Észak-Magyarország, 2000. december (56. évfolyam, 281-304. szám)

2000-12-23 / 300. szám

2000. december 23., szombat ímZM JEGYZET Bélám Mészáros István v"\ Most különösen rohadtul nézett ki Bélám. Ott állt hosszú szakállal, beesett szemekkel, korához képest legalább tizenöt évvel idősebb kinézettel, rettenetes rossz ruhában, ki tudja honnan kiguberált, koldult, hótmocskos kabátban az áruház föld­szintjén. Melegedett, s leste, mikor bukkan fel egy régi, még a szép időkből származó ismerős, hogy nyomába eredve, félősen megszólítsa: ne haragudj, tudom, tudom, rohadjak meg, nem tehetek róla, de esetleg egy kis pénzt... Összefüggéstelenül beszél, azaz koldul, nem is tudja mit mondjon, hogyan kérjen, annyian elhajtották már. Bélám értelmiségi családból származik, szülei megbecsült, tisztességes tudós elmék voltak, s nem tudom élnek-e még, de ha igen, akkor ma is azok. Bélám (aki valójában nem Béla, de anno, amikor együtt jártunk a középiskolába, valami hülyeség folytán Bélámmá vált, s én is neki) menő srác volt. A „Forinton" gyakorta sétált, ökörködött a lányokkal, itta az Intimben a lángoló mixet a haverokkal. Meg is nősült később, családja, gyereke van, azaz volt. Aztán egyszer csak elszakadt valami. Kettétört. Misék végén ott található a templom bejáratánál, arra gondol, azok, akik oda járnak, megszánják. Olykor azért csalódnia kell...Hidd már el, nem italra kell! Tényleg ételre, olyan éhes vagyok a betyár életbei - szakadnak ki belőle a súlyos szavak. Legyint egyet, majd elindul. Bélám, a pénz... Kösz. Holnap karácsony. Kösz, mormolja még egyszer, majd vissza sántikál a Centrumba. Melegedni egy kicsit. Most még. Mert karácsonykor minden zárva lesz. Ötvenhat éve Ez a történet 56 évvel ezelőttre vezethető vissza. Azóta minden karácsonykor eszembe jut, szívesen emlék­szem gyermekkorom nagy élményére. 1944. december 19-én értek abba a faluba (Abaúj megyei kis község) az orosz csapatok ahol éltem. Háború volt. Apám is a „háborúba” volt. Egy cseléd­lakásban laktunk - anyám, én és öcsém, meg apám húga és öccse. A mi házunkba is beköltöztek orosz katonák, ugyanúgy mint a falu többi lakásába. Az udvarra beállt egy lovasszekér, amiről nagyon sok mindent (katonai el­látmányt) lepakoltak a tornácra, meg hagytak a szekéren is. A katonák között volt két kö­zépkorú tiszti rangot viselő férfi, egy idősebb és egy fiatalabb férfi és két nő. A nők közül az egyik nem viselt egyenruhát. Először féltünk tőlük, de ba­rátságosak voltak. A fiatal kato­na keveset, de tudott magyarul. Megpróbálta értésünkre adni, hogy ők minket nem bántanak és ne féljünk. A katonaruhát vi­selő nő volt a szakácsnő, s így anyámmal a főzésen keresztül igyekezett jó kapcsolatot kialakí­tani. Vagy két nap múlva már egészen jól megvoltunk együtt, Karácsonyi emlék Ez a történet minden év kará­csonyán lepereg előttem. Olyan emlék ez, melyet soha nem tu­dok és nem is akarok. Közeledett karácsony estéje. Mindannyian nagyon készül­tünk. Különösen mi, gyerekek vártuk igazán a szentestét. Már nem voltunk nagyon kicsik, tud­tuk, hogy a karácsonyfát nem az angyalok hozzák, de ez nem ron­igyekeztünk megérteni egymás beszédét és gondolatát. Emlékszem, hogy anyám felemlítette nekik, hogy mi ma­gyarok december 24-én ünnepel­jük a karácsonyt és fenyőfát is díszítünk. Ők mondták, hogy az oroszok január 6-án ünnepelnek. Aztán eljött december 24-e. A fiatal katona reggel elment és úgy déltájban megérkezett egy szép fenyőfával. Nevetve magya­rázta, hogy estére feldíszítjük a fát. Anyám magyarázta, hogy nekünk nincs semmink, de mondták, hogy van nekik. Volt nekik pasztilla cukorka, keksz, kétszersült, még pár alma is előkerült, meg színes krepp- papírok. Estére fel volt díszítve a fenyőfa. Ezután következett az az ese­mény ami nagyon megható volt. A fiatal katona kivette a böl­csőből a három hónapos öcsé­totta el az ünnep varázsát. Re­pesve vártuk, hogy elkezdhes­sük a díszítést. Édesapánk egy kis asztalra ál­lította fel a fát, s gondosan rög­zített minden oldalról, hogy el ne dőljön. A színes lámpafűzért és a világító csillagot is ő tette fel és kipróbálta, hogy rendben van-e minden égő. Miután vég­zett, mi, gyerekek következtünk. Lelkesen rakosgattuk fel a dísze­ket. Különösen a színes, töré­Mk i m % met és az ölében tartva oroszul karácsonyi éneket kezdett éne­kelni, s vele énekeltek a többiek is. Éneklés közben a fiatal kato­na arcán legördült egy-egy könnycsepp. Majd mi is eléne­keltük a Mennyből az angyalt. Még a szomszédból is átjöt­tek hozzánk megnézni, hogy mi történt. Majd másnap ebéd közben a fiatal katona elmesélte, hogy egy támadáskor a felesége és három hónapos kisfia meghalt. Elő­vette a fényképüket és azokat csókolgatta. Karácsony után pár nappal úgy váltunk el egymástól mint­ha családtagok lettünk volna. Én akkor 8 éves voltam, de amíg élek mindig tisztelettel em­lékszem arra az „idegen ország­beli” fiatal orosz katonára. Kecskés János Sajókaza kény díszeket szerettük. Mikor ezek elfogytak, a szaloncukrok és a habcsókok kerültek sorra. Jókedvűen, viháncolva díszí­tettük a fát. Izgatottan találgat­tuk magunkban, vajon milyen ajándékokkal fognak a szüléink meglepni. Nekem nem volt konkrét elképzelésem, csak azt tudtam, hogy valamilyen megle­petést szeretnék kapni. Ilyen kíváncsi, várakozások­kal telve jött el a szenteste. Karácsony 16 Mindannyian szépen felöltöz­tünk, s boldog izgalommal vár­tuk a csodát. Édesapánk leült a zongora mellé és egymás után játszotta el a szebbnél szebb, ál­talunk már jól ismert karácso­nyi énekeket. Lelkesen énekel­tem én is, de titokban oda-oda- pillantgattam, ahol az ajándé­koknak kellett volna lenniük. De a fa alatt nem volt semmi. Arra gondoltam, sebaj, majd ké­sőbb, a közös éneklés után te­szik ki szüléink a nekünk szánt meglepetéseket. Ennek biztos tu­datában megnyugodtam s éne­keltem tovább. Kb. félóra eltelté­vel édesapánk felállt a zongora mellől s szokásához híven elkez­dett beszélni a karácsony szép­ségéről és a szeretet fontosságá­ról. Miután elhallgatott, mind­annyiunkat megcsókolt és egy- egy megszentelt csodás érmet tűzött a mellünkre. Megdöbbenve álltam és a szí­vem mélyén még mindig re­ménykedtem. Nem tudtam el­képzelni, hogy karácsony aján­dék nélkül is létezhet. Még órák múlva is vártam a csodát, hátha mégis kapunk valamit, de a cso­da elmaradt. Csalódottan mentem aludni és még sokáig kerestem a helyes választ. Gyermeki eszemmel nem tudtam felfogni, különösen pedig megérteni nem voltam ké­pes, hogy azért volt üres a fa al­ja, mert szegények voltunk. Szü­léink tisztességgel neveltek ben­nünket, a lehetőségekhez képest mindent megadtak nekünk, de annyi pénzük már nem volt, hogy ajándékokkal halmozzanak el bennünket. A csodás érem ma is megvan, vigyáz rám. Valahányszor ráné­zek, elszégyellem magam. Szeret­nék bocsánatot kérni a szüleim­től, megcsókolni a kezüket és sze­retném megköszönni nekik, hogy akkor „csak” egy érmet adtak. Peti Imréné Mezőkövesd Kedves Gyerekek! Ugye már mind tudjátok a karácsonyi dalokat, hogy a családdal együtt énekel­hessetek, ha felgyulladnak a fények a ka­rácsonyfán! A sok ügyes megfejtő közül sajnos csak egy valaki kaphatja meg a könyvet, de ha máskor is bekülditek a válaszokat, ti is nyerhettek! Most lássuk a válaszokat: a hollóval Mátyás király címerében találkozunk. Az uralkodói cí­merekben leggyakrabban a sas és az oroszlán szerepel. A liliom pedig a cser­készek jelképe. A szerencsés nyertesünk: Kaszás Tamás (Kazincbarcika). Jutalmát, a Magyar Könyvklub gondozá­sában megjelent Liliom és holló című köny­vet szerkesztőségünk titkárságán veheti át. (Miskolc, Zsolcai kapu 3. IH. emelet). De van még egy könyvünk! Aki helyesen válaszol kérdéseinkre - a beküldők közül a legszerencsésebb - jutalmul kapja a be­mutatott kötetet. Beküldési határidő: 2000. december 28. Címünk: Észak-Magyarország szerkesztő­sége, Miskolc, Pf.: 351. 3501. * A borítékra vagy levelezőlapra írjátok rá: Kuckó. Fecske Csaba Levélke Közeledett karácsony. A gyere­kek éjszakánként már hallani vél­ték az angyalok szárnysuhogását, a közeledő szán csengőjét, a szá­nét, amelyen a Jézuska hozza a karácsonyfát és az ajándékokat. Hogy a Jézuska ne feledkezzen meg a dologról, levelet írtak ne­ki. Lányom szép pufók betűivel alvóbabát kért, Lurkó, mert írni még nem tudott, rajzban közölte kívánságát: egy kalitkát rajzolt, benne madár pompázott. A biz­tonság kedvéért nővérével ráírat­ta: KANÁRI. Miért, miért nem, a Jézuska engem bízott meg a kalitka és a kanári beszerzésével. Sose felejtem el azt a kará­csonyt. Lurkó hajnalig nem bírt elaludni, nem tudott betelni a ka­nári szépségével. Mi tagadás, gyö­nyörű madár volt: a hasa alatt élénksárga, a szárnya és a háta le­vélzöld. Hegyes kis csőrével füty- tyentett párat mintegy próbaképp. „Hallottátok, nekem fütyült!" - örvendezett Lurkó. Nővére vitatta azt, legalább egy füttyre igényt tartott ő is. „Jut is, marad is!” - mondtam békítőleg, s duzzogva bár, mindketten beletörődtek, hogy a kanári mindenkinek fütyül. Lur­kó Levélkének keresztelte füttyös madarát. Illett hozzá ez a név. Levélke életünk része lett. Reg­gelente az ő vidám hangjára éb­redtünk. Lurkó szorgalmasan adta neki az enni- és innivaló, naponta ki­takarította a kalitkát, amit puha fűvel bélelt. Nincs rá jobb szó, kényeztette az 6 kedves kismadarát. Levélkének jobb dol­ga volt, mint a török császárnak, pedig hát tudnivaló, hogy annak igen jó dolga van. Hanem a sza­badságot semmi sem pótolhatja, a kalitkarácsok beárnyékolják egy madár életét. Lurkó olykor kinyitotta a kalit­ka ajtaját, Levélke szabadon röp­ködhetett a szobában, de csak a szobában, az ablak ilyenkor min­dig csukva volt, hiszen Levélke odakint hamarosan elpusztult vol­na. Legszívesebben az ablak kilin­csén időzött, az üvegen át messzire látott. Megbámulta a házakat, to­vasuhanó autókat, siető embereket és szárnyas testvéreit, varjakat, galambokat és verebeket. És a ri­gókat, akik olyan szépen tudnak énekelni, mint ő. Néha a tévé előtt a fotel támláján ült, érdeklődve nézte a képernyőt, közben nagyo­kat füttyentett, mintha azt mondta volna: „Ez igen, ez már döfi!" Levélkével élet költözött a ház­ba, erdők és rétek üzenetét hozta, az egymást váltó évszakokét, ki­színezte egyhangú, szürke hét­köznapjainkat. Nyáron, amikor a gyerekek nyaralni mentek nagyiékhoz, Lurkó szigorú utasításokat adott Levélkére vonatkozóan. „A ma­got nehogy elfeledd! Minden nap adjál neki friss vizet!” „Nyugodt lehetsz, Levélke sem­miben sem fog hiányt szenved­ni!” - Bármit megígértem volna, csak hogy ne vigye magával a madarat. Csak nehezen tudtam erről a szándékáról lebeszélni. Egyébiránt Levélke ott volt az én szívem csücskében is. Álltam a szavam, minden reg­gel friss vizet töltöttem az ivó­edénybe, a magról sem feledkez­tem meg, s a füvet is naponta cseréltem a kalitkában, ahogy azt Lurkó előírta. Kezdetben nem is volt semmi baj: Levélke vidáman fütyörészett, ugrált, röpködött, mint azelőtt. Először a fütyülést hagyta el. Né­hány nap múlva már az eleség- hez sem nyúlt, csak gubbasztott szomorúan a ketrec alapján. Hiá­ba nyitottam ki az ajtót, nem volt kedve repülni. Talán kicsi gazdá­ja után vágyakozott? Ki tudná megmondani, mi lakozik egy töré­keny kismadár fejecskéjében. Végül teljesen elhagyta az ere­je, még a fejét sem mozdította. Hiábavaló volt minden erőfeszí­tésem, Levélkét egy reggel kihűl­ve találtam. Piciny teste most még kisebbnek látszott, könnyű volt, szinte súlytalan. Tetemét egy dobozba tettem és elástam egy juharfa alá a házunk előtt, ahol feketerigók fújják reggeltől estig. Nem tudtam, milyen vég­tisztesség kívántatik egy madár­nak, de azt hiszem helyesen cse­lekedtem, amikor illendően elte­mettem. Sajnáltam szegénykét s hiány­zott is, úgy a szívemhez nőtt már, de szomorúságomon túlnőtt a nyugtalanság, mit mondok majd Lurkónak? Rögtön Levélkéről érdeklődött.- Elrepült - mondtam szégyen­kezve. - Nyitva felejtettem az ab­lakot és huss, elrepült. Tízszer is el kellett mondanom, hogyan történt, a legapróbb rész­letekről kifaggatott. Néha már azon a ponton voltam, hogy megmondom az igazat, de nem akartam a leikébe gázolni. Na­gyon szomorú lett, kibuggyan­tak a könnyei. Azok a kövér könnycseppek, amilyeneket csak a gyermeki fájdalom tud hizlal­ni. Szemrehányóan nézett rám. Látod, ha megengeded, hogy ma­gammal vigyem, másképp tör­tént volna! Valami ilyesmi volt kiolvasható a tekintetéből. De azért láttam rajta, hogy még re­ménykedik, hogy Levélke egyszer visszajön. Nyitva tartja az abla­kot, az üres kalitka is ott van a falon, a gazdáját várja, a gaz­dáját, aki, én tudom, már nem jöhet soha többé. A Magyar Könyvklub gondo­zásában megjelent köteteket azok között sorsoljuk ki, akik helyesen válaszolnak kérdéseinkre, jól oldják meg az alább közölt feladatot. Az érdeklődők pedig meg­találják a Magyar Könyv­klub miskolci boltjában (Bajcsy-Zsilinszky u. 16.). Kérdések: Most - a mesékhez illő módon - egyet kérdezünk, három lesz belőle. Egészít­sétek ki az alábbi monda­tokat igazi mesebeli szó­fordulatokkal! Az Óperenciás .................... ahol a .................... túr, élt egy király három fiával. Mikor felcseperedtek el­küldte őket ........... próbál­ni. Azután legyőzték a....... sárkányt, és ...................... szóló lakodalmat csaptak a királylányokkal, azóta is boldogan élnek, ha ......... ......- itt a vége................!

Next

/
Oldalképek
Tartalom