Északkelet, 1911. január (3. évfolyam, 1–5. szám)

1911-01-01 / 1. szám

2. oldal. ÉSZAKKELET Szatmárnémeti, 1911. Boldog újévet! Ezzel a két szóval köszöntik ma egymást az emberek széles e .föld­iekén. Ez a kívánság száll ma halom­számra a postán, ezzel kopogtatnak ajtóinkon és ennek a köszöntésnek a tiszteletére ragad meg bennünket az ajándékozó kedv. (!) Milyen ereje van a puszta szokásnak! Azaz hogy... az esztendőnek van ereje, mely, mint az időnek egy kimért szakasza, mintegy lelkes valósággá képződik, mely szü­letik és meghal, eltemettetik és fel­támad. Minden halál siralmas. Még a gonosztevőé is. Azért fájdalmas az ó esztendő búcsuzása. Még ha mosto­hán bánt is az velünk. Minden születés örvendetes. Nagy kilátásokat, reményeket fűzünk a szü­letetthez, pedig ki tudja, mi lesz be­lőle ? így vagyunk az uj esztendővel is. Sok ékes kívánságunk megvalósu­lását várjuk tőle, pedig ki tudja, mit tartogat méhében. Óh, ha az a rengeteg „Boldog újévet!“ mind valóra válna, be más ábrázatja volna e siralmas világnak! Lelkünk vágya, legsajátosabb ösz­töne, hogy keressük a boldogságot. Ez emészti meg erőnket, vérünket. Az érte való küzdelem elemi erővel folyik a bölcsőtől a koporsóig. Ki éri el az óhajtott célt? Senki. Örök igazság a bölcs ama mondása: „Halála előtt senki sem boldog!“ Minden időnek meg vannak a maga boldogságot célzó eszközei. Ma, ebben az anyagi világban a pénz, a tekintély, az uralkodás a mozgató elve a boldogulásra törekvésnek. E körül a mammon körül táncol a világ őrült veszetten, erre áldozza lelki kincseit is, ettől várja megváltását a társada­lomnak és hazának. Szegény társada­lom, szegény haza! — be erőtelen alapokra helyezik a te megváltásodat! Azok, akik maguk is lelketlenek, te­hát hogyan érezhetnék meg az idő­nek, a lepergő esztendőknek szive- lüktetését, lelkének tomboló erejét. A lélek, ami megelevenít. A lélek rom­latlan sajátja pedig egy szent vágy a függetlenségre, minden téren, az egyed és összesség életében s az a szeretet, mely imádattal függ az anyaföldön, a dajkáló hazán, ennek szabadságán — minden tekintély, behódolás és ural­kodás megtagadásával. Az a szeretet, melynek nincs teste, lelke van csupán. Mi hozza meg újévi boldogsá­gunkat! Vaj, ki tudná azt megmon­dani ! Mi csak egyet mondunk és csak a régit mondjuk: Óra et labora! Imád­kozzál és dolgozzál! De ne magadnak imádkozz csupán és ne csak magad­nak dolgozzál. És boldogulási tény­kedésednek eme két fogalmát ne vá­laszd el egymástól! Azaz: dolgozva imádkozzál és imádkozva dolgozzál! Ebben nyilvánul a test és lélek har- mónikus műköo se, az anyagi és szel­lemi élet egész vonalán, minek az eredménye: boldogság. Ilyen értelemben kívánunk mi is mindenkinek: Boldog újévet! A színház. A lefolyt szinházi hét eseménye Rát- kay Mártonnak, a bpesti király színház mű­vészének három vendégjátéka volt. Az első estén legbrilliánsabb szerepét a Luxemburg grófjának Berilovics hercegét mutatta be. Nem akarjuk játékát birálgatni, csak épen számot adunk azokról a kellemes benyo­másokról, amelyeket éreztünk mindnyájan, akik láttuk. Megjelenése, beszédmodora, vi­selkedése, játéka meglepően tipikus. Tipikus pedig nem személyéhez, hanem szerepeihez viszonyítva. Az egyénis vonásokat, melyeket legtöbb színészünk minden szerepébe, ala­kításába oly kirívóan belevisz, ő mesterien elrejti úgy, hogy a következő estén nem is ismerünk rá az előbb látott-hallott emberre. És ezt a különösen finom érzéket és tehet­séget igen sokra becsüljük. A Luxemburg Grófját már meglehető­sen ismeri közönségünk, sőt akadt olyan is közte, aki bármelyik szerepet eljátszotta volna tanulás nélkül, ami persze csak a szövegtudást illeti. Mégis volt valami uj az előadásban. Értjük a Rátkay művészjátékát és külön ki kell emelnünk mesteri táncát. Jó volt az egész előadás, színészeink jól, kedvvel játszottak. Különben a játék ellen ritkán is esik kifogás, de az ének, az bi­zony sokszor egyeseknek nagy munkát ad. Rátkay másodszor a Molnár F. „Dok­tor ur“ c. bohózatában lépett fel. Itt is csak azt mondhatjuk róla, mint fentebb. Arcjátéka, gesztusai és mozdulatai is mes­teriek.’ De jól játszottak a mieink is. Jók ügyesek voltak Zöldi V., Horváth Lenke, Homokay G., Vidor, Sipos, Roos. Csütörtökön a „Balkáni hercegnőt“ hoz­ták Rátkay bucsufelléptével. Ezen kivül vólt Diák szerelem. Irta: Vajthó Lajos. Az internátus ablaka nagyot koccant. — Erzsiké lecsapta a könyvét, — kinyitotta az ablakot s óvatosan kitekintett. Csöndes volt az egész utca, csak egy férfi keringett fel s alá, — ha ugyan igy ne­vezhetjük a Pista urfit, aki, — bár még csak a Vll. gimnázium lépcsőjét taposta, de egy diákhoz sehogysem illő komolysággal tekintett fel az ablakon kihajló Erzsikére. — Viseljük magunkat csendesen s ne zavarjuk a boldog idillt, mert különben a Pista urfi megijjed s elillan az éjhomályban. — Lássuk csak mit csinál ? Mindenek előtt is előszed a zsebéből egy szelet papirt, golyóvá gyúrja s földobja az ablakba. És a kis lány ? — No hiszen az nem azért múlt el 15 éves, hogy el ne kapja a repülő papirt, amely tehát rendeltetési he­lyére jutott. Ezt ügyesen csinálta a Pista urfi s úgy látszik ő is osztotta ezen véleményün­ket, mert egy búcsú-pillantást vetve az ab­lakra, megemelte a kalapját s aztán sarkon fordulva — beleütközött az ott elhaladni akaró fizika tanárba. A tanár ur hátra hökkent, de hökken- tében fülön kapta hősünket s élénken ér­deklődött a késő esti séta irányában. A diák holmi „patikába megyek“, „beteg a mamám“ kifogásokkal igyekezett a tanár kezeiben időző füleit kiszabadítani, ami annyival inkább is kívánatos volt, mert Er­zsiké könnyes szemekkel nézte az elébbi idillikus jelenetnek ilyeténképen való prózai folytatását. Végre is tisztázódott a helyzet. Pista urfi elszabadult, — a tanár ur hazament, — az internátus ablaka pedig becsukódott. Lássuk mármost, mi fog történni az eddigi bonyodalom okozójával, az Erzsiké­hez feldobott papirszelettel, amely — mint az sejthető is, — nem volt más, mint egy le­vél, amelyet az előbbi sorokban szenvedő­leges szerepet játszó hősünk intézvényezett az ő Erzsikéjéhez. A kis lány, — miután meggyőződött ar­ról, hogy nem hallgatózik senki, — felbon­totta a levelet s olvasni kezdé a követ­kezőket : „Édes aranyos Erzsikém ! Holnap este 11 órakor elszököm hazulról és átmászva az internátus kerítése falán, sietek Hozzád! Légy tehát künn az ablakban s majd akkor személyesen adom át az ide mellékelt mil­lió csókot...“ Eddig olvashatta csak Erzsiké a leve­let, — mert az ajtó hirtelen fölpattant s belépett rajta a tanitó néni, akit nevezzünk a rövidség kedvéért Eufrozina néninek. Erzsiké, — mit tegyen mást hasonló helyzetben egy jól nevelt 15 éves kis lány? — elpirult. A levelet hirtelen elakarta dugni, de az már akkor rég az Eufrozina néni kezei között volt. „Egy levél! — Egy szerelmes levél!“ «X • fa lpo-iohhat éc T'fc 4 ff o f a kávékereskedőnél Szatmár, Kazinczy-u. 16. sz. „Mokka Kávét legoiosöbban Benko Sándor k"erék“ ^,,ko“Äiser.!,,j?-4-40 koro.nf-. beszerezhetünk villany erővel pörkölve.

Next

/
Oldalképek
Tartalom