Északkelet, 1910. december (2. évfolyam, 49–52. szám)
1910-12-18 / 51. szám
2. oldal. ÉSZAKKELET Szatmárnémeti, 1910. királyitanácsosi tanfelügyelő, aki a telefoncsengésre redingatot ölt, mert megnshetik, hogy a király kér tőle sürgős tanácsot. De a nemzet maga, a sok számolatlan millió, amely nem vezércikkezik a félhivatalos jubileumi számában, amely egyetlen mozdulásával hosszú időkre megmunkált korszakokat tipor bele a porba, — szóval a Nemzet, a hatalomadó, — az nem lojális. Nem mondom ezzel azt, hogy a nép királygyilkoló hajlandóságot táplál magában, óh nem, csak közömbös előtte az egész felségiség. Ez semmiesetre sem illojális és igy szerencsére kívül esik a büntetőtörvénykönyvön, de sujtóbb annál: nemtörődömség. És látjuk mégis nem egyszer, hogy a szuverén nép véréből való vér, tudója a ius resistendinek, emlé- kezője az ónodi és debreceni ország- gyűlésnek, belevakul a hatalom fényébe. Akadtak mindig meghunyászkodottak, ^akik kiszáltak a harcos ostromlásból, mert megvette őket a hatalom varázsa. Kiküzdötték a mások kezéből a parancsolást és haladtak tovább a megvetett ellenfél utjain. Világgá harsogták a maguk megvehe- tetlenségét és úgy állottak mag a hatalom trónja előtt, mint az inasok. így változik vízzé a vér a hatalomért. Játékos élclapok inventáriumá- ból halásznak elő egy műszót és nevezik ezzel az ilyen vezérkedést hatalmi politikának. Kicsinyesek és gyöngék a hiú emberek. De bűn a gyöngeség akkor, ha népek sorát intéző nagyokban sarjadnak fává magvai, mert a nép lesz az áldozat a bálványimádás oltárán. Bűnös a kormányzás, amely nem nézi a népet magát, száz éveken át táplált vágyait, csak halad tovább azon az utón, amelyet előtte a megvesztegetettek kitapostak. Bűnösök az emberek, akik görnyedeznek a misemondó ruha előtt, csak azért, hogy kezükben tarthassák a parancsolás vesszejét, amellyel nem tudnak igaz irányt mutatni — és igaztalan parancsokra alázatosan hajladoznak, hogy ők is parancsolhassanak és megtarthassák a maguk kicsike hatalmát. Pedig nem az a hatalom, amelyet a kifeketedett selyempalást nyújt érdemesnek és érdemetlennek egyaránt, hanem az, amelyet a nemzet ad. A nemzet, amellyel szeretnek ösz- szetestvéresedni a fától messzeesett almák, amelyre szívesen hivatkoznak a tilosban találtattak. És amely védő szárnyai alá vette nem egyszer a meg- tévelyedetteket, de tudta méltó haragjával sújtani a jogsikkasztókat, az al- kalomlesőket, a hatalmi politikában üzérkedőket. Mert mondjanak bármit a palásttisztelők: övé az ország és övé a hatalom. _____________________(-y.) A színház. Hétfőn, kedden a „Cigányszerelem“ telt házai igazolták be azok vélekedését, a kik ezt a nagy hirü operettet kassza-darabnak jósolták. Szerdán több rendbeli műsorváltozás után „Egy szegény ifjú története“, illetve „A vasgyáros“ helyett „A dolovai nábob leánya“ került színre. Előre bocsátjuk azt, hogy limonádés francia darabok helyett mindig szívesen látunk jó magyar színmüveket, különösen ha Herczeg Ferenchez hasonló kaliberű Írókat vallanak ezek szerzőikül. , A gyakori és többrétű műsorváltozásnak azonban elvből nem vagyunk barátai és emez irányelvünknek jelen alkalomból kifejezést kell adnunk. ■ „A dolovai nábob leánya“ egyébként azt a meglepetést is tartogatta számunkra, hogy a címszerepet Czakó Mici játszotta, aki Zöldi Elza helyett a szó szoros értelmében beugrott ebbe a szerepbe. Tartozunk a fiatal, ambiciózus és rokonszenves kis művésznőnek azzal a megállapítással, hogy a fentebb érintett meglepetés nem lett kellemetlen. A közönség az első jelenetek után láthatólag megbarátkozott a szerepváltozással és mindvégig jóindulatú érdeklődéssel kisérte Czakó Mici alakítását, amelyet talán csalódás nélkül tarthatunk egy szépen induló művészi pálya sikeres kezdetének. A kis művésznő kellemes beszédmodora, árnyaló képessége intelligenciájával párosulva, hisszük: valóra váltják e jövendölésünket. A többi szereplőről szólva Vidort (Tatorján főhadnagy) Mátrayt (Lóránt hadnagy) Sípost (Biliczky kadét) és id, Baghyt (Szentirmay huszárszázados), a nők közül Zöldi Vilmát dicsérjük meg. Csütörtökön „Az erdészleány“-t elevenítették fel igen jó előadásban, melyből főleg Bállá Mariska (Krisztina) és Vidor (II. József császár) vették ki részüket. Dénes Ella (Józefin) Burányi szintén a régi jók voltak. Heltain (Walper! szabó) is mulatott a közönség. Pénteken Bataille „A balga szüz“-cimü színmüvét mutatták be. Ez a 4 felvonásos dráma legújabb terméke annak az idegfeszi- tő szinmü-irodalornnak, melyben a két Henri : Bernstein (A tolvaj, Baccarat, Sámson, Izráel szerzője) és Bataille (A nászinduló, A botrány írója) olyan nagy mester, de a melyben mégis Bataille a nagyobb, költőibb művész. jogokat gyakorolt a jobbágyai felett. Egy fia volt a nagyimnak. Sokan azt mondták, hogy ez az egyetlen ember a földön, aki az érdeklődésére és szeretetére méltat, de voltak lázadozó érzetüek — persze kevesen — akik úgy vélték, hogy a fiában is a maga eszméit, tehát magát szereti. A kisgrófot különben mindenki imádta. Amikor végigkocsizott a városon, a templom mohos kőlépcsőin ájtatoskodó öreg asszonyok szerelmes rajongással pergették az olvasójukat és végig imádkozták érte a verőfényes délelőttött, a Három Oroszlán vasrácsos ablakai mögött üldögélő rangbéliek pedig fenékig ürítették a cinkancsókat és azt mondták: az ő egészségére. Sohasem álmodott a város akkora boldogságot, amilyet ebben a gyönyörű kis grófban ért meg. Nyoma sem volt benne a régiek zsarnokságának és alapjában véve igen kényelmetlennek találta a maga nagy méltóságát. Szerette ezeket a bárgyú embereket, mert a természet nemes és tiszta érzéseket oltott belé és sohasem nevetett az ostoba voltukon. Az apja őt sem engedte ki a nagy világba és úgy nőtt fel hatalmas, délceg daliává, hogy az emberek romlottsága ismeretlen maradt előtte. Semmi sem korlátozta a kedvteléseiben, mert mindig abban találta örömét, ami Istennek és a jó embereknek tetsző. Néha — persze titokban — barátkozott a jobbágyaival és ilyenkor nagyon boldog volt, hogy leereszkedésével örömet szerezhetett nekik. Általában lehetetlen volt ezt a kis grófot nem szeretni, aki veröfényes boldog ifjúságában szerette volna szivére ölelni az egész világot. Egyszer — a boldogságot nyomon követi a gyász — nagybeteg lett a kisgróf. Kegyetlen láz sorvasztotta és az öreg skiló- gus, aki naponta lejött a várból, a patikában emésztő híreket mondott az állapotáról. Szomorú arccal jártak-keltek a város lakói és az öreg gróf egy percre sem hagyta el a fia betegágyát. Most először látta, hogy felette is van még egy nagyobb hatalom és ezeken a szomorú álmatlan éjszakákon úgy érezte, hogy szívesen lemondana nagy gazdagságáról, ha most le tudná győzni a halált. A szomorú óra azonban közeledett. A kisgróf hét nap óta feküdt eszméletlenül s hetedik napon egy kis időre kinyitotta a szemét. Körülnézett a félhomályos teremben, mintha most látta volna először az ódon, aranycirádás falakat és fáradt szemei egy sápadt leányarcon pihentek meg, mely aggodalmas szeretettel hajlott feléje. Vékony, kékes kezével megsimogatta a leány aranyhaját és azt mondta neki: — Nagyon szerettem magát, Mária. Befordult a fal felé. A vén doktor ur figyelve hallgatta a lélekzését és valami furcsa mozdulatot tett a karjával. Sirt. * Egy félév telt bele, amikor az öreg gróf kezdett visszatérni a világra. Addig a fiával foglalkozott, ott töltötte a napokat a sírboltban és siratta a maga szomorúságát. — Ki lánya vagy te, Mária? Kávét legjobbat és legolcsóbban beszerezhetünk : Benkő Sándor kávékereskedőnél Szatmár, Kazinczy-u. 16. sz. „Mokka keverék“ cégem különlegessége 1 kg. 4*40 korona, ::: villany erővel pörkölve. :::
