csalódás lesz a sorsod. Úgy sajnállak, Imre , s csak arra kérlek, ne felejts el engem s ha . mindenki elhagy is, én várlak, visszavárlak. r Szeretnék még írni, alig tudom letenni r a tollat, pedig hallom már lépteidet. Magam j , sem tudom, micsoda érzelem vett erőt raj- . tam. Talán te meg tudod magyarázni, de , azt is érzem, hogy a két szemem tele lesz , könnyel, midőn elhagysz bennünket s úgy i suttogom: Isten veled, a viszontlátásra. A te kis húgod : Berta. II. Tisztelt Uram ! ; Szívesen imám ezt is: Kedves László! : de nem merem, mert a magaféle poéta em- : bér minden Írásból regényt csinál s ha már • oly szívtelen lesz, hogy megírja könyörtelenül • ezt a históriát, nem mondhatja senki, hogy- nem úgy viselkedtem, amint egy jól nevelt leányhoz illik. i Tudom, ezt a levelet sem kellene írnom, i de én nem tudok annyira szívtelen lenni. : Megkísértem megcáfolni mindazt, amit maga i utoljára mondott, hogy ne legyen joga átkozni engem, aki pedig — igazán nem hi- i zelgésből mondom — az áldása voltam, i Azt mondta maga: „Mentsük a hajótörésből, ami menthető 1“ Óh ebből a hajó- : törésből maga sokkal több illúzióval mene- : külhet, mint amennyit hozott magával magának, sokkal több kellemes emléke marad, mint nekem. Joga van hozzá, hogy felkacagjon, sőt azt is megengedem, hogy itt öklével nagyot üssön az asztalra; csak arra kérem, tegye szivére a kezét s feleljen nyíltan: nincs-e igazam ? „Magának újjá született a lelke, mikor megismert engem“; mondta a minap. Sajnos, nem tehetek róla, hogy megakadt a szeme rajtam s hogy volt bátorsága hinni,
