Észak-Magyarország, 2000. július (56. évfolyam, 152-177. szám)

2000-07-01 / 152. szám

2000. július 1., szombat Életkép 9 Hortobágy - a magyar Szibéria 1950-1953 Miskolc (ÉM - FL) - ötven évvel ez­előtt kezdődött eseményeket idéztek június 24-én és 25-én a Hortobágyon. Egykori kitelepítettek és élettörténe­tük feldolgozói emlékeztek a Magyar Szibériára, a Magyar Gulágra. Részletek a június 24-25-ére szóló meghí­vóból. ....Most már tudjuk, hogy 1950-ben volt az első nagy hullám, amikor a határsáv tel­jes hosszában hasonló módszerrel emeltek ki családokat június végén egy éjjel. Eldu­gott pusztai juhhodályokban ők még a juhtrágyára lettek elszállásolva... Azután jött 1952-ben ez a nagy városi „kitelepítési” hullám, mely Miskolcot, Szegedet és Nagy­kanizsát, illetve Várpalotát érintette. Egé­szen 1953 márciusáig jött és jött az utánpót­lás... Ha Sztálin nem hal meg, valószínűleg itt is kevés lett volna a túlélő. Még hátra van ennek a „Hortobágy - a Magyar Szibériainak a meghatározása, mint kategória. Internálás - de ugyanak­kor kényszermunkatábor is. Olyan inter­nálás, mely az egész családot érintette, s teljes vagyonelkobzással járt - ennyiben kitelepítés. ítélet, időpont nélküli, élet­fogytiglani büntető határozat - ilyen érte­lemben börtönbüntetés. A miskolci internálás minden társadal­mi réteget érintett, de kiemelt helyen a volt középosztály tagjait, s a katonatiszti családokat, falvakban pedig a középpa­rasztságot. Szabadulásunk után volt lakóhelyeink­re nem térhettünk vissza, ’56 után kap­tunk családonként 5 ezer forint kárpót­lást. A rendszerváltás után a kárpótlási jegyek értéke közismert. Még felsorolom a kb. 13 tábor nevét: Polgár, Tedej, Kó­nya, Elep, Ebes, Borsos, Árkus, Kócspusz- ta és altáborai, Tiszaszentimre és altábo- rai, Kormópuszta, Borzas, s még amelyek­re nem derült fény.” Balassa Zsuzsa (egykori kitelepített) ÉSZAKMAGYARORSZJffi AZ MPP BORSOD-flSAUJ-ZEtiPLtN MEGYEI PARTBIZC Miről írt akkor / az Eszak-Magyarország? Miskolc (ÉM - FL) - Lapunk 48 évvel ezelőtti számaiban még csak utalást sem találunk a kitelepítésekről. A ko­reai háború jelentette a központi nemzetközi hírt. A hazai tudósítások a negyedévi terv túlteljesítéséről és a begyűjtési sikerekről számoltak be. Csak címeket és alcímeket említve a júni­us 25-ei számból: A diósgyőri Martin és durvahengerde javuló együttműködésének eredményei; Mikovinyi Mihály ózdi olvasz­tár brigádja az augusztus 20-i felajánlás tel­jesítéséért harcol; A nők értékes munkával segítik elő a brigádok szép eredményeit. A Levelezőink írják a begyűjtésről feleim alatt: Három nap alatt teljesítették szénabe­adásukat a szendrőládiak; Felkészülünk a terménybegyűjtés gyors és jó lebonyolítá­sára; kik okozzák Tiszapalkonya lemaradá­sát a terménybegyűjtésben. A június 26-ai számban két nagy terje­delmű cikk foglalkozik két „reverendába bújt gonosztevő” bírósági ügyével. Egyi­kük - a vád szerint - a továbbtanulás és a termelőszövetkezeti mozgalom elleni uszí­tásra használta fel a „hit- és erkölcstan” tanítását, ezért többévi börtönbüntetéssel sújtották. A másik plébánost szemérem elleni erőszakra hivatkozva ítélték el. - „Helyeseljük a bíróság ítéletét. A kleriká­lis reakció elvetemült merényletére azzal válaszolunk,, hogy még szilárdabbá tesz- szük DISZ-szervezeteinket, fokozzuk a po­litikai felvilágosító munkát. Az aratási és cséplési munkák jó elvégzése érdekében 15 tagú brigádot szervezünk - írják a sze­rencsi fiatalok szerkesztőségünkhöz kül­dött levelükben.” Személyesen - a magyar Szibériáról A Hortobágyra hurcolt „nemkívánatos elemek” emlékei 48 év után is nagyon fájók Márk Ferenc és Bodóné Móré Ildikó Fotó: Farkas Maya Faragó Lajos Miskolc (ÉM) - Negyvennyolc évvel ezelőtt, 1952. június 25- ére virradóra Miskolcról és a megyékből 2000, „nemkívá­natosnak" bélyegzett embert telepítettek ki a Hortobágyra. Két tanú, Márk Ferenc (M. F.) és Bodóné Móré Ildikó (B. M. I.) idézi fel az eseményeket. M. F.: - Hajnali két-három óra­kor jöttek értünk az ávósok. Mutattak egy végzést, amely szerint két órán belül el kell hagynunk a lakást. Kényszer­lakhelyül a Hortobágyi Állami Gazdaság volt megjelölve, mivel szüleim nemkívánatos elemek Miskolcon. Édesapám korábban földbirtokos volt. Akkori lakó­helyén egyszer már letartóztat­ták. Egy évet ült, az volt a vád ellene, hogy nem szántott idő­ben. Velünk együtt telepítették ki ludovikás nagybátyámat, a fi­ával együtt. Nagybátyám öt évet volt szovjet hadifogságban, meg­járta Recsket, s ezután vitték Hortobágyra. „Itt fognak megdögleni!” B. M. I.: - Fél kettőkor döröm- bölést, üvöltözést hallottunk: Ki­nyitni! Államrendőrség! Kékpa- rolis ávósok jöttek. Kitelepíté­sünk oka az lehetett, hogy apám ludovikás katonatiszt volt, alez­redesi rangban. Szüléimét és en­gem vittek el. Huszonkét éves voltam akkor. A „nemkívánatos elemeket” ponyvás teherautókon szállítot­ták el. M. F.-éket Nyékládházán, B. M. I. családját Sajóecsegen, másokat Hernádnémetiben és Sajószentpéteren vagonírozták be, marhavagonokba. Hortobá­gyon állt meg velük a vonat* ahol lovaskocsik várták őket. B. M. I.: - Már az állomáson kö­zölték: - Itt fognak megdögleni! Részleteket közlünk J. Gyula visszaemlékezéseiből, amelye­ket Magyar Bálint adott közre a Mozgó Világ 1983 novembe­ri számában. (Jakabfalvy Gyu­la Abaúj vármegyei, gagybá- tori földbirtokos család sarja volt - a szerk.) „Van időm a saját életemet is végiggondolni. Halálos kockáza­tot vállalva otthon maradtam a frontidő alatt. Kevés volt föld- birtokos tette ezt meg, de megse­gített az Isten, és az én népem, a falumbeliek, a volt alkalmazot- taim, a volt katonatársaim, mind segítettek nekem átvészel­ni azokat a nehéz időket. Ha csak egy is lett volna, akit évek alatt igaztalanul megbántottam vagy megrövidítettem volna, va­jon segítettek volna-e nekem? Azután mennyit küzdöttem hét éven keresztül a megváltozott mezőgazdasági viszonyaim kö­zött. Magam fogtam ekét, kapát, kaszát, és küzdelmes életembe még családi bajok is belerontot­Itt maradnak beláthatatlan ide­ig! Az Állami Gazdaság központ­jától három kilométerre lévő is­kolába vittek bennünket, ahol voltunk vagy 60-80-an. M. F.: - Volt ott egykori földbir­tokos, katonatiszt, főispán, kán­tortanító, szoedem, kuláknak mondott paraszt, zsidó kereske­dő és bankár, aki már Ausch- witzot is megjárta. Mi egy pala­tetős csűrben voltunk, emeletes ágyakon, egy fekhelyen ketten. Az eső beesett, éjszaka patká­nyok szaladgáltak rajtunk, volt, akit megrágtak. Fűtés nem volt egyik táborban sem. A nappal ránkázott ruhát nem tudtuk megszáritani. Vetkőzni, öltözni, tisztálkodni a pajta sarkában tudtunk, ilyenkor a lányok, asszonyok elé lepedőt húztak. Rengetegen betegedtek meg. Or­vosi rendelőbe is csak rendőri kísérettel mehettünk. Naponta kétszer is volt létszámellenőr­zés. Ha valaki vétett az előírá­sok ellen, a csomagátvétel, a he­tak. Termeltem, dolgoztam, soha sem voltam munka nélkül. És most itt ülök egy marhavagon­ban, a még osztályüldözést sem érdemlő szegény, ijedt kis Fele­ségemmel és magunkhoz hason­ló szerencsétlenekkel, lesege- tünk ki az ablakon, hogy hol já­runk, hová visznek, miért visz­nek? És tartjuk a hátunkat egy elmúlt korért, mi, akik mertünk itthon maradni, mert nem érez­tük magunkat bűnösöknek.” „Tehát egy vaságy lesz a laká­sa, mindene két embernek... Két-két ágy összetéve, a másik kettőtől 30-40 cm hézag választja el, ez a bejárat a lakásba, és úgy kell a lábainkat is elrendezni, hogy az ágyak szélén ketten-ket- ten ülve a szemben ülők is tud­ják a lábukat hová tenni. Négy sorban vannak így az „ágylaká­sok”, a középső két sor fejjel összeér, a falak melletti és a kö­zépső két sor között közlekedés­re való méteres folyosó.” „Egy szivattyús kút volt a tá­borban. Ez nem győzte a sok né­ti egy, cenzúrázott levél megírá­sának megtiltásával büntették. Munka - éhbérért B. M. I.: - A munkabérünkből kellett fizetni a magunk és a gyerekek, betegek, a munkakép­telen idősek ellátását is. Kapál­tam, arattam rizst bokáig érő vízben, ástam árkot és takar­mányrépát, szedtem markot, vágtam nádat. Gondoztam 12 üszőt, ahol külön pénzért fél li­ter tejet kaptam. A kacsatelepen személyenként 1000-1200 állatot etettünk... És akkor kaptam 360 forintot egy hónapra. Ezért dol­goztam hajnaltól késő estig. Ke­vés kivételtől eltekintve még va­sárnap is, mint ahogyan azt a társadalombiztosítási igazolvá­nyomba beragasztott bélyegek sora is bizonyítja. Ennek ellené­re, ha családunk barátaitól nem kapunk havonta 100-100 forintot, nem lett volna miből ennünk. M. F.: - Én dolgoztam cséplő­gépnél, hordtam a töreket. Bár pet vízzel, és az emberek fele már olyan sáros vizet húzott fel, hogy reggelre sárréteg ült a vizesedé­nyeink alján. Mosni lehetett vele, mert annyira lúgos volt, hogy alig kellett hozzá szappan, de a beleinket is kilúgozta és csakha­mar általános hasmenést, majd igen soknak vérhast okozott. Persze latrinát is kellett azon­nal csinálnunk. Nagy árok, szé­lén egy rúd, amin egymás mel­lett ültünk, és akinek nem ment korábban sosem ültem trako- ron, rámbíztak egy Hoffert. Az­zal kellett takarmányt, trágyát szállítanom. Még egy szerződést is aláírattak velem, amely sze­rint a Hoffer traktort „szocialista megőrzésre” vettem át. Haza, de hová, mire? B. M. I.: - 1953. szeptember 15-én kaptuk meg a határozatot, hogy visszajöhetünk Miskolcra. A lete­lepedési engedélyt harmadszori kérésre adta meg a tanács. A régi vállalatomnak megtiltották, hogy az onnan elhurcolt 20-22 dolgozó közül akárcsak egyet is vissza­vegyenek. Sikerült elmennem egy másik céghez, aztán dolgoz­tam az egyetemen is, most nyug­díjas vagyok. A Hortobágyért ka­pott kárpótlási jegyből vettem meg a lakásomat. M. F.: - Volt lakásunkba egy sztahanovista pártembert költöz­tettek, volt munkahelyemre nem vettek vissza, segédmunkásnak sem. 1954-ben az egész családun­kat ismét kiutasították Miskolc­ról, kötelező lakhelyül szülőfalu­mat jelölték ki. Mivel ott a ta­nács nem tudott bennünket befo­gadni, engedélyezték, hogy Ernődre költözhessünk. Itt él­tünk egy kis „lyukban” egészen 1958-ig, amikor végre visszajöh­ettünk Miskolcra. Apám egyik ismerőse révén kerültem az ak­kori megyei villanyszerelő válla­lathoz. Szakmunkás, majd tech­nikusi végzettséget szereztem. Negyven évet letöltve művezető­ként jöttem nyugdíjba. A Horto­bágyon eltöltött 15 hónapért ha­vi 750 forinttal emelték meg a nyugdíjamat. Nagyon fájlalom, hogy többszöri kezdeményezé­sünk ellenére sem kaptunk lehe­tőséget egy emléktábla elhelyezé­sére Miskolcon. Hogy emlékez­tessünk a 48 évvel ezelőtt történt elhurcoltatásunkra. túlságosan a hasa, annak még viccelni is volt kedve, hiszen ez volt ott a zavartalan kaszinó, ahol talán megfigyelés nélkül beszélhettünk. Nádfallal volt kö­rülvéve ez a gyönyörű hely, egy- végben volt a nőkével, attól egy közbülső nádfallal elválasztva. A hozzá vezető utat elneveztük Via Latrinának, ahol állandóan olyan forgalom volt, mint egy korzón, és barátságosan üdvö­zöltük egymást a hölgyekkel is.” ■ !AK>ZtftViZm TAftSAMlOHBiZTOSÍTAS; Kö BélyeslaP ei 19$£.. évre II—<0 éUXy fc fardulgl mnkivAltaíA rtuttt "—‘0333 03 03 neve: ......... «WiRiöi ideje: nnyja neve: .............ÍV ... Igényjogosult gyermekeit *« nincstelen, \ V. holdon aluli, 1 fc. holdon UMtelfe: ......----------...j -.......... £-****. A : p. m. s.........ír"”" _____________i______ te . <vrc —/jCÁ-----napnt rovatott le Vasárnap is dolgoztak, bizonyítják a társadalombiztosítási bélyegek Borsós-tanya, Hortobágy Erélyes felszólítás a hangulatkeltés megszüntetésére Miskolc (ÉM) - Az Észak- Magyarország 1989. június 10-én adta közre az alábbi írást. A reakció Nyikes Imre és Dobos Klára sorozatára volt válasz. Kertelés nélkül - Olvasóink ké­résére lapunk folytatja azoknak az izgalmas témáknak a körüljá­rását, amelyek napjainkban so­kakat foglalkoztatnak. Kérdezzen - az Észak-Magyar- ország válaszol Hortobágyi vihar? Lapunkban Nehezen gyógyuló sebek, Miskolci kitelepítettek a Hortobágyon címmel riportsoro­zatot közöltünk június 3-tól júni­us 8-ig. Az a szándék vezérelt bennünket, hogy szerény lehető­ségeinkkel hozzájáruljunk múl­tunk eme szeletének pontosabb megismeréséhez. Az a vélemé­nyünk ugyanis, hogy megtörtént eseményeket lehet egy ideig ho­mályban tartani, de az igazság előbb-utóbb utat tör magának. Szerintünk a múltat minél pon­tosabban meg kell ismertünk, okulnunk kell belőle, és semmi­képpen nem szabad elhallgat­nunk. Cikksorozatunk széleskörű visszhangot váltott ki. Többen kérdezték hitetlenül: ilyenek va­lóban megtörténhettek? Nos, hadd mondjuk el, hogy a cikkek­ben leírtaknál sokkal szörnyűbb dolgok is, amelyek elmondására ma is élő tanúk, köztük megszé­gyenített, megkínzott nők is je­lentkeztek. Kaptunk egy levelet Tiszafü­redről is, amelynek fotókópiáját bemutatjuk. A levél szövege a következő: „Alulírott, mint a Hortobágyi Állami Gazdaságok nyugalma­zott igazgatója, határozottan fi­gyelmeztetem és erélyesen fel­szólítom, hogy a gazdaságba ki­telepített elemek melletti hangu­latkeltő riportjának közlését tüs­tént szüntesse be, sőt, még a kéz­iratokat is de rögtön semmisítse meg. De, ha mégis arra vete­medne, hogy a továbbiakban közlésre szánja magát, akkor annak minden súlyos következ­ményeiért vállalnia kell a fele­lősséget. Széles József nyugalmazott igazgató” Ehhez a levélhez nem kell kü­lönösebb kommentárt fűznünk, hiszen önmagáért beszél. Annyit azonban el kell mondanunk Szé­les Józsefnek: készek vagyunk az Ön visszaemlékezéseinek a közlésére is. Arra pedig tiszte­lettel felkérjük, szíveskedjen ki­fejteni, hogyan értelmezzük le­vele utolsó mondatát, írja meg, mit kell értenünk a súlyos kö­vetkezményeken.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom