Északkelet, 1910. szeptember (2. évfolyam, 36–39. szám)
1910-09-04 / 36. szám
Szatmárnémeti 1910. É CSARNOK. A malacok. (Állat-regény.) * Irta: Zempléni Árpád. (Folytatás). Világosodni kezdett. Fejük felett, az ól padlásán a kakas nagyokat kukorékolt, a tyúkok vig kotyogással pletykáztak egymás közt. Nem beszélgetés az, de azért megértik egymást, még ők is megértették belőle odalenn, hogy pitymallik. A szemközti istállóban a fejésre váró tehén bőgött, mert fájt neki, feszitette tőgyét az összegyűlt tej; dobogtak a lovak, szitkozódott János bá’, a kocsis. A kondás jól ismert kürtje és ostorpattogása közeledett és behallatszott az udvarra. Ők várták a reggelit és a kapu kinyiltát. Csákó elmerülve hallgatott, Virág ellenben kikandikált a hasadékon, jön-e már kovácsné a moslékkal ? Jött végre. Fölemelte a csapóajtót, kiseperte a vályút, kupából öntötte a hűvös, ízes levet. Csákó beleugrott a vályúba, meglökte a Kovácsné kezében a kupát, ezért kapott a sódarára a nyir- faseprü nyelével, — a seprőjével a babona szerint nem szabad ütni, mert leszárad az állat — aztán újból rájuk bocsátotta az ajtót és ők békében kiitták a vályú tartalmát. A kapu előtt recsegett a kürtszó. Ők már akkor az udvaron kergetőztek, enyelegtek. Kovács bácsi kiállt az istálló ajtajába, onnan gyönyörködött bennök. — Istenem, uram! — fohászkodott a jámbor — ez a Csákó, leikétől megválva, egészen olyan, mint egy ember. Akkurát úgy incselkedik a párjával; nyalja ci- bálja. De azt még nem láttam, hogy megverte volna. Sánta Kovács bácsi verni szokta a feleségét és igy nem is érthette, hogy az asszonyt megverni akkora disznóság, hogy azt még a disznó sem cselekszi. — Hé, asszony! nyisd ki a kaput, ereszd ki a malacokat! Mindent én mondjak! — kiáltott Sánta Kovács bá’. Az asszony ugyanekkor már kilépett a konyha ajtaján s a deszkakapuhoz sietett, de a gazda, hogy a süveg az ő fején maradjon és minden neki jusson előbb az eszébe, mint a feleségének, még egyszer eldörmögte a parancsot. Hjha! semmit se lehet az asszonyokra bízni. Kovácsné kinyitotta a kaput s a két süldő éles visítással kiperdült a kapun. A nyájban általános röfö- gés keletkezett: jó reggelt kívántak a nevezetes párnak. Csákó oly leereszkedéssel fogadta a tüntetést, mint egy szeretett uralkodó a népe éljenriadozását. Ha sejtette volna, szegény Csákó, hogy életének és népszerűségének ez az utolsó napja. A kegyetlen fátum, mely minden nagy szívnek eredendő ellensége, már határozott az ő megsemmisítése felől. A legnagyobb fának van a legnagyobb árnyéka. A nagy képességekkel nagy hibák is járnak. Könnyelműség, hiúság, elbizakodás. A közpálya nagyjait, a népszerűség bálványait többnyire a közvagyon szédíti meg és ejti el. Csákót is ez a sors kezdte ki. A kondát egy napon valami gonosz betegség érte. Oda volt az egész nép, mintha keserüsót etettek volna velük. Némelyiket még a hideg is lelte, mint a zöldgyümölccsel jóllakott gyereket. A kanász beizent a bojtártól a városgazdának, küldjön ki nehány zsák tavalyi makkot, attól majd meggyógyulnak. A városgazda küldött egész kocsiderékkal. Délben már kaptak is belőle, de csak egy zsákkal. Zúgolódni kezdtek magok közt. Mi egy zsák makk ennyi éhes disznónak? És bölcs ésszel kisütötték, hogy bizonyosan a kanász akarja megenni mind, azért osztja oly szűkén. Csákó nyíva izgatta a közvéleményt, majd pedig ajánlkozott, hogy szemmel fogja tartani a makkot és a kanászt. A csürhe örömmel bízta meg az ellenőri tiszttel. Csákó maga mellé vette Virágot, köréje csoportosult még néhány fiatal tisztelője s nem bánva hőséget, homokot, folyton a buckát kerülgették. Őrizték a makkot, hogy meg ne egye a kanász. A kutya éppen a szomszéd kukoricásban leste az ürgéket, a kondás pedig hanyatt feküdt a bucka oldalán, párnája volt egy zsák makk, zsíros kalapjával betakarta arcát. HortyoSZAK KELET 5. oldal. Nyomtatványokat legolcsóbban készít lapunk nyomdája. gott. Lábánál karikása hevert, hangos kürtje oldalán hallgatott. Mögötte hevertek a makkos zsákok, mintegy öten. Amint kerülgették a dombot, Virág észre vette, hogy egyik zsáknak kioldódzott a szája s kiömlött be- lüle vagy egy szakajtóra való makk. — Hrm! nézd csak Csákó, beh jó volna azt a kis makkot fölenni. A kísérők is rögtön rajta voltak, hogy biz az jó lenne. Csákó végre engedett, hogy jól van, szabad, de csak egy-egy szemet, hogy meg ne lássék a kár. Még ő ment elől, felkapott egy szemet s odább futott vele. De mikor látta, hogy a többi öt malac javában tépi szét a zsákokat, sőt innen onnan újabb résztvevők is jönnek, visszasompolygott ő maga is. Szép csendbdn, de hamarosan fölprédálták az öt zsák makkot. Akkor a lakomá- zók otthagyták Csákót, még Virág is elszökött a nyáj közé. Ő egyedül kerülgette tovább a buczkát, melyen már nem volt többé mit őrizni. Lett ebből nagy ribilió a csürhében. A vének akik elaludták a jó alkalmat, s igy nem jutott nekik a makkból, dühös röfögéssel izgattak Csákó ellen, aki cinkos, társaival elpanamázta a rá bízott közös kincset. — Mi lesz velünk, — röfögtek, — ha még a nagy fejüek is igy lopnak, igy csalnak, elprédálják a közvagyont? Kire lehet akkor valamit bízni? Be ne merje többet a lábát tenni közénk, mert kihasítjuk agyarral az oldalát. A többség azonban nem elégedett meg a puszta szóval, hanem fölkerekedett s megrohanta Csákót. Csákó szaladt, de azért aligha össze nem tépte volna a visi- tozó csürhe, ha a kutya elő nem kerül, a kanász föl nem ébred s feldühödve a garázdálkodás nyomain, bottal, ostorral boszut nem áll, rendet nem csinál köztük. Akkor aztán megijedt és összebújt a csürhe. Egyedül Csákó csapódott külön, ő már ismerte a maga disznófajtáját, tudta, hogy azoktól jobban félhet, mint a kanásztól, kutyájától, ostorától együtt véve. Beheverte magát a homokba külön és figyelt. Nézte a furulyázó kanászt, aki ráült az egyetlen megmaradt zsák makkra, melyet nem mertek a feje alól kienni, majd ezt a meghunyászkodott, ostoba népet szemlélte. A nap forrón sütött. A hervadt, poros porcfü nem ízlett nekik, sokkal izgatottabbak voltak még, izzadtak is, mintsem legelni lett volna kedvök. Újra elfeküdtek a gémeskut körüli nagy feredőben, akik (minden novellahős aki, a népe meg akik) oda befértek, a többiek meg ezekhez közel, a homokban ágyaztak meg magoknak. Nemsokára újra békésen szundikált az egész had. (Folytatjuk.) Augusztus hó 31 -i szatmári piaci terményárak. 1. rendű II. rendű Termény K f K f Búza i8 — 17 40 Rozs 12 — 11 40 Árpa 14 — 13 40 Zab 12 60 12 — Tengeri 14 — 13 40 171 o A A németi részi szán- LldllU tók és rétek. Néh. Hérmán István tulajdonát képezett, a németi határrészen levő szántók és rétek folyó évi szeptember hó 18.-án d. e. 10 órakor a timár-ipartársulat épületének emeleti helyiségében :: :: önkéntes árverésen el fognak adatni. — Az árverési feltételek megtekinthetők dr. Dómján János ügyvédi irodájában Szatmár, Hám János-utca. (Lévay-palota.)
