Észak-Magyarország, 2004. július (60. évfolyam, 152-178. szám)
2004-07-02 / 153. szám
2004. július 2., péntek ÉSZAK-MAGYARORSZÁGÉ EM-EXKLUZIV / 5 Marton Éva Misa, visszajössz? Szívesen Balogh Attila E-wiail: wmitty@eszak.boon.hu Szalóczi Katalin e-mail: szaloczi@eszak.boon.hu Nagyon köszönöm az Észak-Ma- gyarország eddigi segítségét! Fontos, hogy a sajtóval együtt tudjunk dolgozni, mert az érdekes cikkek még érdeklődőbbé teszik az embereket - ezekkel a szavakkal kezdte a lapunknak adott exkluzív interjút Marton Éva, a világhírű operaénekes, a Miskolci Nemzetközi Opera- fesztivál művészeti igazgatója. Rendkívülinek tartja, hogy civil emberek mondanak a produkciókról véleményt a lapban, mert ezek alapján bizonyára sokan saját gondolataikra ismernek. „Mert másképpen gondolkozik egy színház kritikus, zenekritikus, egy kolléga, egy vezető, s másképpen az, aki megveszi a jegyet. Kodály azt mondta: a zenét nem érteni kell, hanem szeretni. Nekem ez volt életem mottója.” ÉM: Az idén, az előző fesztiváltól eltérően, számos előadáson feltűnik Marton Évá alakja a nézőtéren, így bőséges lehetősége van az összevetésre. Marton Éva: Tavaly, amikor megkaptam a kinevezésemet, már csak arra volt lehetőségem, hogy megpróbáljak a meglévő szerződésekből kibújni, de egy éve azon voltam, hogy az idei fesztivál időszakára teljesen szábaddá tegyem magam. Sikerült, igy abban a szerencsében van részem, hogy az első pillanattól kezdve itt lehetek. Amit különösen fontosnak tartottam, azt igyekeztem megnézni, persze én is csak ember vagyok, így egy idő után telítődöm. ÉM: Mi az, amit ezen a fesztiválon különösen szeretnivalónak érzett? Marton Éva: A hangom elárulja: a Pikk dáma után én is rekedtre kiabáltam magam, mint a többi néző. Az óriási sikere engem is boldoggá tett. Őszintén örültem, hogy a kollégáimnak olyan jól sikerült az előadás. A karmestert, Alexander Anissimovot először hallottam, számomra nagy meglepetés volt. Meg is mondtam neki: sajnálom, hogy az életemből kimaradt az együtt dolgozás lehetősége. Olyan volt, mint a toledói penge, mondhatni, extre- mitásokba ment a testével, s benne volt a zenében is. Lehet, mások túlzásnak érezték, de engem nem zavart. Sok egyéb mellett azt is figyeltem, hogyan adott be annak az énekesnek, aki életében először játszotta Hermannt. Mikhail Davidoffnak, aki egyébként bomba nagy sztár, emellett rendkívül egyszerű és szimpatikus ember. Drukkoltam neki, és engem is feldobott a sikere. Megkérdeztem tőle: Misa, visszajössz? „Szívesen” - volt a válasza. A másik nagy ász Elena Obrazcova volt, akiben soha életemben nem csalódtam, mindig a legmagasabb fokát mutatta fel a művészetének. Amikor 25 éve, fiatal énekesként hallottam énekelni a Metropolitanben, azt mondtam magamban: ez igen, ez opera, ezért érdemes csinálni! ÉM: Meddig lehetünk biztosak abban, hogy Marton Éva a miskolci operafesztivál idején nem ér rá semmi másra? Persze én is csak ember vagyok, egy idő után telítődöm. Ezt egy színház egyszerűen nem teheti meg. Egyik jó előadásnak át kell vezetnie a másik jó előadásba. Marton Éva: Ha arra kíváncsi, szerintem az operafesztiválnak milyen távlata van, akkor csak azt mondhatom: van jövője. Hiszen már múltja is van. Négy év sok. Nemzetközileg is. Itt pezseg minden. Ami nem azt jelenti, hogy ne volna min javítani. Addig van jövője, amíg az emberek lelkesen támogatják, beleértve a közönséget, a polgármestert és a minisztériumot. Nem mi döntjük el, megy-e tovább. Mi ott állunk mögötte, száz százalékig. ÉM: Mi az, amin biztosan változtatni kell? Marton Éva: A legtöbb kritika a főutcán felállított sátrakat érte. Nekem nincs különösebb kifogásom, de az igaz, a látványuk nem éppen megfelelő. Ami nagyon a bögyöm- ben van, az a három ház, ami közvetlenül a színház mellett áll. Legalább a külsejüket kellene rendbe hozni! Az álmom az, hogy a lakások megtartása mellett oda, mint Barcelonában láttam, egy boltívet csináljanak, hogy lássák az emberek, ott valami kis közösség van, ahol együtt vannak az emberek, hogy ott valami történik, oda be lehet jönni. ÉM: A miskolci operafesztivál ebben a formájában beleillik-e a nemzetközi fesztiválok világába, vagy át kellene alakulnia? Marton Éva: Abszolút spiccen van. Egyik jó előadásnak át kell vezetnie a másik jó előadásba. Nem az a lényeg, hogy koncert- szerű-e az előadás vagy sem, jól bizonyította ezt A pikk dáma. Sok példát hozhatnék fel erre saját tapasztalatomból is. Amikor ott álltam a színpadon mint Giocon- da, és az égvilágon semmi más nem történik, csak énekelek, én akkor is Gioconda vagyok. És mindig abból indulok ki: ha nekem sikerült, másnak miért ne sikerülhetne. „Csak” az olyan hangokat kell összehozni, amelyek ütőképesek. Miért ne sikerülhetne legalább egy saját produkciót is kiállítani, mint most a Kovalik rendezte Anyegin?! ÉM: Nem kell attól tartani, hogy lassan elfogynak a Bartók mellé felsorakoztatható zeneszerzők? Marton Éva: Akkor újból kezdjük - de hol van még a sor vége? Nem is merem kimondani, de képzeljék el, ha majd jönnek a németek! Ha jön Wagner, Strauss... és nem folytatom; még nem lövök el minden puskaport. Ezek jórészt attól függnek, hogy miként tudunk tágítani: színpadot, helyszínt. ÉM: Valóban szóba jöhet, mint arról már hallani lehetett, a vasgyár? Marton Éva: Nem volna példa nélkül való. Hiszen a Ruhr-vidéken is ez történt. Mi már egy éve ezen lovagolunk. Képzeljenek el egy hatalmas csarnokot mint operahely...........................ff színt... nagyon izgalmas volna! Ez az egyik formája annak, hogy a régió felhívja magára a figyelmet, immár az unió tagjaként. Csak azt a személyt kellene megtalálni, aki ebben fantáziát lát, hajlandó belefektetni, szállodát épít oda... ÉM: Miért nem valósult meg a „Bartók+Európa” ötlete? Marton Éva: Az én felvetésem volt, de amikor beszálltam, már el volt döntve a következő évek programja. Készen kaptam a döntést, nem tehettem ellene. Mikor meghallottam Csajkovszkij nevét, prüszköltem ellene, úgy véltem, kevés jól előadható operája van. De utána gondolkodtam, istenem, CsajNÉVJEGY kovszkij olyan óriási zeneszerző, miért ne adjuk meg a lehetőséget, hogy bemutassuk a teljes repertoárját, s miért ne adjuk meg a lehetőséget a nagyszerű orosz művészeknek, hogy bemutatkozzanak. És sikerült is majdnem a teljes szereplőgárdát kiállítani az úgynevezett keleti blokkból. Ez is a sokszínűséghez tartozik. Miként az is, hogy jövőre bel canto lesz, s visszatérnek olyan művészek, akik már itt jártak. így leszünk egyszer igazi fesztiválcsalád. ÉM: Hogyan hozzák a döntéseket? Marton Éva: Abszolút csapatmunka áll a háttérben. Amint befejeződött a tavalyi fesztivál, már augusztusban hozzáláttunk az idei tervezéshez. Egyikünk lakásán jöttünk össze, ott győzködtük egymást: Bátor Tamás, Lovas Károly, aki jó értelemben véve olyan, mint egy bulldog, nem engedi ki a szájából, amit megkap, és Müller Péter Sziámi. A rendezvénysorozat jövőre 10-én kezdődik, hosszabb is lesz egy nappal. Nekem az a kérésem, hogy az embereknek ne kelljen egyik helyszínről a másikra átloholniuk, legyenek térben egymáshoz közelebb az előadások. ÉM: Amikor világhírű művészeket először kérnek fel, miként reagálnak városunk nevének hallatán? Marton Éva: A legfőbb feladatom, hogy a fesztiválnak reklámot csináljak. A művészek meghívása nem az én dolgom. Azt Bátor Tamás intézi. Vele előzetesen egyeztetünk arról, kiket hívjunk meg, de persze van egy keret, amin belül mozoghatunk. Az én feladatom az, hogy mindenre figyeljek, beleértve a nézők arcát, reakcióját is, valamint az, hogy a produkciók után várjam a művészeket, és karomba zárjam őket. Az is feladatom, hogy ha ösz- szeáll valami, és végképp nem tetszik, akkor azt megvétózzam. ÉM: Mint például? Marton Éva: A belgrádiak nem érték el a fesztivál színvonalát. Az énekesek nem voltak egészségesek, egyetlen egészséges hang nem hagyta el Anyegin torkát. Ezt egy színház nem teheti meg, ezért garantálom, hogy ők ide többé be nem teszik a lábukat! Azon az eddigi lehetetlen helyzeten is változtatni kell, hogy a szponzorok számára félretett jegyeket nem tudjuk eladni. Jövőre legalább telefonos visszaigazolást fogunk kérni. ÉM: Az említett Anyegin-előadás valóban sokakban visszatetszést keltett. Az Ön nyilatkozataiból viszont ki lehetett olvasni, hogy az érdeklődését amúgy is a kevésbé hagyományos, modernebb, formabontó értelmezések keltik fel. Mint például a másik, június 14-én látott Anye- gin-rendezés. Marton Éva: így van, azt gondolom, csak-csak lépni kell előre. Színpadon is, és a közönségnek is. Bemegyek egy képtárba, Mona Lisa mindig ugyanúgy néz rám. De a színház más, élő, emberek vannak benne, képlékeny. A gondolataink is változnak idővel, ezt nem kell szégyellni. Tehát üdvözlöm az újat hozó értelmezéseket, ilyen volt Kovalik Balázs Anyeginje, akinek, biztos vagyok benne, hamarosan eljön az ideje, nagy jövő előtt áll, legyen türelmes. De az is igaz, hogy a közönség sokarcú, nem mindig a modern megközelítésre kíváncsi. Marton Éva (sz„: Heinrich Éva) operaénekes, szoprán 2003-tól a Miskolci Nemzetközi Operafesztivál művészeti igazgatója. A világ operaszfnpadainak ünnepelt szopráncsillaga Született: Budapest, 1943. június 18. Családi adatok: férje dr. Marton Zoltán sebész; gyermekeik: Zoltán, Diana. Tanulmányok: Zeneművészeti Főiskola (1962-68), operaénekesi, valamint énektanári diploma. Életút: 1968-72 az Operaház, 1972-77 a frankfurti Városi Színpad, 1977-80 a hamburgi Állami Opera magánénekese, 1980- szabadúszó. 1973-ban debütál a bécsi Staatsoperben, 1976-ban a New York-i Metropolitanben, 1978-ban a milánói Scalában. 1991-től a bécsi Operaház örökös tagja. Főbb elismerései: a milánói Scala Ezüst Rózsája (1980), Az év énekese (The New York Times, 1981, 1986), Az év művésze (The New York Times, 1982), „Kammersángerin”, örökös tag (Bécs, 1987), Bartók Béla-Pásztory Ditta-dO (1991), Mario dél Monaco-díj (1991), John W. Seabury-dlj (1993), Kossuth-díj (1997), Magyarság Hírnevéért Díj (1997).
