Észak-Magyarország, 2006. december (62. évfolyam, 281-304. szám)

2006-12-21 / 298. szám

2006. december 2 Az üvegharangon túl Az autista gyermekek kicsit olyanok, mintha kép­zeletbeli üvegharang alatt élnének. „Gyógypedagógi­ánk lényege, az üveget finoman megkocogtatva ösz­tönözni a gyermekeket arra, hogy a külvilág felé is nyissanak” - mondta Gécziné Szentesi Julianna, az Éltes Mátyás Általános Iskola autista tagintézményé­nek vezetője. Az intézményben harminc különböző korú, különleges diákkal foglalkoznak, ennél jóval többen vannak, de nem tudnak mindenkit fogadni. Reményeik szerint jövőre már új, tágasabb épületet kapnak. Szeretnének óvodát is működtetni. Nehéz előrelépni, miközben a létfenntartásukért küzdenek. Minden gyermek másként más...- Valóban vannak köztük zsenik. Akad olyan, aki ími-olvasni négyévesen megtanul, de van, aki élete során sem. Tíz tanulóból három számítástechnikai program segítségével tanul meg olvasni. - Azt is megemlíti Júlia, hogy a nyomtatott betűkkel jól ki­jönnek, de a kézzel írott szövegtől idegenkednek. A matematika és a számítástechnika területén több gyermek kortársait és gyakran a felnőtteket is maga­san felülmúlja.- Nehéz velük szemkontaktust teremteni, nem sze­retik a testi közelséget. Nem szívesen kommunikálnak környezetükkel, vagy zavaróan sokat beszélnek. Az egyik kislány olyan ügyesen rajzol, hogy munkáiból animációs filmet lehetne készíteni, de alig meri meg­mutatni rajzait, fél, hogy elvesszük tőle. Egy adott te­rületen, a számukra érdekes témában képesek elmélyül­ni, kiválót alkotni, ám semmi más nem érdekli őket - avat be minket a tanítványok sokszínűségébe a peda­gógus.- Néha meginog az optimizmusunk, ilyenkor min­dig történik valami rendkívüli, például kimegy önál­lóan a konyhába és elmosogat az a tanulónk, akit erre soha nem lehetett rávenni. Ilyen apró szikrák hoznak minket lendületbe, ha elfáradunk - vallja be Júlia. t Gyakran igen jól neveltek Nem szabad félni tőlük A Tüskevár Óvoda és Iskola enyhén vagy közép­súlyosán értelmi fogyatékos gyermekek oktatásával, nevelésével foglalkozik. Látogatásunkkor a tagin­tézmény vezető, dr. Boryné Rhúz Anna avatott be minket hivatásuk szépségeibe és a miskolci Orosz­lánoknak a Tüskevár életében betöltött szerepébe. Véletlen szerencse Anna felidézte nekünk a Lions Klubbal kialakult ismeretség kezdetét. Nyolc éve a véletlen folytán kerültek kapcsolatba a karitatív körrel, akik a körzeti gyermekorvosnál, dr. Fekete Olgánál érdeklődtek arról, melyik intézményt tartja támogatásra érdemes­nek. - Meghívtak minket székhelyükre, ahol beszá­moltunk a tevékenységünkről. Ezt kővetően elláto­gattak hozzánk, résztvevői lettek ünnepségeinknek, azóta stabil, maradandó támogatóként szerepelnek életünkben. Tőlük mindig van a karácsonyfa alatt ajándék. Ők azok a jószívű oroszlánok, akik nem feledkeznek meg a gyerekekről - mondta Rhúz Anna. A Lions beleegyezett abba, hogy támogatásuk kis részéből megjutalmazhassák a munkáját kiválóan végző pedagógust, akinek személyéről a tantestület titkos szavazást tart. Számolt be nekünk mosolyogva Anna, aki tavaly az év tanára címet és karórát kapott. „Sokan megrémülnek” Anna szerint az egészségesekben hibás kép alakult ki az értelmi fogyatékosokról, sokan megrémülnek, ha találkoznak az utcán vagy tömegközlekedési eszközön a Sérült emberrel. „Nem szabad félni és rettegni tőlük, mert az impulzivitásukat kordában lehet tartani. Gyakran a neveltségi szintjük sokkal magasabb, mint az átla­gos gyermeké.!’ A Tüskevár növendékeivel a tanárok bátran eljárnak moziba, bábszínházba, túrázni és kirándulni viszik őket. - Igyekszünk mindent elkövet­ni azért, hogy semmiből ne maradjanak ki, szeretnénk nekik minden olyan élményt megadni, ami az egészségeseket megilleti - mondta dr. Boryné Rhúz Anna. „Hiába is toporzékolnék" A szülők Reá pici korától állandó harcot vívtak kislányuk látásáért „Vak vagyok, és meg kell tanul­nom vakon élni.” - Mondta a tizen­hat éves Tóth Reá, aki tavaly veszí­tette el látását. Tóth Reának nem jutott ki a gond­talan gyermeksorsból. Szülei pici ko­rától állandó küzdelmet vívtak látá­sáért. Orvosról orvosra jártak, neve­lésük fő elve, hogy Reá csökkent lá­tása miatt ne érezze magát csökkent értékűnek. Mikor kiderült, hogy lá­nyuknak speciális iskolát javasolnak, az „azt már nem” keserű tiltakozása hangzott a szülőktől. - Igaz látássé­rült, de éles eszű, joga van a normá­lis oktatáshoz és minden máshoz, amihez a normális, átlag csemeték­nek. - Ez volt az első reakcióm em­lékszik vissza az anyuka. Majd Deb­recenbe, a bentlakásos intézménybe vezetett a lány útja. Jó pedagógusok vették körül, erősítették önbizalmát, tanulmányi eredményeivel sikerült magasan felülmúlni a bizonyos mér­cét, az „átlagembert”. „A barátaim többsége sorstársaim közül való, nyolc évig éltem velük, ezek mély kapcsolatok. A „spec. suli és koli” túl a közhelyeken, otthonommá vált”. - idézi fel sugárzó arccal a kamasz lány legszebb emlékeit. „Átmeneti állapot...” Folytatódott az ördögi kör, orvos­ról orvosra jártak, gyakran kellett nyitni a pénztárcát, erőt meríteni a hit­ből, és kezdeni mindent elölről. Op­timizmusát nem gyűrte le a tizenkét műtét, amin átesett. Átmenetileg el­vesztette Reá a látását. Életvidám, határozott, átlagon fe­lüli intelligenciával bíró fiatal irat­kozott be Tóth Reá személyében az egyik jó hírű miskolci gimnázium­ba. Aztán jött a keserű pirula: az át­meneti állapot véglegessé vált. Soha többet nem fog látni, mondták ki vé­gül a pesti klinikán. Az édesapja Pé­csett volt, telefonon kapta a hírt, hogy lánya megvakult. „Kértem, rendezze el magában a tényt mire hazaér, a gyereknek nem szabad észrevenni kétségbeesett fájdalmunkat” - em­lékszik vissza az édesanya. Szálak a Lions felé „Eddig a vakok állami támogatás­sal könnyen szert tehettek laptopra, ez a lehetőség most megszűnt, négy gyermeket nevelünk, csak régi, ro­zoga gépet tudtunk vásárolni. Próbál­tam felkutatni minden támogatási lehetőséget, a szálak elvezettek a Lionshoz. Tanakodtam magamban, megírjam-e nekik a kérést, mikor gyermekeim sorsa a tét, kicsit én is „oroszlánná” válók. A klub segített, már korszerű géppel tanul. - mond­ta Tóthné. - Reá beavatott minket ab­ba, miért hasznos az új gépe. „Amit mások füzetbe írnak, a laptopomba rögzítem, a tananyagot vissza tudom hallgatni. A matematikai jelrendszert a másik nem ismerte, ez okosabb ma­sina. Képes németül-angolul felolvas­ni. Nincs speciális billentyűzete, nem­rég kezdtem el érzésből gépelni, so­se tudtam, de hamar ráálltam.” A fel­olvasó programot 84%-os sebesség­gel hallgatja a lány, így tanul, a ma­teknál lassít picit. Az átlagember nem tudja felfogni az ilyen gyors hangso­rozatot. Arra a kérdésre, hogy érti meg a szöveget, sejtelmesen csak ennyit felelt: „Nem tudom nektek el­magyarázni, ez egyszerűen jön”. Az anyuka hozzáteszi, Reánál működik az a bizonyos hatodik érzék. Süti az új társ A kutyáktól mindig idegenkedett a lány. Az első vakvezető csalódást okozott, mikor édesanyját választot­ta. Süti tudta, hol a helye. A kiképző szerint kivételas, hogy gyorsan elfo­gadjon fiatal gazdát az a kutya, aki nemrégen került vissza mástól. Ők rá­cáfoltak a szakirodalomra, a vizsgán mindenkit lepipáltak. „Féltem, hogy nem fog elfogadni, megnyugodtam, mikor hozzám bújt, de még napokig bizonytalankodtam. Állítólag szép és szomorú arcú kutyus. Már többször megmentette az életem, pedig csak szeptember 29-től él velem.” - mond­ta Reá. Most zavarja Sütit a sok ide­gen a szobában, és a fényképező gép csattogása, Reához menekül. Édes­anyja beavat minket a kutyus csíny­tevéseibe: „Reggelente, ha jó kedve van, berohan hozzánk, és beveti ma­gát a franciaágy közepébe, na a fér­jem nem hajlandó egy ágyban tartóz­kodni vele.” „Rám se köszönnek” Kérdeztem, hogy érzi magát a gim­náziumban - „Harmincnégyen va­gyunk az osztályban, ebből két-három emberrel beszélek, a többiekkel egy­általán nem. Néhányan rám köszön­nek, egy-két mondat erejéig megáll­nak, ha összefutunk. Sokan rám se kö­szönnek, érzem, mikor bámulnak be­le az arcomba, ilyenkor felmerül ben­nem a kérdés, hogy nem volt elég egy év, hogy megnézze a vakot? Tavaly még beszélgettünk. A lányok gyakran mondogatták, Reá rossz, ha távol vagy, olyankor kitör a „balhé” és a marakodás, te hozod ide a békét. A jövőtől Reá csak annyit vár, hogy munkát kapjon és családja le­gyen, ha elérkezik az ideje. „Megvál­tozott az életem, de túl lehet élni. Hi­ába toporzékolnék, akkor is vak ma­radnék, meg kell tanulnom így élni. Tovább szeretnék tanulni és gyógy­pedagógusként látássérültekkel fog­lalkozni. Én ismerem a „vakok vilá­gát”, ezért segíteni is tudok majd”. - hangsúlyozta Tóth Reá. Vinnai János: mi vagyunk fogyatéktalanok... Amikor megismerte a klubot, nem volt kérdés számára a csatlakozás, érezte, ott a helye. Vinnai János, a miskolci Szinva Net Kft. igazgatója mindig egyszerű emberi célok mel­lett állt ki, így a Lions mozgalom­ban gyorsan alkotótársakra talált. A múlt év elnöke beszélt nekünk a „fogyatékosokkal” kapcsolatos élményeiről, tapasztalatairól.- Milyen eredményeket sikerült el­érnie elnöksége idején? Az egyik fontos eredménynek a fi­atalítást tartom, ezen felül a tagok táborát is sikerült bővítenem. Remé­lem, az utánunk következő elnökök figyelnek majd erre is. A vakokat segítő közlekedési berendezések ter­jesztését szintén mérvadó lépésnek tartom, és az ehhez kötődő összefo­gás is jelentős, mert komoly, élenjá­ró cégek álltak mellénk.- Mi volt a legmeghatározóbb él­ménye a Lions Klubban töltött évek alatt? Lehetetlen „egyet” kiragadni. Mi Vinnai János elsősorban vakok, de általában a „fo- < gyatékosok” pártfogói vagyunk. Az egyik jó barátommal, - aki vak - még kaszinóban is jártam. Ruletteztünk, én voltam a „tolmács” ő pedig a „döntéshozó”, alaposan kikérdezett minden tényezőről. „Lefordítottam neki a körülöttünk zajló, látható ese­ményeket, ő utasított engem, mikor melyik számra tegyünk. Nyertünk, méghozzá a téthez képest igen magas összeget. Képtelenség szavakba ön­teni azt a sugárzó boldogságot, ami barátom arcán ragyogott. A Tüskevár Óvodában is éreztem, hogy helyes úton haladunk, mikor megtanulták, és a mi számunkra első ízben adták elő műsorukat a gyere­kek.-Egyik kerekesszékes barátom mondta, hogy az emberek hajlamo­sak úgy osztályozni, hogy léteznek egészségesek és fogyatékosok, erre ők - hozzáteszem jogosan - alkottak erre egy új kifejezést fosztóképzővel, bennünket fogyatéktalanoknak nevez­nek. Mindig azt vallottam, hogy a saj­nálkozással senkin nem tudunk segí­teni, egyszerűen társként kellene ke­zelnünk minden „sérültet”.- Milyen számítástechnikai esz­közöket tudnak a látássérültek hasz­nálni?- Magunk is részt veszünk az ilyen eszközök fejlesztésében. Sok vak em­bernek nem kell a Braille-rendszer, mert ez elviszi őket egy speciális irányba. Az említett vak barátom volt az első támogatottunk, még a kilenc­venes években, ő vezetett rá bennün­ket, hogy a vak ember számára meny­nyire fontos a számítógépes kommu­nikáció. Egyszerűen el kell sajátítani a billentyűzet kezelését, tehát érezni kell, 9 vakok képesek erre - és még sok másra is.- Tóth Reá ősszel kapta Önöktől a laptopot, és most már mindennap­jai részévé vált. A gyors fejlődés oka vajon miben rejlik? Valószínűleg ennyire gyorsan tud alkalmazkodni az ember a körülmé­nyekhez. Örömmel hallgattam, hogy alig telt el egy hét, és szinte profi fel­használó lett a lányból. Fantasztikus, mire képes az ember. Aki ide látogat/ ide szokik az Avasra Hosszú ideje halljuk az ígéreteket, hogy újra éled a Kisavas, megkezdőd­nék a helyreállítási munkálatok. Barkóczi Istvánnak, a FUX Zrt. vezérigazgatójának szívügye az Avas sorsa, amit az bizonyít a legjobban, hogy a rekonstrukció szorgalmazására- a pincetulajdonosokkal összefogva- alapítványt hozott létre. Pincéjét szívesen megnyitja baráti találkozók, különböző rendezvények szervezésé­re, így itt tartja összejöveteleit az I. Miskolci Lions Klub is. Barkóczi Istvánnal, a Lions klub alapító tagjá­val az Avas fejlődési esélyeiről beszélgettünk.- Miért az Avason vásárolt pincét? Az Avas Miskolc nagy múltú, központi része, bűn lenne feledésre kárhoztatni. Megigézett a hely varázsa, és úgy gondoltam, ha rám hat, akkor hatással lesz azokra a közéleti személyiségekre is, akiket ide „Sok minden felújításra szorul itt” csábítok. Az a tapasztalatom, hogy aki idelátogat, az ideszokik, és szívü­gyévé válik a hegy sorsa. A környezetet szemlélve látszik, sok minden felújításra szorul. Mi pince­tulajdonosok megtettük az első lépést, mikor létrehoztuk a Miskolciak az Avasért Alapítványt. De sok Lions klubtag is beleszeretett az Avasba, pincét vásárolt itt. Szerencsére egyre többen vagyunk, így egyre többet tehetünk.- Van-e garancia arra, hogy a történelmi Avas rehabilitációja túllép az ígéretek korszakán?- Mérföldkőnek tekinthető az a Rudolf Mihály építész úr által elkészített átfogó terv, ami a pince­sor sorsán túl, a temetővel, a kilátó­val és annak környezetével is foglalkozik. Számos lehetőség rejlik az Avas megújításában, ám a város anyagi korlátái határt szabnak a meg­valósításnak. Meggyőződésem, hogy a polgároknak áldozni kell a rekonst­rukcióra, a sikeres miskolci vál­lalkozóknak oroszlánrészt kell vál­lalniuk ebből.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom