Észak-Magyarország, 2002. január (58. évfolyam, 1-26. szám)
2002-01-12 / 10. szám
2002. január 12., szombat ÉM-EXTRA: DON-KANYAR / 12 Évtizedeken át élő tragédia Idestova hatvan éve. A második magyar hadsereg doni katasztrófája - 1943 januárjában a Szovjetunió távoli vidékein, sok száz kilométerre hazánk határaitól magyar honvédek tömege esett el az orosz fronton, csatában, ellenséges fegyverek által vagy az irtóztató hideggel vívott egyenlőtlen harcban. Csonka családok maradtak utánuk, ami sokak, a hátramaradott hozzátartozók egész életét beárnyékolta. Az alábbiakban lapunk egy idős olvasójának szerkesztőségünkhöz küldött leveléből idézünk, mellékelten pedig egy, a miskolci gyalogezred történetét feldolgozó amatőr történész munkájáról számolunk be. A távoli sírnál „Árvák vagyunk, bizony” „Bátorkodom egy régebbi emlékemet elküldeni, ami kapcsolódik a közelgő doni áttörés napjához, január 12-éhez. Kétszer jártam a Don térségében. Édesapám sírját megtaláltam, amit a Jóisten különös ajándékának tartok. Hatvanévesen megállhattam sírhantja felett és imádkozhattam érte, értük, mindannyi ükért, akik az értelmetlen harcokban vesztették életüket.” Picike újságcikk volt a reménységem, imádkoztam, hogy célom elérjem. (...) Hisz' oly régen elment, itthagyott bennünket, merre is keressem, hol találom meg. Nézem a fényképét, levelét olvasom, lassan elmosódott, de már kívülről tudom. (...) Jöttek a hírek innen-onnan, egybehangzót sajnos ritkán mondtak. Kérdezték sokszor: Hol van édesapád? Elment, a Don-kanyarban érte a halál. Most ide indultam, a Don mentére, pontosan Márk térségébe. Közben jött egy levél, szívem nagyot dobban: édesapám meghalt a tam- bovi fogságban. (...) Nővéremmel együtt útnak indultunk, imádkoztunk, hogy célunkhoz eljussunk. (...) Voronyezsbe értünk késő éjszakára, Péter atya várt a templom udvarában. (...) Másnap indultunk az első utunkra, virágot tettünk a hősök sírjára. (...) Fejemben csak az járt, Tambovba eljussak, édesapám sírját ottan megtaláljam. (...) Tambovba érvé, sok helyen megálltunk, egyik ajtó tárult, a másik bezárult. Segítőkészséggel nézett ránk mindenki - a két árva apját keresi. Árvák vagyunk, bizony nagyon árvák, mert a háború gyászt hagyott ránk. (...) Tambovi erdőnek árnyas fái alatt, hantok domborodnak sorban a fák alatt. Négyágú nyírfának kis hant a tövében, édesapánk nyugszik több mint ötven éve. Mozdulni nem tudtunk, lábunk gyökeret vert, csodával vetekszik most minden perc. Néztünk egymásra, örültünk, sírtunk, majd emlékeinket a sírhantra raktuk. (...) Édesanyánk sírjáról földet hoztunk neked, innen is viszünk, hogy együtt legyetek. Pravoszláv szertartás imája mellett búcsút vettünk édesapánk sírhantja felett. (...) Zarándok társaink szeme könnybe lábadt, hogy megtaláltuk az édesapánkat. Kértük a Jóistent, segítsen mindenkit, hogy megtalálja kedves szeretteit. Sajnos, nem így lett, sok volt a csalódás, keresztek nincsenek, csak a nagy pusztaság. Bárányok legelnek a szent helyen, hol magyar hősök pihennek csendesen. Tovább vitt az utunk, megint egy csalódás: templomnak a helyén ott áll egy kultúrház. Fénykép mutatja a sok-sok keresztet, megpróbáljuk azonosítani a nyugvóhelyeket. Péter atya keze megérint egy szép fát, itt helyezzük el a sok-sok gyertyát. (...) Jártunk sokfelé, a Magyar-völgyben, hol annyi magyar nyugszik csendességben. (...) „Tebenned bíztunk elejétől fogva” - így búcsúztunk közösen Korotojak- ban. Kamenykára mentünk, késő volt már, este, Sándor atya fogadott igaz szeretettel. (...) Don medréből vizet hoztunk, idehaza édesanyánk sírját bőven meglocsoltuk. (...) Gál Istvánné, Mezőzombor, 1996 A Don folyóhoz közeli Marki község korabeli fényképen A miskolci 13-as gyalogezred doni története A katonai alakulat második világháborús tragédiáját dolgozta fel az amatőr történész Miskolc (ÉM - BAL) - A hadtörténetben tett kirándulásként értékeli munkáját a fővárosi illetőségű közgazdász, aki többévnyi adatgyűjtés nyomán feltárta s könyv formájában meg is írta a második világháborús miskolci 13. gyalogezred történetét, egészen a Don-kanyari katasztrófáig. Szmetana György 44 éves: „civilben” közgazdász, ám amatőr kutatóként a történelem, különösen a hadtörténet iránt érdeklődik. Mint mondja, szomorú családi összefüggés irányította rá a figyelmét arra a katonai egységre, amelynek a ’40-es évek elején a borsodi megyeszékhely volt a központja, s amelynek állománya a nagy világégés során majdnem teljes egészében elesett.- Nagybátyámat 26 évesen Miskolcról vonultatták be 1942- ben, mozgósítási paranccsal, a 13. gyalogezredhez - idézi fel az indítást adó emléket. - Vonattal mentek az orosz frontra, a Voro- nyezstől mintegy száz kilométerre délre, a Dontól öt kilométerre fekvő Novij Gran Hresztiki település körzetébe. Ott esett el '42 augusztusában. Kevesen jöttek haza A kutatómunka során olyan dokumentumokra támaszkodott, mint nagybátyja sorsa után nyomozva: temetési jegyzőkönyvekre, elesettekről készült napijelentésekre. Amikor a zászlósi rangban szolgáló családtag fronthalálát jelentették, aznapról olyan, szintén borsodi származású nevekre talált még, mint Juhász Mihály tizedesére, Palko- vics Bálintéra Kissikátorból, Gál Antaléra és Jánoséra, Mónosbél- ről, illetve Csépáról. Nevezettek, valamint az ezred közel hat és fél ezer tagjának (bevonuláskor négy és fél ezer, plusz a későbbi veszteségpótlások) nagyobb részének sorsáról csak ilyen listák nyomán értesülhettek a hozzátartozók - már akik egyáltalán kaptak valaha is értesítést férjük, apjuk, testvérük haláláról. A megjelenésre váró többszáz oldalas könyv szerzője - munkatársaival: Szabó Péterrel a Hadtörténeti Intézettől, illetve Szarka Levente Zoltán történészszakos egyetemi hallgatóval - az elmúlt évek során igyekezett minél több név nyomára bukkanni a levéltárakban, fiókokban lapuló iratokon, frontról küldött levelekben, vagy legalábbis az életben maradottak emlékeiben. Akiről csak tudnak valamit, azt mind felsorolják az eddig elkészült kéziratban: ki volt, honnan jött, mikor esett el (vagy fogságba, illetve tűnt el), hol, hogyan, milyen rangban, és így tovább. Azoknak a névsora, akik a háború végeztével hazatértek, jóval rövidebb: az összeomlást követően az ezred gyülekezési helyére 805-en érkeztek meg ’43 tavaszán (a tisztikar például jószerével teljes egészében odaveszett). Akik ma is élnek, néhány tucatnyian lehetnek. Többükkel tudott is beszélni Szmetana György, emlékezéseik fontos részét képezik a könyvnek; a miskolci Szarka Lászlónak a naplóját illesztette a szövegbe. Trauma és kötelesség Sorakoznak a nevek a kéziratban: a lista értelemszerűen Sepsy ezredessel kezdődik, aztán a többiek, név, rendfokozat, beosztás. A 13. gyalogezred az alábbi rend szerint állt fel: három puskás század, egy nehézfegyveres század - utóbbiba négy géppuskás szakasz, két páncéltörő ágyús, két aknavetős (4 ágyú és 4 aknavető).- 1942 májusában érkeztek a keleti hadszíntérre, és a következő év áprilisában ért véget az ezred története. Háromszáz azoknak a száma, akik igazoltan estek el, azaz két tanú látta, igazolta. A téli szovjet áttörés idején már senki sem figyelte, ki hal meg, ki nem. A tetemek egyaránt a hóban feküdtek, temetni sem lehetett. A fogságba esettekről ugyanígy nagyon kevés a biztos információ - vázolta az adatgyűjtés nehézségeit, egyúttal a fél évszázaddal ezelőtti történés fő jellemzőit Szmetana György. - A magyar hadsereg nem ilyen harcra, nem ilyen körülményekre, időjárásra volt felkészítve. A fegyverzet a magyar viszonyoknak megfelelt. Korszerűbbet a német szövetségesektől sem lehetett beszerezni, azok csak zsákmányolt fegyvereket adtak át. A katonák azt kapták parancsba: csak meghalni lehet, egy lépést se hátra!... Csak külön parancsra vonulhattak vissza az egységek. Mindezt sokan úgy is élték meg, hogy „szent kötelességüket” teljesítik. Rettenetes trauma volt mindenkinek, ami történt, ám nagyon ellentmondásos a megítélése. Sokan a hazatérők közül még a katasztrófa bekövetkezte után sem panaszkodtak volna egy szóval sem... Elesett magyar katonák hantjai Kiadásra készen a könyv A fellelhető adatokat, hivatalos és magánjellegű iratokat összegyűjtő, a ma élők visszaemlékezéseit rögzítő kézirat készen áll. Kiadása (azaz kiadót találni), különös tekintettel a könyv méretére, nem könnyű feladat. Az elmúlt években több hasonló kiadvány látott már napvilágot, például a Tolna megyei, vagy soproni alakulatok doni történetéről. A szerző közgyűjtést kezdett a költségek előteremtésére - ennek nyomán reméli, a miskolci gyalogezred sorsáról akár heteken belül könyv kerülhet az olvasók kezébe.- Ezek nem pusztán katonai adatok, de valódi emberi sorsok és tragédiák. A megjelenés dátuma még kétséges, de a könyv már nyomdában van - kaptuk a legaktulisabb információt a szerzőtől. Szmetana György elmondta: a közgyűjtésből edd-ig négyszázezer forint gyűlt össze, de továbbra is várják a pénzfelajánlásokat, mert a kiadási költségekhez szükség volna rá. A Raiffeisen Banknál nyitott bankszámla száma: 12001008-00596339-00300004.
