Északkelet, 1910. augusztus (2. évfolyam, 32–35. szám)

1910-08-07 / 32. szám

FISCHER ANTAL női divataruhazaban, Szatmár, a „PANNÓNIA“ mellett hatóságilag engedélyezett végeladás. az összes raktáron levő divatáruk pWT mélyen leszállított árban árusíttatnab cl. 9 papválasztás kérdéséhez. — Dr. Veréczy Ernő. — „Meghalt a király, éljen a király !“ Alig hallgattak még el a temetésre hivó harangok, máris mindenki, de mindenki a papi szék betöltésével foglalkozik. Ok erre nem, mint másutt mindég, az emberi önzés, hanem az egyházi törvények, amelyek szerint, ha az egyházközség a papi széket meghívás utján akarja betölteni, a lelkész halálától számított 15 nap alatt nyilatkozni köteles. Szerdán te­hát nekünk is nyilatkozni kell, hogy vájjon meghívás utján akarjuk a meg­üresedett papi széket betölteni. Meg­kezdődött aztán az ily alkalomkor már szokásos paphallgató. Mi azon­ban nem a meghallgatandó avagy meghívandó lelkész személyével kí­vánunk foglalkozni, hanem csupán azt akarjuk indokolni, hogy miért kí­vánatos, miszerint minden, de respec- tive a szatmári papi szék meghívás utján töltessék be. Maga a papi állás természete, hivatása kizárja azt, hogy korteske­déssel lehessen elnyerni. Már pedig minden választás s igy ha a papi szék választás utján töltetnék be, ez; is korteskedéssel járna. Ha tehát van mód arra, hogy ez a szükségszerű rossz elkerülhető legyen, el kell azt kerülni. Erre pedig mód az, ha nem választunk, hanem meghívjuk azt, aki az ismert lelkészek közül leginkább arra való. A meghívás utjáni betöltés­nél is lehet korteskedés ugyan, de miután csak 15 napi határidő áll ren­delkezésre s ezalatt az idő alatt már a meghívandó lelkész személyét ille­tőleg is nyilatkozni kell, természetes, hogy sokkal szükebb a tér e nemes foglalkozásra, mintha 3—4 hó áll rendelkezésre. A másik ilyen fontos érv a meg­hívás mellett az, hogy ma már any- nyira átment a hívek és lelkészek ér­zületébe, hogy a nevesebb lelkészek meghívás utján kapnak eklesiát, hogy nagy ritkaság az, mikor nevesebb pap pályázik papi állásra, úgy hogy válasz­Rácz István sírjánál.*) 1910. julius 19. (Emlékül a kartársaknak és jóbarátoknak). Gyászoló sereg! A fájdalmas, szomorú útnak végére jutottunk ... Itt vagyunk a temetőben, e könnyeink s a kegyelet által megszentelt helyen, mely­nek mélabús csendjében szelíd álmot alusz­nak kedveseink, szívünk ama szerelmesei, kiktől megfosztott bennünket az élet, akiket elrabolt tőlünk a halál. Az a szeretet, mely az ifjú lelkipásztort 16 évvel ezelőtt idehozta e nemes városba, ez előkelő egyházunkba diadallal, lelkesedéssel, most elkísérte utolsó útjára is őszinte fájdalommal, mély meg- illetődéssel. *) Több oldalról hozzánk érkezett felhívásra közöljük e szép beszédet. Szerk. Itt hát a vég. A sötét sirgödör, mely előttünk tátong, határ-árok a földi vándor­pálya s az örökkévalóság között; ez az a révpart, melyen túl az élők kedveseiket, bármint fájjon is szivök utánok, nem követ­hetik, — a honnan az ut a halál birodal­mába visz, — a hol már csak a keserves búcsú és a végleges elválás következik; ez az a terület melyet az eszével és erejével büszkélkedő ember hatalmába keríteni nem tudott. Ur már a földön; úrrá akar lenni a levegőben; nem sokára az eget is meg­ostromolná talán : a sir mélységét megmérni, ezt a nehány négyszöglábnyi tért meghódí­tani nem fogja soha. A nagy királyok, had­verő hősök, lángelméjü tudósok is, mint szárnyatörött madár a magasból, ebbe bele­vesznek, aláhullnak. Isten — az igazságos — az ő szolgáinak sem adhatott változha­tatlan erősséget, állandó nyugodalmat. Ide jő elébb utóbb az is, akinek szomorú tiszte volt a koporsók fölött másokat vigasztalni, íme a bizonyság az ember előtt: e gyászos koporsó, melyben egy lelkipásztortársunk, a mi barátunk aluszik. Tudtuk hát, jól jól ösmerjük, hogy mindnyájunk elkerülhetetlen közös sorsa az elmúlás, és nem is félünk, bár sok szivet zúz össze, sok boldogságot tesz semmivé a sir mélyére tekinteni; tudtuk, láttuk, hogy a mi szeretett kartársunk is meghal, hogy az a megerőtlenedett szervezet nem bírja már soká az élet terheit, a lélek gyötrelmeit. És mégis úgy elfogódik a szívem, hogy már itt van, ma van az utolsó találkozásunk. Midőn jön a szomorú hir és egy kéz kül­detik én hozzám és abban egy összehajtott levél, melyben sirások és jajszók valának

Next

/
Oldalképek
Tartalom