Észak-Magyarország, 2000. augusztus (56. évfolyam, 178-204. szám)
2000-08-26 / 200. szám
2000. augusztus 26., szombat Életkép 9 Nyári Mikulás Mikita Gábor Kellemes karácsonyi ünnepeket kívánunk! A nyár kellős közepén egy csomagküldő szolgálat köszönt Ily módon, s kínálja katalógusában - természetesen kedvezménnyel - az ünnep tartozékait. Talán úgy gondolták, hűsít a kánikulában karácsonyra gondolni. Való igaz, kirázott a hideg a döbbenettől. Nekem már az is sok, ha november elején elönt mindent az ünnepi bazár. Ez a Nyári Mikulás azonban amennyire nevetséges, annyira riasztó is, hiszen az akció jelzi a mindent felforgató emberi mohóságot: a ma embere telhetetlen kisgyerek módjára akar azonnal mindent. Nem elég, hogy megzavarodott a természet - Shakespeare-rel szólva „kizökkent az idő" a tavasz immár eltűnt az évszakok sorából, lassan nem marad más csak a hosszú forró nyár és a még hosszabb hideg tél. Még mesterségesen is megbolygatjuk a rendet. Elég csak a nyáreleji piacra gondolni. Az első fürt cseresznye mellett ott virított a barack, a dinnye, szőlő és a tél gyümölcsei. Az egész évi gyümölcstermés egy pulton - a telhetetlenség kirakatain a primőr ízetlen Ígérete. S közben elvész a várakozás, a rácsodálkozás az újabb és újabb csemegékre. Minden kapható. Ez mára Kánaán? Nem, csak a türelmetlenség és a mindent élsz ürkítő kereskedelem „gyümölcse", ami az üzlet érdekében összemos epret a fügével, telet a nyárral. Perlekedünk az idővel. Amióta a technika és a kereskedelem felpörgette, azóta egyre ziláltabb a viszonyunk. Pedig az idős Krúdy is figyelmeztetett, hogy botorság békétlenkedni: „Bolond az, akinek nem tetszik, hogy elmúlik a nyár. Okos ember megnyugszik a tél hótakarója alatt. Az én ismerőseim olyan emberek voltak, akik örvendeztek a mindennapi tűznek, dé a duruzsoló hóesésnek is. Nem volt olyan nappal, nem volt olyan éjszaka, aminek ne lett volna értelme. Nyár pirosa, tavasz lilája, tél fehére, ősz barnája az élet színei voltak." No, ez az értelem, amit ma nem találunk. Felfoghatatlan a tudásunk a világ működéséről, csak épp a lényeget nem értjük. Azt a bölcsességet vesztettük el, amit a régiek még tudtak: mit jelent jelen lenni a világban, miért kell megélni és nem siettetni a perceket. Miért fontos a lélek számára, hogy a napok múlásának meglegyen az évről évre visszaköszönő rendje. Persze, a régi ember még sok mindent tisztelt, a hétköznapot és az ünnepet is. A mai semmit és senkit. Még az időt is megpróbáljuk kijátszani. Emlék Mire gondolhat az idős asszony, miközben a szalagdarabot nézegeti? Talán arra, hogy mihez kezdjen vele. A szalagot akkor kapta, amikor a héten felavatták Zalkod- nál a gátat. A töltés az áradások fenyegetésétől védené a falut, emlékké sorvasztva az örök rettegést: mikor indul meg a folyó. Alighanem a szalagnak is az emlékek között talál helyet. Kommunistából sosem lehet vitéz Eskütevők a miskolci deszkatemplomban Fotó: végh Csaba Kornya István Miskolc (ÉM) - Kiből lehet ma vitéz? Gondolom, logikus kérdésként elsőként ez adódik, hátha rajtam kívül más sem tudja. Múlt vasárnap Miskolcon tizennégyen tettek esküt, vitézzé szeptember 9-én avatják őket Budapesten. A Vitézi Rendet Horthy Miklós alapította 1920-ban, az első és a második világháborúban érdemeket szerzetteket fogta össze, s - ha nem is mindegyiküknek - de ki- sebb-nagyobb birtok is járt a kitüntetés mellé. A rendet 1992-ben szervezték újjá. Se ez, se az- Ma az egykori érdemszerző egyenesági, bizonyos megszorításokkal oldalági, leszármazottaiból lehet vitéz - magyarázza vitéz Gálfalvy Gallik Béla B.-A.-Z. megyei törzskapitány. Elnyerhetik - saját jogon - a vitézséget azok is, akik az ’56-os forradalomban kockáztatták az életüket, de az állandó életveszélyben dolgozó tűzszerészek is. 1992 óta 272 vitézt szerveztem be - büszkélkedik a törzskapitány, s nem győzi hangsúlyozni: ő az elejétől fogva benne van, s az ő vitézei vannak a legtöbben az országban. Kíváncsi vagyok az eskü egy passzusának pontos jelentésére is, tudniillik arra, hogy mit jelent: a leendő vitéz semmilyen nemzetellenes szervezetnek nem tagja, és soha nem is volt az.- Hiába avatott fel valakit annak idején Horthy, ha aztán az illető később tagja lett az MKP- nek, később az MDP, még később az MSZMP-nek. Kommunistából soha, érted - néz a szemembe keményen a hetvennégy éves törzskapitány -, soha nem lehet vitéz. Az asztal körül ülők közül valaki azért megjegyzi: nyilas párttagság is kizáró ok, de inkább a kommunista vonalon haladunk tovább, s idéznek is egy szerintük felháborító esetet. Valaki rendtárs helyett elvtársnak szólította az összegyűlt vitézeket, a második botlás után számolni kezdtek, s tizennégyig jutva ezt elszólásnak már nem tekinthettek. S hogy ma mi számít nemzet- ellenes szervezetének? Pontos válaszuk erre nincs. A törzskapitány annyit azért mosolyogva elárul, hogy hát nem az MSZP- sek jönnek közéjük. Válasz válasz nélkül Ennek kapcsán politikai kérdésekre terelődik a szó, mert még a mai nemzetellenesség tárgykörében akarnék világosabban látni, a társaság azonban kéri: amit erre mondtak, azt ne írjam meg. (így csak az olvasó fantáziájára bízom, hogy kitalálja, milyen irányt vett a beszélgetés.) Már javában búcsúzkodom, amikor Várhelyi András kisgazda képviselőt említik. Ő ma a rend főkapitánya, s neve előtt a doktor mellett szerepel a vitéz és a lovag is. Vita kerekedik, hogy ezeknek milyen sorrendben kellene követniük egymást: a vitéz természetesen előrébb való, mint a lovag, punktum. De ma a doktornak kell elől állni, mert az az államilag elismert - hangzik az érv.- Szomorú lenne Horthy Miklós kormányzó, ha ezt hallaná - mondja Gálfalvy Gallik. Abban aztán megegyeznek: ha a vitézség is államilag elismert lesz, akkor majd az áll elől. Ha majd. Csak a hagyomány miatt- Már elhunyt édesapám nyolcvanadik születésnapján kértem felvételemet a vitézek sorába, mert ő is és nagyapám is tagja volt a rendnek, sőt birtokot is kapott. Csupán az ősök iránti tisztelet és a hagyomány fenntartása miatt kértem a tagságot - mondja a frissen esküt tett Lenkey Csaba, aki Széchenyit idézi: „csak addig él egy nemzet, amíg vannak hagyományai”. Felvetem, hogy a közvélemény- már amennyiben tud valamit a rendről - elsősorban egymással vitában-haragban álló idős horthysta katonákat lát. A miskolci Bartók Béla Zene- művészeti Szakközépiskola igazgatója (többször is hangsúlyozva, hogy ő kizárólag magánemberként nyilatkozik, nem igazgatóként) a rend megbecsülését és állami elismertségét hangsúlyozza, ehhez pedig a mai helyzeten túl kellene lépni. Elképzelések már vannak, de kimunkált célok még nincsenek. Lenkey Csaba szerűit a fiatalabb vezetés korszerűsítheti a rendet úgy, hogy a hagyományok ápolása is megkapja a maga rangját, s így változhat a - szerinte valótlan - pejoratív megítélés.- Egy hét „vitézség” után ennyit mondhatok, a többit az idő dönti el. Egysége rend, egyenes gerinc Három éve robbant ki az ellentét a Vitézi Rend két szárnya között. A müncheni szárny (az egyik miskolci vitéz megfogalmazása szerint: labancok; a hazaiak így értelemszerűen: kurucok) még a hatvanas években jött létre - magyarázza Keserű József, a rend ügyvezetője, belső használatú rangja szerint helyettes főkapitány. A „labancok” a hazai 3 ezret meghaladó tagság irányítását is a befolyásuk alá kívánták vonni. Az ellentétet ez év márciusi küldöttgyűlésen próbálták rendezni: a két rivális lemondott, és dr. Várhelyi András kisgazda képviselő lett az elnök-kapitány.- Mint társadalmi szervezet elsősorban a vitézi hagyományok ápolása a feladatunk - mondja Keserű. - De ma ez már kevés: segíteni kell a fiataloknak, hogy megismerjék, ami a történelemkönyvekből kimaradt. Ezért három oktatási központ felállítását tervezik, ahol öreg és fiatal vitézek találkozhatnának, támogatnák az idős rendtagokat, s azok leszármazottjainak taníttatását is. A rend fő feladata azonban mégis csak „a magyarság gerincének kiegyenesítése” - fogalmaz a főkapitány helyettese. Összekötve a kellemest a kellemessel Für Gabriella Sárospatak, Füzér, Hollókő (ÉM) - A Zempléni Művészeti Napok közkedvelt programjai a kirándulókoncertek. Ezeken a túrákon megfordul a rend, és maguk a muzsikusok várják türelmetlenül a hangversenyükre szebbnél szebb tájakon át érkező közönséget. Érkezőben van az ősz a Zemplénben. Látszik a buszból, melyen a Zempléni Művészeti Napok egyik délutáni kirándulókoncertjének közönségét viszi Sárospatakról a Füzéri vár felé.- Jó napot kívánok, üdvözlöm önöket - szakítja meg az illedelmes suttogást az idegenvezető. Szavai után harmincnégy nyak kezd el nyújtózkodni, a busz visszavesz a tempóból, a szemek keresik a látnivalókat. Kirándulunk. Zene és fű Madárhangokkal keveredve színtiszta tárogatóhang árad az erdőből a Füzéri vár tövében. Veress Zoltán és Dani Attila tárogatóművészeket keresve többen elindulnak a hang irányába, ehhez azonban fel kell mászni a várba. A vállalkozó kedvű kiránduló félúton hallja, hogy odalenn a Weiner Quintett és a Brass In The Five Rézfúvóskvin- tett belekezd a műsorba. A zene kristálytisztán jut el egészen a várig, még a konferálás is hallható. Mire az ember kifulladva felér a romokhoz, akkor veszi csak észre, hogy jó ideje nem hallja a tárogatót, hogy odafenn tárogatósnak híre-hamva sincs, de cseppet sem bánja, mert panorámanézésnek még soha nem volt olyan aláfestő zenéje, mint amilyen a fák takarta színpadról szerteárad a Zemplénben. Közben a közönség a tisztáson megduplázódott. A tapsok egyre hosszabbra nyúlnak, a muzsikusok viccelődnek a közönséggel. Valódi örömzene.- Igazából a Weiner Quintett miatt jöttem, nagyon szerettem volna őket újra hallani - mondja az egyik budapesti kiránduló, akinek ez az első kirándulókoncertje, de nem az első programja a Zempléni Műveszeti Napokon. - Ebben a természetes amfiteátrumban egészen különleges élmény koncertet hallgatni. Zemplén, zene, szabad ég A közönség kelletlenül kászálódik a fűből a hangverseny végén, pedig ráadás is volt. Valahogy nehéz továbbállni. Zene és porcelán A buszban megélénkül az élet, vidám beszélgetések kezdődnek, egyre többször kerül szóba a porcelán. Már elmúlik este hat is, mire a Hollóházi Porcelán- gyár Múzeumában helyet foglalnak a nézők. Már aki tud, hiszen jóval többen vannak, mint a székek. Sebaj, lehet ülni a lépcsőn, állva is ki lehet bírni, azt a jó egy órát, amit a szlovák Ju- raj Helcmanovsky cimbalom- művész és tanítványa, Martina Kiglovska játékának hallgatásával telik.- Lesz a végén még cirkusz is - mondja tört magyarsággal Ju- raj Helcmanovsky. A közönség Fotó: Für Gabriella nevet, két zeneszám között mindig hall valami mosolyra fakasz- tót a művésztől. Nem csoda, hogy a végén vastaps zeng a porcelánok között. Nehezen, de ez is elhal egyszer. A társaság még bámészkodik kicsit a kiállításon - elvégre a kirándulókoncertek célja a nevezetességek megismerte is -, porcelánokat vásárolnak, lesz miről beszélgetni a buszon.- Jó kis nap volt - jegyzi meg az idegenvezető. - Igaz, hogy máskor még három koncertet is útba ejtünk, de ide csak olyan jön, aki bírja. Élmény háromszázért Este van, mire visszatér a csoport Sárospatakra. Viszontlátásra - búcsúzik mindenki. A viszontlátást pedig komolyan is gondolják.- Már visszafelé azon gondolkodtam, hogy jövőre a barátaimat is elhívom - újságolja az egyik fiatal nő. - Olyan helyekre jutottam most el, ahova autóval talán el sem indulnék, mert nehéz megközelíteni. És az sem mindegy, hogy csak háromszáz forintba került az egész utazás. Talán nem is csak egy kirándulókoncertre jövök legközelebb. Az a jó ebben a fesztiválban, hogy mindenki találhat pénztárcájához szabott programot. A busz elhajt, az ősz közelségét jelzi a hűvös éjszaka. A harmincnégy ember a szálló vagy az otthona felé veszi az irányt. Lassan sétálnak.